A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1965-02-28 / 9. szám
MACS JÓZSEF: MEGBILLEN AZ ÉG Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó 19ó*r Megbillen ... mert Szépe László a holdas éjszakák szerelmes rabja, asszonyok bolondja és már nem szereti a porhanyós, hamuszürke, rögös hold löldet__mert Kajla Pista erőszakkal, durván veszi el mostohalányától, amit akar, aztán agyonveri hűséges puliját, gondolván: aki mindent tud, annak meg kell halnia . .. mert két finánc közül csak véletlenül kőműves az egyik, mint az iró apja, aki fiát tanulni küldi túl az országhatáron át... mert Fürjes János bátyó ökrök nélkül csak a napra pislant és nem tudja eldönteni, mit tegyen a szántásra buzdító kék ég alatt, amikor fia gépeket hozat a szövetkezetbe ... mert földönfutó az, aki az otthoni föld nehéz szagát érzi Osztraván is, de inkább bányásszá lesz, mert a szövetkezet könyv szerint nem, a valóságban azonban a nagygazdáké... Mács József ebben a kötetében alapvető morális kérdéseket feszeget. Módszere mégsem az aprólékos analízis. Hőseit a cselekmények sodrában szereti és tudja ábrázolni. Ezért is idegen tőle a klasszikusan kerek novella, inkább az epika felé hajló elbeszélést kedveli. Alakjai is akkor válnak valóban élőkké, amikor van idejük cselekedni. Sohasem használ képszerű, álló hasonlatokat; képeiben is mozgás van. Meggyőző a cselekmény. Az ábrázolt emberéletek néha borzongatóan élményszerű delejes leírása, egy pár kábult pillanat, néhány szomorú és egy-egy örvendeztető tanulság marad az író tenyerén, aki leszállt a mélységbe és most ebben a kötetben megbocsátást kérő mozdulattal átnyújtja nekünk, amit talált. Tovább szeretnék menni, fontosabb dolgokat szeretnék témául választani — írja ennek a kötetének szélére az író. Ezért tűnik megbocsátást kérő mozdulatnak, ahogy elénk teszi ezt a kötetet. Nem értjük teljesen és egészében ezt a mozdulatot. Az irodalomban nincsenek olyan periférikus témák, melyeket nem lehetne megírni. Mács József ahhoz a nemzedékhez tartozik, amelyet a mi világunk érlelt emberré, íróvá, aki már természetes joggal leszállhat a nemzetiségi irodalom tavának mélyébe és búvárkodásának eredményeit öntudatos merészséggel tárhatja olvasóink elé. Írói magatartásával megtagadja az urbánusokat, e kötetében leírt szavakkal is megtagadja a népieseket, s a „tagadás tagadása“ adja, amit adnia kell. Ezt pedig hitelesen s jól teszi. Illő volna tartalmi és formai oldalról feltérképeznünk kötetét, hisz érdekes író ö, mert nem egyéneket, axiomatizált jellemképleteket ítél írása nyomán, hanem az egyéni sorson kívül az alkat társadalmi rugóit hozza felszínre, szenvedéllyel mérlegelve, nem vérbeborulö szemmel, de azért messzire látva. Műveltsége nem dagasztja-horpasztja a mondanivalót, mint a frissen lenyelt kecske a kígyót, amire az autodidaktáknál annyi a példa. írásaiban a személyes reflexiók öntörvényűok. Természetes így van ez rendjén, de megnehezíti annak a munkáját, akit ezt a kötetét ismertetni, vagy értékelni akarja. Ezért inkább a könnyebb utat választom és feltérképezés helyett leírom olvasónaplómban feljegyzett benyomásaimat. A hold rabja. Szépe László akarva, nem akarva, nemcsak a hold szerelmes rabja, aki bold fel jöttével kel fel vánkosáról, hogy sűrű vérének tüzét a szép özvegynél Terinél hűsítse, hanem annak a néhány hold földnek is rabja, melyet felesége hozott a házasságba. Végh Miska a kis falu bírója is szemet vet ám az özvegyre. Időpont: 1952. Szépe Lászlónak pusztulnia kell. Bencés, a járási kiküldött jóhiszemű, Zajac, Szépe barátja igaz ember, de tehetetlen, a Botos gyerek becsületes, de tapasztalatlan. Ök csak eszközök Végh Miska kezében. És ne feledjük, az időpont: 1952! Szépe Lászlónak tehát pusztulnia kell. Úgy is lesz. „Fekszik a temetőben, sírján poros virágcsokrok és éjszakai vendége tegnapi cinkostársa: a hold!“ így fejezi be az író. Kár azonban, hogy erkölcsi felmentést ad a bírónak, hisz az előző néhány sorban így ír: „Szépe kísérti már, amíg él . . — pedig a halott nem bánt senkit, nem bántja öt sem.“ — Egyébként szép, hiteles írás ez. Bátkán, Balogon is bizonyíthatják, hisz jómagam is ott tanítóskodtam tíz évvel ezelőtt, mondhatom: ráismertem a falura. Drámai fordulatokban bővelkedő, történelmi jelképességü írás. A külvilág és belső világ viszonyának bemutatása. És itt akad néhány írói buktató. Az írott és beszélt nyelv különbségét vitathatjuk, mert viszonyunk nem mindig olyasféle atyafiság, mint a nyersanyagé, és az íróilag feldolgozott valóságé. A 30. oldal utolsó bekezdésének tételét: „Az ország gyorsan épült, s hogy a kommunisták lettek az ország építői. . . családok estek, bomlottak szét...“ stb. én inkább ábrázoltam volna, élményszerűségével jobban hatna. Megbillen az ég. Kajla Pista erőszakkal, durván veszi el mostohalányátől, amit akar, aztán agyonveri hűséges puliját, a szemtanút. A lány elszökik a háztól. Konzervatívan magyarázott esztétikánk szabályai szerint bőven van ok vitára ennél az írásnál. A lélektani felmérés törvényeit alkalmazva azonban jó kompozíciót, éles rajzot, meggyőző cselekményt kapunk. Nekem nagyon tetszik. Két finánc között. A téma valós. Az írót édesapja szöktette a határon túlra, hogy tanulhasson. Lírikus közjátékok, ' jelképességek, a párhuzamosság különös görbéje adja meg a lényeget, a kérdést. „Mert mi is történt volna, ha az a köpcös ember nem kőműves?“ Egyre jobban látom, hogy Mács kérdező író alkatilag és nem feleletet adó, mint Egri Viktor, vagy Szabó Béla. Idősb Fürjes ökrei. János bátyó, ökrök nélkül mit is tegyen, amikor a saját fia rendel gépeket a szövetkezetnek? Bizonytalannak látszó sorsa a remény és gondolkodás bizonytalan kapaszkodóin kúszik előre, az unoka felé fut minden szál .. . Ezt érzi, következteti ki az olvasó. Nem az író mondja el, és ez nagyon-nagyon jó. Szép írás. Földönfutó. Azzá lesz, akit még Osztraván is bűvöl a föld nehéz szaga, akit a szükségszerűség taszít a testetlen, ébredező tisztesség, a politikai eszmélés karjaiba. Sokezer sorstársa van. Mács egy regénytéma magját mutatta meg ebben az elbeszélésben. Valóban: Nem lehetne regényben megírni, hogyan lett az agrárproietárból munkás? Sorstársak. Babos, a falu vén kóbora. Napszámos, Társa, Zsuzsi a szomszéd faluban „legutolsó“ valaki. Babost, mert megöregedett, a gazdája szélnek ereszti. Zsuzsival elisszák utolsó fillérüket, hajnalban pedig Babos felakasztja magát — A szenvedés és a nyomor világának éles rajza. Villoni hangulat Időpont: a kakastollas csendőrök korszaka. Én nem tettem volna bele ezt az írást ebbe a kötetbe, pedig nagyon szép, nagyon megható. A nagyszívű ember A férj, Péter kommunista volt világéletében. Nyilasok üldözték, bujkált. Keresték, de nem találták, tehetetlen dühükben, vallatás közben lelőtték a lányát. Mindezt a feleség mondja el, az ő reflexiója ez az ügyes elbeszélés. Ha a múltról is szól, de a mából néz vissza. Ezért szememben értékesebb a „Sorstársakénál. Árnyék. Sárika, a tanítónő és igazgatójának különös viszonya a történet. Aprólékosan és mégis fölénnyel, szellemességgel foglalja össze az író ennek a viszonynak a problémáit. Befejezése egy nincs tovább swifti ihletésű lezárás. A megkerülhetetlen problémák ólomsúlyként húzzák le a könnyed elbeszélés röptét. Remek írás. A legszomorúbb férfi. Keserű Dezső, hajdani harminc hektáros gazda mondja el szomorúságának okát: „A vagyonnal járó tiszteletért sajog a lelkem!“ — Az író szemlélete, világnézeti biztonsága, nyelvének hangulatteremtő ereje érdekes rajzban eleveníti meg Keserű Dezső alakját. Pataki diákok. Hangulatos, visszaemlékezés az író pataki diákkorára. A kíméletlenül figyelő, szkeptikus író akarvaakaratlan leleplezi az öregek erkölcsi felfogásának hamis crédóját. Tavaszi történet. Egy harmincéves beteg, béna lány és egy ötvenéves elhagyott férfi találkozásáról, elválásáról szól a történet. Lélekrajza kitűnő. Szózuhalagok nem betegítik el a tettet, az író okosan dolgozik, leír, boncol, elemez, hogy megmutassa a beteg emberek lelki életét. Éva, az ártatlan. Mai probléma. Az elfoglalt, jószándékú, becsületes szülök gyermeke, Éva a züllés útjára lép. Kicsit szatirikus az író igazságosztása. Megint csak fel kell jegyeznem: egyre erősebb a hitem, hogy Mács József kérdező író, hisz ennek az írásnak a végén is érzem a kérdést: Mondjátok, miért van ez így?! A tarisznya: Csángó János, a szövetkezeti számadó pásztorkürttel búcsúztatja szilveszter éjszakáján az óesztendőt. Az idén is elindul hűséges Pulijával, Jancsi fiával, még a furkósbotot is viszik, de a tarisznyát a szögön hagyják, nem viszik, pedig amióta világ a világ az is velejárója volt ilyenkor. Vajon miért? Ezt kérdezi az író és erre ad feleletet a kötet utolsó írásában. Jó lenne, ha Mács József e kötetét az olvasó körökben és más fórumokon megvitatnák. Az író 14
