A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1965-02-07 / 6. szám
Marton József A játékosok kényelmesen ballagtak a kijáróban a löld gyepre. A játékvezető sürgető sípszavára meggyorsították lépteiket. A nagy ellenfél, az Orkán már csatarendben várta a második félidő kezdetét. A zsúfolásig megtelt lelátókon imittamott fütyörésztek. Nem tál hangosan, de kifejezést adtak nemtetszésüknek, mert a hazai csapat, a TMK a nagy érdeklődéssel várt rangadó első 45 perce alatt egyetlen egyszer sem talált az ellenfél kapufába, és a mérkőzés állása gólnélküli döntetlen. Edzőjük utánuk kiáltott: — Csak nyugodtan, fiúk, ahogy megbeszéltük . .. Másokat könnyebb nyugalomra inteni, mint önmagunkat megfegyelmezni - erről árulkodtak a kispad mellett sűrűn eltaposott cigarettavégek. Rossz napot fogott ki a csapat, nem megy a játék, a fiúkat gúzsba kötötte a felelősségérzet. Nem ts csinált a szünetben fejmosást, csupán egy mondatot ismételgetett, akár az elromlott gramofon: „Biztonsági játék, próbálkozzatok rajtaütésszerű támadásokkal, Kocsányi tartózkodjék a leshaláron.“ Harsány sípszó. Kocsányi, a TMK középcsatára a jobbösszekötőhöz pofozta a labdát, majd a balfedezet is bekapcsolódott a játékba, meredek keresztlabdával indította a jobbszélsö Kovácsot. A szélső a közönség hangorkánja kíséretében lejutotta a hátvédet, lágyan, puhán a tizenegyes-pontra ívelt. Kocsányi feje kiemelkedett a bolyból, de ugyanabban a pillanatban rugaszkodott el a fűről testőre, Fekete ts. A középfedezet egy gondolattal hamarabb ért labdához. Homlokáról az egyik védőjátékos elé pattant a labda, aki habozás nélkül, tért ölelő rúgással felszabadított. Csalódott moraj a lelátókon. Kocsányi az összecsapás hevében a földre huppant. Kiég kényelmesen állt talpra, és a hevesebb vérmérsékletű szurkolók máris füttyorkánt zúdítottak a játékvezetőre, aki határozottan továbbot intett. Nem történt szabálysértés — jelezte a bíró gesztusa, és Kocsányi egyetértett vele. Azonos testhelyzetben csaptak össze, mint ezen a mérkőzésen már egynéhányszor, és akárcsak eddig, most is alul maradt. Cseleit sem kísérte szerencse és ő, Kocsányi Ervin, aki több mint egy évtizeden át a kapusok réme volt, ma még egyszer sem veszélyeztette az Orkán kapuvédőjét. A pöttyös labda a saját tizenhatosukon pattogott. A védelem kapkodott, nagy üggyel bajjal sikerült szögletre mentenie. Á kiskorner után lövésszerű beadás szállt a kapu előterébe, a hórlhorgas Szigeti röviden a mezőnybe öklözött, és az Orkán középcsatárának egyből leadott lövése hajszálnyira kapu fölé szállt. A kirúgást a lendületesen küzdő Orkán szerezte meg, a TMK teljesen beszorult. A védők is egyre előbbre merészkedtek és a jelezővonalnál tébláboló Kocsányi mellett csak az őt árnyékként kísérő Fekete tartózkodott. A harminckét éves, kopaszodó Kocsányi hozzászokott még válogatott korában a díszkísérethez, azelőtt sosem idegesítette, mert páratlan cselezőkészsége révén könnyedén lerázta magáról a kullancsokat. — Pontosan betartja a taktikai utasítást — jutott át agyán a gondolat, miközben végigmérte a hirtelenszőke középhátvédet. A jövő nagy reménysége — így nyilatkozott róla a szövetségi kapitány. A szakértők is sokat vártak a kitűnő testi felépítésű legénytől, aki ráadásul félelmetes szabadrúgó hírében állott. Ma még nem ment előre szabadot rúgni — döbbent rá Kocsányi, minden idegszálával arra törekszik, hogy engem kikapcsoljon a játékból. Ha sikerül, nem vitás, hogy beállítják a franciák ellen. És sikerül, hiszen — hasított belé a felismerés — jófomán még labdába sem rúgtam. Nem dől be egyetlen cselnek sem, és még szabálytalanságokra sem ragadtatja magát — bosszankodott Kocsányi és megiramodott egy hosszú előreadásra. Légstoppal akarta levenni a labdát, de Fekete megelőzte, és elegáns belépővel kivágta a partvonalon túlra. A nézőtéren felcsattant a taps. Kocsányi csóválta a fejét. Az újságírók biztosan so katmondóan összenéztek, és nagy felkiáltójelet jirkantottak Fekete neve mellé. Elvégre ő a jövő embere, és én — különös, ezen még sosem gondolkozott — én ki vagyok? Kocsányi sosem kedvelte az újságírókat, akkoriban is szívesen elkerülte volna őket, mikor ontotta a gólokat és Európa legjobb középcsatárának kiáltották ki. Unosuntalan faggatták, mit érzett ennél vagy amannál a sorsdöntő gólnál, ő meg törhette a fejét, mivel elégítse ki kíváncsiságukat. Hiába mondta volna: gólt akartam lőni és kész — ezzel a pofonegyszerű magyarázattal azonban nem érték be. Mostanában ezek a gondok leestek a válláról. A válogatott összeállításkor nem került szóba a neve, így az újságírók sem adták egymásnak lakása kilincsét. Az idősebbek néhanapján leálltak vele tereferélni, bár ők is iijkább arra voltak kiváncsiak, miként vélekedik egyik vagy másik ifiről. Csapatában, úgy tűnt, nem forog veszélyben a helyé, noha... A szurkolók is ritkábban invitálták meg egy dupla fekete ürügyén konyokozásra. A meghívásokat most is olyan udvariasan elutasította, mint dicsősége tetőfokán. Ha bement a klubba, úgy fártak-keltek körű lőtte a vezetőség tagjai, mint a kórházi ápolók, semleges témákra terelték a beszélgetést, bár akadt olyan is, aki megpendítette, fel kellene gyorsítani a csatársor játékát. Sejtette, a tizenkilenc éves Kemencéire céloznak, az ifik gólkirályára, aki most a tartalékok kenyerét eszi. Érdekes, eszébe sem jutott, hogy Kemencei kiszoríthat ná a csapatból. Sosem látott fantáziát az egylábas játékosokban, márpedig Kemencei bal lába süket, mint a megrepedt ágyú. Furcsa, de álmában sem gondolt arra, hogy a kilences számú mezt rajta kívül valaki más is magára húzhatná. Legalábbis ma délutánig . .. Kovács hátulról felhozott egy labdát, átemelte őrzője felett és a kapu felé tört. Ragyogó cselek sorozata után lyukra játszotta a vele zsinórban jutó Kocsányit. Fekete ismét gyorsabbnak bizonyult, hazgjátszotta a labdát kapusának. A közönség TMK-párti része fütyült, ez vitathatatlanul Kocsányinak szólt. Az Orkán fölénye állandósult. A TMK védők gyakran csak szabálytalanságok árán szerelték fiirge csatáraikat. Egyik szabadrúgás a másikat követte, de a góllövéssel ők is hadilábon álllak. A percmutató vészes gyorsasággal közeledett <t 45-ös jelé, és még egyik oldalon sem zörgött a háló. Csak fél percre tudnám lerázni magamról Feketét füstölgőit Kocsányi, de mikor még a szabadrúgásokat is másnak engedi át, hogy állandóan nyakamon erezzem a leheletét. Pedig gólt kell rúgnom, gólt, mert- másképp... és felelevenedett előtte a mérkőzés előtti jelenet az öltözőben. Beviharzott a sporíhírlap ifjú munkatársa, hogy az edzőnél tudakozódjon a felállítás iránt. Szaporán körmölte a neveket, amikor az övéhez ért, meglepetten jegyez te meg: mégis? Azt hallottam, hogy ma ... A folytatást elharapta, talán az edző pislogott, talán észrevette őt a gyúrópadon. Ekkor úgy érezte, mintha a gyúró keze mázsányi súllyal nehezedne hátára. Tehát háta mögött már kicserélésről folyik a vita. Talán Takács edzőnek köszönheti, hogy ma még nem kellett búcsút mondania a kilences számú• meznek, Takács tatának, aki sráckorában kiemelte a grund névtelenjei közül és behozta a kölyökcsapatba. Talán, talán a mai szereplése már csak futalomjáték. És gólt nem sikerült rúgnia ... Nyugtalan pmantása a percmutatóra rebbent. Még három perc, száznyolcvan másodperc, aztán vége, vége... mindennek. S a helyzet reménytelen. A TMK védői csupán arra szorítkoztak, hogy elküldjék kapuközeiből a labdát. Holott á döntetlen azt jelentené, hogy az Orkán az utolsó előtti fordulóban is megőrzi vezető helyét. Egy jó labda kellene, egy jó labda — szuggerálla Kocsányi, de hiába, sőt, a tizenhatos körüli kavarodásban az egyik védőjátékos kézzel ért a labdához. Tizennyolc méterre a kaputól. Pokoli hangzavar az arénában, nagy tanakodás a pályán> ki legyen a végrehajtó. Kocsányinak pokoli gondolata támadt. Vajmi kevés reménnyel kecsegtetett,' de a fuldokló a borotvapengébe is beleka paszkodik. .< — Ebből a szögből csak te találhatsz be a kapuba — fordult Fekete jelé — hacsak nem félsz engem őrizetlenül hagyni. Fekete megrázkódott, mintha ostorcsapás érte volna. Egy pillanatig tétovázott, utána megindult előre. A közönség felfigyelt szándékára és kórusban kiáltotta a nevét. Felsorakozott a védőfal, a játékvezető szokás szerint hátrább rendelte őket. Fekete igazított a labdán és vagy tíz lépést hátrált. A nézőtér morajlott, mint a kitörni készülő vulkán. >1 sípszó toledói pengeként vágta el a zajt, dermesztő csend zuhant a stadionra. Kocsányinak torkában dobogott a szíve. Vagy vagy. A jele zöuonalon -állt, ugrásra készen, mint a zsákmányára leső tigris. Fekete nekifutott. Rúgása nyomán rakétaként süvített a labda. A sorjai egyik tagja hangtalanul összerogyott. A fején találta a lövés. A labda messze elpattant a partvonal felé, ahol elcsípte a lesi puskás Kovács. Lestoppolta és szeme máris fürkészte, kinek adhatja előre. Kocsányinak levegőbe lendült a karja és máris szállt feléje a labda. Szabad az út. Ügy lendült a labda után, mintha kilőtték volna. A két szélsőhátvéd görcsös mozdulatokkal igyekezett keresztezni. Maguk Is érezték, elkéstek. Az Orkán kapusa kifutott, egy pillanatig farkasszemet néztek, Kocsányi lövőcselt csinált balra, a kapus elvetette magát, akkor áttette a labdát a másik lábára és a tehetetlen kapus mellett megcélozta az ellenkező sarkot. — Gól, gól, gól! (Folytatás a 15. oldalon] 13 /Q 2 ufói só csel
