A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1965-02-21 / 8. szám
Vi er ka Este volt. Vacsora utáni idő. Nem gyűjtöttünk lámpát, csak a lobogó tűz világított, de így is láttuk egymást. Lefeküdni készültünk, amikor kopogásfélét hallottunk, és máris benn termett egy Idősebb asszonyka. Rongyokba bugyolált keze fel volt kötve. Elősizör meglepődtünk, de ő olyan szeretettel nézett ránk, hogy senkinek se jutott eszébe valamit is kérdezni. Az ép kezével anyámnak mutatta, hogy éhes. Azt hittük, hogy néma. Csak az volt a furcsa, hogy az öreges öltözködéshez képest elég fürgén mozgott. Az asztalhoz ült és anyám jó meleg káposztát szedett neki a tányérjába. Kértük, hogy vesse le a kabátját, de nemet intett. Mi gyerekek némán figyeltük, és mikor látta, hogy félünk tőle, kedvesen ránk mosolygott. Apám egy pár szót váltott anyámmal, és megegyeztek, hogy nekem kitömnek egy szalmazsákot, a jövevény pedig a helyemen alszik. A szomszédban németek daloltak, mulattak. 0 néha fel-felfigyelt. Aludni készültünk, és neki is mondtuk, hogy feküdjön le, de ő intett, hogy nem .. Megy tovább. Amilyen sietve jött, olyan gyorsan távozott. Az egész dolgot csak másnap értettük meg. Tíz óra tájban erős géppuakaropogást hallhattunk a falu nyugati oldalán. A nácik eszeveszetten felkapkodták a holmijukat és menekültek. A támadás váratlanul érte őket, ezzel nem számoltak. Mindenki izgatottan várta az első orosz katonát. Mi is. Az udvarunkon többen keresztülfutottak, de hozzánk nem jött be egy se. Kimenni nem volt tanácsos, mert golyók fütyültek a kerítések között. Végre mégis megállt egy katonakocsi. Hárman szálltak le róla és egy hordágyét tettek az eresz alá. Kinyílt az ajtó, és egy fürge, csillogó szemű orosz katona toppant be. Csillagos sapkája alól kikandikált szép fekete haja. Bár „pufajkába“ volt öltözve, meglátszott, hogy lány. Zdravsztvujtye! — kiáltotta, és már öleli is édesanyámat. A viszontlátás nem tarthatott sokáig, mert közben a két katona behozta a sebesültet. Melle csupa vér volt. Gyorsan ágyat bontottunk és lefektettük. A sebesült vizet kért, gyorsan odaugrottam, hogy adjak neki, de az egyik katona kiveszi a kezemből a poharat s vigyázva csak egy kortyot ad belőle a sebesültnek. A sebesült lázálmában anyját hívta. Oe az ajka már alig mozgott. A két katona megmagyarázta, hogy tüdőlövése van, a kórház messzi, és ha szekéren tovább szállítanák, a vérzés csak fokozódna. A katona még néhányszor felsáhajtott, aztán csend lett, néma csend. Anyám imádkozott. Ismerős katonalányunk sírva a halott felé fordult és engedetlen fürtjeit megigazította. Kint feltámadt a szél, hevesen rázta az ablaküveget. A másik két katona tovább ment. A katonalány levetette vattás kabátját, és most egészen törékenynek látszott. Teát főztek, a téglakemencéhez ültünk s lassan kortyolgattuk a forró italt. Már nem volt Idegen, hozzánk tartozott. Ezt érezte ő is, amikor beszélni kezdett. Elmondta, hogy Vierának hívják, édesapja meghalt, édesanyja még él, Kijevben laktak, ö tanítónőnek készült. Szeretne eljutni Berlinbe, megbosszulni Nyikolaj halálát. Már későre járt az idő, a szobában néma csend lett. Viera is elfáradt, szemei lecsukódtak s álmában mosolygott. Lehet, hogy odahaza járt Ukrajnában ... Reggelre a frissen esett hó betakarta a harc nyomait. A fák fehérbe öltöztek, csak a temető szélén egy friss sírgödör állt üres szájjal, hogy befogadja a hős katonát. Az első halottat, aki falunk felszabadításáért áldozta fiatal életét. Elment Viera is, úgy búcsúztunk, mint a testvérek. Elment, és utána üres leti a ház. Azóta nem hallottunk hírt felőle. Lehet, hogy elért Berlinig. De az is lehet, hogy ő is hősi halált halt. Bárcsak élne és tanítana ... Húsz év telt el azóta! Megváltozott az életünk, s mindaz, amit te meséltél, Vierka, már valóság. Szladovntk József Kegyelettel emlékezünk Akik hittek és bíztak valamiben, csak azok tudták igazán megérteni, mit jelentett nekünk a vörös hadsereg közeledése 1944 őszén. Családunk tagjai, akik sok más családdal együtt haladó szelleműek voltak, lépten-nyomon agitálták a munkásmozgalom érdekében, és ezért a múltban ki voltak téve az üldöztetésnek. A lakosság jelentős része bízott a szovjet hadsereg erejében, és türelmetlenül várta azt _a napot, amikor megpillanthatja az első felszabadító harcost. Nálunk, Rimatamásfalán a várva várt nap 1944. december 21-én érkezett el. Ezt megelőzőleg a fasiszták felrobbantották a Rima hídjait, hogy ezzel Is késleltessék a szovjet hadsereg előrenyomulását. Mivel a falu szélén laktunk, a szovjet előőrsök hozzánk korábban érkeztek s így az elsők között voltunk, akik üdvözölhettük őket. A szívélyes fogadtatás nagyon jólesett nekik. Megborotválkoztak, cigarettára gyújtottak és egy kicsit pihentek. Reggel a szomszéd udvarban felállították a katlant és a lakosokat végig kínálták meleg gulyással. Cukrot is osztottak, hogy jó meleg teát tudjanak főzni az asszonyok. Ahol apró gyerekek voltak, a katonák térdükre ültették őket, és igyekeztek megmagyarázni, hogy nekik is van otthon hasonló családjuk. A szökött katonák, apák, fiúk, akik eddig kénytelenek voltak bújkálni, most {kömmel tértek meg családjukhoz. Falunkban egy teljes hónapig állt a front. Ma kegyelettel emlékezünk ezekre a napokra, de tudjuk, hogy nem volt hiábavaló az a nagy áldozat, amit a szovjet hadsereg és a munkásosztály hozott a népért. Szabadon, jólétben élhetünk s népeinkkel közösen építjük az új társadalmi rendet. Benyo András Szabó Géza felvétele 17
