A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1965-02-21 / 8. szám
f'í 0e£ezf02/xwe//e£/ef A Kassai Munkás szerkesztőjénél A csehszlovák történeti naptár (Historicky kalendár) szerint 1965. február 15-én volt a Kassai Munkás c. lap megjelenésének 45. évfordulója. Ez az adat némi helyesbítésre szorul: a Kassai Munkást 1907 márciusában adták ki először, mint „a felsőmagyarországi szociáldemokrata párt politikai hetilapját; a világháború alatt betiltották, de 1918 októberében újból megjelenhetett, 1920. február 15-én pedig napilappá vált. Igaz, évek múlva többször hetilappá változott, majd 1937- ben megszűnt, de a kassai helyi érdekeken már 1920-ban túlnőtt, amikor felvette a szlovenszkó! és ruszinszkói proletariátus országos orgánuma alcímet. A lap politikai és kulturális értékét csak terjedelmes tanulmányban lehetne részletesebben ismertetni, s ehhez támaszt nyújtanak Botka Ferencnek az Irodalmi Szemlében közölt értekezései. A történeti adatok felsorolása helyett inkább egyik szerkesztőjével, Mácza Jánossal való beszélgetéseimről szeretnék itt beszámolni. Amikor tavaly tanulmányútra a moszkvai egyetemre készülődtem, ismerőseim felhívták figyelmemet arra, hogy ott működik professzorként a Kassai Munkás egyik szerkesztője, volt szlovákiai magyar író, Mácza János is, akinek rövid visszaemlékezését az Oj Szó megalapításának 15. évfordulóján kiadott jubileumi szám közölte. Aki még nem járt a moszkvai egyetemen, nehezen tudja elképzelni, milyen körülményes ott egy tanárt megtalálni. Megérkezésem után először a rektorátushoz fordultam, melynek irodái az egyetem 28 emeletes központi épületében vannak, itt csupán a Len-in-hegyi négy természettudományos fakultás tanárairól volt áttekintésük, a város különböző részein fekvő egyéb irányú tizennégy fakultás professzorairól csak az illetékes dekanátusokon lehetne érdeklődni. Néhány napi kutatás után a Történelmi Fakultás hallgatói vezetnek nyomra. Elmondják, hogy egy „Maca“ nevű professzor náluk tanltja az esztétikát, a kiejtéséről meg lehet állapítani, hogy nem orosz, egyébként rendkívül művelt embernek tartják. így sikerült találkoznom Mácza proprofesszorral, s azután még többször is összejöttünk. Rendkívül szerény, apró termetű, hosszú hajú, tudóstipus; Ozsvald Árpádra hasonlít, csak mintegy negyven évvel idősebb. Kevés beszédű, kissé zárkózott ember, vele beszélgetve mégsem érezni azt az udvariassággal palástolt tartózkodást, amit itt csaknem valamennyi külföldi észrevesz. Látszik, hogy nemcsak a diákok, hanem kollégái is szeretik, amint az épületben járkálunk, folyton megszólítják „Ivan Ludvigovicsot“ (engem oroszul Alekszandr Alekszandrovics-ként mutatnak be), egészsége és munkája felől érdeklődnek. Beszélgetésünk során megtudom, hogy Mácza tulajdonképpen csehszlovákiai magyarnak számított a moszkvai magyar emigráns írók népes csoportjában. Mint a Kassai Munkás szerkesztője még 1923-ban kijutott Moszkvába, a magyar kommunisták egyik vezető személyisége, Landler Jenő segítségével. A zempléni Varanó mellett született, szülőfalujában tanult meg szlovákul, Irodalmi tevékenységét még az első világháború idején, a pesti avantgardisták körében, Kassák égisze alatt kezdte. Kassák többször emlegeti őt az Egy' ember életében, s ez a jellemzés, ha kissé szubjektív is, lényegében megfelel a valóságban. Ezzel kapcsolatban felvetődik az a probléma, milyen volt a viszony az avantgardista művészek és a kommunisták között. Mácza szinte perdöntő tanú az ilyen kérdések eldöntésében, mert az első világháború után egy Időben volt tagja a modernista irodalmi csoportosulásnak és a kommunista pártnak is. — János bátyámnak mi a véleménye arról a gyakran hangoztatott nézetről, hogy a magyar avantgardisták elszakadtak a munkásságtól, csuftón álforradalmi irányt képviseltek? S mivel magyarázható az, hogy a moszkvai kommunista emigráció írói előzőleg a maista irány hívei voltak, később pedig a Sarló és Kalapácsban igen szélsőséges hangon ítélték el ezt a mozgalmat? — kérdezzük. Mácza a legkisebb személyes sértődöttség nélkül igen higgadtan magyarázza — régi emlékei között keresgetve, hogy az első világháború után még csak születőben volt a forradalmi művészeti irányzat, azóta is forrásban, alakulóban van, tehát nem lehet egyoldalúan csak elítélni, de egyoldalúan-csak dicsérni sem. A moszkvai magyar emigránsok kétségkívül túlhaladtak eszmeileg a kassáki avantgardizmuson, de az is tény, hogy sok szélsőséges túlzás volt későbbi bírálataikban. Bizonyos történelmi távlatból már tárgyilagosabban meg lehet ítélni az egyes mozgalmakat és a köztük folyó, személyeskedéstől nem mentes harcot. Mint a Kassai Munkás szerkesztője, Mácza maga is tapasztalja, hogy a munkások, de általában az olvasók nem értették a dadizmusra hajló Ma irodalmi közleményeit. A maisták művészi forradalma általában a régi tagadásban, a formai hagyományok elvetésében s nem a közérthetőségben látta célját. A munkásokhoz azonban csak a közérthetőség nyelvén lehetett beszélni, s a problémára Mácza egy igen tipikus példát idéz: amikor a bécsi Mában a húszas évek elején dadaista drámát és költeményeket tett közzé, ugyanakkor a Kassai Munkásban szocialista meséket, agitációs jeleneteket és politikai cikkeket írt. Ügy vélte, a művészi forradalomnak formabontó újdonságokra, a politikai forradalomnak pedig közérthetőségre van szüksége. Később Moszkvában csak tudományos műveket írt, s ma már ifjúkori zsengéi közé számítja mind a Mában, mind a Kassai Munkásban közzétett írásait, de egyiket sem tagadja meg, hanem fejlődése szükségszerű lépcsőfokainak tartja. A Kassai Munkásra emlékezve elmondja, hogy a Magyar Tanácsköztársaság bukása után jött Kassára, de ő nem tartható olyan emigránsnak, mint pl. Barta Irftjos, vagy az akkor ott működő Ignotus, mert szülőföldjére tért vissza, a mai Kelet- Szlovákia területén járt iskolába is. 1920- tól tagja a kommunista pártnak, habár a CSKP hivatalosan csak a következő évben alakult meg, de a Kassal Munkás szerkesztőit már előbb is kommunistáknak tartották, mert a III. Internacionálé programját hirdették, ilyen szellemben írtak a rövid életű Szlovák Tanácsköztársaság idején, annak bukása után is. A lap kulturális és irodalmi közleményeinek is gyakorlati politikai célokat kellett szolgálniok, mert a mozgalom még szinte emberfeletti nehézségekkel küzdött. Ezért és nem valami esztétikai program értelmében írták a szocialista meséket, a forradalmi tömegjeleneteket, a népdalok ritmusára szerzett politikai verseket, s formai szempontból csupán az volt a követelmény, hogy minél könnyebben és minél szélesebb tömegek között terjedhessenek. Ilyen írásokat küldött a lapnak Gábor Andor, Barta Sándor, Hidas Antal, Illés Béla, Kassai Géza és mások is. A csehszlovákiai magyar irodalomról szóló írásomat lapozgatva Máczának feltűnik, hogy olyan nevet említek, a Kassai Munkás szerkesztői között, aki nem szerkesztette a lapot Azután mindketten rájövünk a félreértés okára, ami egyébként tipikus a kommunista sajtó történetében: a lap szerkesztői között fiktív nevek is szerepeltek, s az igazi szerkesztők nevét pedig gyakran nem tüntethették fel. Ennek számos oka volt, a leggyakrabban az, hogy a hatóságok előtt igen sok kommunista nem rendelkezett állampolgári jogokkal, pl. ha nem Csehszlovákia területén született, akkor megtagadták tőle az állampolgárságot, mások ún. „politikai bűncselekmény“ vagy konspirativ okokból kényszerültek illegalitásba. Ezért hivatalos szerkesztőkkéni és iaptulajdonosként olyan személyt kellett bejelenteni, aki ellen a hatóság nem emelhetett kifogást, pl. gyakran szerepeltek szerkesztőkként a kommunista képviselők, akiket, a hivatalokkal szemben a törvényes immunitás is védett. Megemlékezik Mácza arról is, hogy a Kassai Munkás mellett 1921-ben megalakították a Proletkult csehszlovákiai magyar szervezetét, s ez szovjet példa alapján akkor Csehszlovákia több városában is létrejött. Ennek célja az volt, hogy a szocialista kultúrát terjessze a munkások között, s a csehszlovákiai Proletkult figyelembe vette a helyi sajátosságokat is, nem volt teljesen azonos a szovjetekével. A kassai Proletkult tevékenységét Mácza, Máczáné, Hidas Antal, Kassai (Goldhammer) Géza, Szántó Judit, (később József Attila felesége) irányították, ami az akkori még szerénynek sem igen nevezhető körülmények között azt jelentette, hogy maguknak keltéit gondoskodnak mindenről; kezdve a jelenetek és versek megírásától és előadásától a helyiségek takarításáig. Ma már mindez kedves ifjúkori emlék, „Forradalmi hőskorszak“ Mácza János számára, a történetírók és irodalomtörténészek előtt pedig megannyi részletesebb vizsgálatra és értékelésre váró probléma. Köszönet illeti azonban Máczát és a hozzá hasonló élő tanúkat, hogy emberi és tárgyilagos közelségbe tudják hozni az előttünk egyébként könyvtár- és levéltárjellegű kérdéseket. Csanda Sándor 9
