A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1965-02-07 / 6. szám
G. I. szövetkezeti állatgondozó valóban nem olvas semmit. Van egy többszobás, nagyon szépen, modernül berendezett lakása, televíziója (az ógyallai szövetkezet igen jól megy, az idén 22 koronát fizetnek egy egysegrei), könyvszekrénye, de könyve az nincs. — Sem időm, se kedvein nincs az olvasáshoz. Minek az? Olvas a lányom eleget. — A „lányom“ kb. 11 éves és meséskönyveket olvas, s valóban sokat. M. M. a járáson dolgozik, felvásárló. Talán Űgyalla legolvasottabb embere. Koós Károly Varjú nemzetségétől Fejes Endre Rozsdatemetőjéig minden megvan gazdag, s jól válogatott könyvtárában. De hogy ez mennyire nem általános jelenség Ögyallán, az abból is kitűnik, hogy a városban M. M.-et bogaras embernek tartják. Én viszont azt a nyolctagú bizottságot, amelyet a népkönyvtár vezetője akar összeállítani olyan céllal, hogy időről időre megtanácskoznák és eldöntenék, hogy mit rendeljenek meg a könyvtár számára nem tudom elképzelni Mészáros Miklós nélkül. És végül egy tanító házaspár: jól berendezett lakásukban hatalmas könyvszekrény, de benne csaknem kizárólagosan szakkönyvek, az Oj Magyar Lexikon-sorozat, s a Kultúra Világa kötetei. Három típuspélda. S itt a kör bezárul. Úgyis mondhatnám, hogy a vonal megszakad. Innen nincs tovább, innen csak visszafordulni lehet. Vissza a könyvtár és a könyvesbolt vezetőjéhez, a kultúrház igazgatójához, a magyar szakos tanárokhoz: mert nem tesznek többet annak érdekében, hogy az ógyallaiak is jelnőjenek a könyvhöz? S azokat, akik már felnőttek, mért nem irányítják a tudatos és egyetemes irodalmi érdeklődés felé? Hogy az ógyallaiak is tömegükben eszmélkedhessenek, az egész emberiség emlékezetével emlékezzenek, gondjaival törődjenek, s e monumentális emlékezetből következő tapasztalatok szerint, tehát a modern emberiség követelményeinek megfelelően éljenek. Szitősi Ferenc: Viselem húsz évem Olvad a holdsugár, ha szívemhez ér: Mély, örvénylő lángpatak vagyok. Belém ömlenek a karcsú fény-erek, S tíízviráguk szórják a csillagok. Szívemet emészti kék szerelmi láng, Vérem űzik a vágy-ördögök, Testembe nyilakat nyaldos a vád, S minden sejtelem tulipán-vért hörög. Duzzadt izmaiban valóság feszül, Lángnyelvű csókjaid rám hinti a szád, — Viselem húsz évem, küzdve, emberül, Mint akit örökké riaszt a halál. Bárczi István 3latáí-a & c Írógép kattog. Visszapeng az asztal. Nézem: egy lendület, s gurul az — a. Csak mondd! Motyogd! Ordíts fel száz panasszal, te ostoba! Íme a szemed. Rajzold oda! S a szád. Skicceid fel addig gyorsan, fesztelen, mint egy csodát. Dobolj egyszerre száz betűn. S ha összeroskad ez a kattogó szerkezet, tudd meg: már az se bűn, ha meglopotton kézfogás helyett — leköpöm a kezed. De te akkor is beszélni fogsz. Fuldokolva biztatod magad: ez itt egy: a, ez: b és mondod végig, megelégszel, s végül elhiszed: a szemed az, a szád az, a kezed — a szíved az, amit papírra vésel. Simkó Margit Jfyáőáfy Az utcán járok fiatal lányok mennek előttem. Mennek? Rohannak, fénye a napnak reájuk villan. Verébraj rebben s elszáll ijedten úgy kacarásznak. Már nem igen szólhatnék neked. Te egy legyet j ütsz le éppen, mert a védjegyed pöttyözte be egy új versed alján. Pedig neved se lenne, ha akarnám. Már sajnállak. Dadogj tovább! Minden szóval butább vagy; ostobább. Azt adtad fel magadból, ami még hajdanán lódított vallani —• a dolgok egyszerű költészetét. Pötyög a gép, egy új papírba vagdal Nézem: megint egy mondat született. Szegényebb lettél — most már önmagaddal, nekem fáj, nem neked. Dobolj csak, dobolj! Rajzold oda a szemedet, még most nevet. S a szád skicceid fel addig gyorsan, fesztelen, mint egy csodát. Papír vagy: nincs tovább. 3tázat bántották Házat bontanak itt is meg ott is, a gépmasztodon learat, vasagyarát a földbe befúrja s dőlnek a falak. múlik a tégla, szuvas fa roppan — az utca népe menekül — csonka gerenda mered az égre mezítelenül. Egyiknek sárga rövid ruhája, sapkája lila, kék zöld a mási tűsarok vásik vörös cipőjén, Idegen szobák sárga kék máza porral, piszokkal van tele, olyan mint reggel egy színpad szétdult bizarr díszlete. ha sár van, ha hó mennek megható nagy öntudattal, sohase fűznek, az ifjú láznak titka az övék, hiszik, hogy szépek hogy csudaszépek, s mert hiszik, azok. Mély sírt ás a gép. A hamvederbe hangtalan holt titkok hullnak, helyet csinálnak új életeknek és új titkoknak. Itt éltek, szültek, vigadtak, sírtak áldoztak a végtelennek ... A járókelők kicsit megállnak és továbbmennek. 11
