A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-03 / 1. szám
Írva 1856. augusztus 11-lkl keltezéssel. Akkor küldte ezt a verset Imre, mikor egyszer ő is arra gondolt, hogy jó lenne abbahagyni az agglegény életet. Hosszú nagyon hosszú volt ez a „Baráti köszöntés, s íme pár sor ceruzával alá van húzva benne: „Ki fontol minden tulajdont, S mint árut, választ nőt magának', Az házasodjék és örülhet Jólétének, piros fiának. De a költő, ki lángérzéssel / Egy ideált ölel szívéhez, Igába hajló Pegazusként Bírásban boldog sohasem lesz. Te, aki ilyen ideált bírsz Tartsd azt meg szűz Istenségének', Ne vond le a föld porába j 'Átkául mind a kettőtöknek.“ — Kétszer mondtam le a házasságról.,, suttogta, mintha egy földöntúli szellemhez beszélne. — Először, mikor visszaléptem Fráter Erzsikétől, mert te kezdtél udvarolni neki... Másodszor a versed olvasásakor. De nem tudom, hogy helyesen tettem-e, mert szomorú a magárahagyott férfi élete, különösen ha fel-felsajog ez a kis húsdarab, melyet ti költők „szívnek“ neveztek ... Felnézett a Bűnbánó Magdolna acélmetszetére, nagyot sóhajtott s Madách Imre leveleit visszahelyezte az íróasztal fiókja mélyébe. 48. Tavaszodott.., A Kőrös szőke vize még ugyan jégtáblákat sodort homokos medrében s az éj dérrel permetezte fehérre a házak tetejét, de a téli nap már színt csókolt a fűbe, zsendült a pázsit a Rhédey-kertben s a bokrok alatt már bimbósodni kezdett az ibolya ... A parkban Erzsi haladt, lassú, imbolygó léptekkel. Fejét nem fedte sem kalap, sem kendő, kabátja színét Is kikezdte a könyörtelen idő s nem lehetett tudni, barna volt-e valaha, vagy szürke? Cipője ki volt fényesítve s csak úgy ragyogott a rászóródó. tavaszi napfényben ... Ment, ment,-lehajtott fejjel, mintha az út porában elszúrt kavicsszemeket számlálná, ment, ment s Isten tudja, hol járt a gondolata. Őszülő haját arcába szórta a lengő fuvallat, néha megállt, kesztyűtlen kezével kisimította a szemébe csapódott fürtöket s folytatta tovább a célnéküli, hol gyorsuló, hol lassúié sétát. Valaha szeretett a Rhédey-kertben sétálni, valamikor régen, mikor még négy szürke röpítette ide s Klobusiczky Bélával ketten ültek a hintó párnáin ... Valamikor ... Mikor a mályvaszínű tafotából varrott ruhája új volt.. Ment, ment, míg egyszerre egy köralakú épület zárta el az útját. Kíváncsian lépett a közelébe s megállt a hófehér homlokzat előtt, melybe négy ágyúgolyó volt befalazva, egy nagy és három kisebb ... Vasveretes nyitott ajtóján óvátosan lépett be, de a következő percben már viszsza is hőkölt. A helyiség közepén óriási márvány szarkofág fogadta. S most eszébe jutott, amit valamikor réges-régen hallott, hogy egy Rhédey gróf elhunyt hitvesének Várad évszázados platánjai alatt emelt síremléket. Kedvenc fái alá temette asszonyát, kinek hűlt teteme felett a Debrecenből ide hívott Csckonay mondott gyászbeszédet... Persze.. Ezt a történetet valamikor Imre említette, mikor Váradon járt. Azóta se jutott soha az eszébe ... Körüllépkedte a nagy márványkoporsót, melynek két oldalán felírás ötlött a szemébe. Közel hajolt hozzá és elolvasta a márványba vésett szavakat: „kohányi Kacsándy Terézi kisrhédet gróf Rhédey Lajos hitvese. szül MDCCLV. meghőlt MDCCCIV. a legjobb feleségnek — a férj.“ „A legjobb feleségnek a férj...“ — ismételte hangosan s a szeme még egy sorra bukkant: „Nyugalom az itt alvóknak.“ „Nyugalom..." — motyogta. — „Nyugalom a halottaknak... És az élőknek?“ Lehajtotta a fejét, elimádkozott egy Miatyánko-t s lassan kibotorkált a hideg falak közül. Visszafelé indult a zajló város felé, de gondolata még benn járt a kriptafalak mögött, a kápolnában, mellyel örök emléket állított egy gróf meghalt hitvesének, kiről azt állítja, hogy jő volt — a legjobb a feleségek között... Megborzongott... Mintha benn az elmúlás szele átjárta volna nyűttes ruháját is, melyet most fázósan összébb húzott magán. Egy pillanatra felnézett a napsütéses égre s feltette saját magának a kérdést: „Ha én haltam volna meg előbb, milyen emléket állított volna nekem Imre? ... Jó asszony voltam én?“ — Nézte az acélkék eget, melyről sugárkévékben ömlött rá a nap ... Madár csipogott felette egy ágon s lám, itt-ott már kibújt a fák zsenge, tavaszi hajtása . .. „Jó asszony voltam én?“ — kérdezte most hangosan. — „No, Erzsi valid be tiszta, hittel, hisz a verebeken kívül nem hallja meg senki.“ Szívére kulcsolja két kezét, a rendetlenül verő, bús asszony! szívre, mely anynyiszor szólt bele a tetteibe már... „Jó voltam...“ — suttogta. — „Isten látja lelkemet, hogy sohasem voltam gonosz ... „Szeretted az uradat?“ — jött a másik kérdés s a verebek hangos csíripelésbe fogtak. „Szerettem ... szerettem ...“ — Ismételte kétszer is. — „Talán jobban, mint Terézia a Rhédey grófot__“ A verebek összebújva csiripeltek tovább: — „Csirip ... Csirip ... Igaz volt, ez, Erzsi tekintetes asszony?“ „Hess! Gonosz állatok!“ — csattant egyet két sovány kezével. — „Elhallgattok rögtön?__ Megesküszöm: szerettem az uram ... S akkor voltam hozzá a legjobb, amikor elhagytam... Mert akkor szenvedett... Szerencsétlenné lett s mint a kagyló, fájdalmában ő Is gyöngyszemet alkotott, költeményt, melynél hatalmasabbat költő nem írt. Általam lett naggyá ..“ „Én tettem halhatatlanná!“ — kiáltotta az elrebbenő madarak után s büszkén emelté fel széltől borzas fejét. Ruganyosán lépett a napsütötte úton, úgy, mint valamikor fiatalkorában. A park végébe érve érezte, hogy tovább már nem bírja .. A lábai megrogytak, melle zihálni kezdett, még jó, hogy ott állt egy üres pad, mely hívogatta erőtlenedé testét. A gyalulatban lóca ott állt a kavicsos út szélén, s ő ült rajta mozdulatlan, üressé vált aggyal s hagyta körülömleni ma-Szirotyák Dezső rajza gán a napsugárt, mely lassan kezdte fel- Tnelegíteni rossz ruhájába öltözött testét ••. Csak ült mozdulatlanul... Lehet, hogy reggel van, de az is meglehet, hogy már delet harangoztak. Ki tartja azt száinon? Ült és nézte a por csillogását. A mai dár is ide repült újra, itt repkedett mellette ... Egyszerre felocsúdott... • Két diákgyerek jött a szemközti úton, olyan félig férfi, félig serdülő legénykék, kiknek már bajusz pelyhedzett szájuk felett. Hajuk csapzott, ujjuk tintás, hónuk alatt könyvek. Tanulni jöttek ki a Rhédeykertije. Vitatkoztak, őt észre sem véve leültek, hátukat mutatva, a nemrég serkeni fűre. Folytatók az úton kezdett vitát: — Aranynak a nyelve tökéletesebb. CM- vasd csak a Toldit. — Madách mélyebb... Tömörebb, felelte a másik. — S „Az Ember tragédiája ...“ te sem tagadhatod, remekmű. — De a nyelvtani hibáit Arany János javította ki, — veti ellen hevesen az első. —Hallhattad az előadáson. ... Az asszony a pádon most figyelni kezdett. Szemében különös fény gyulladt} száját szólásra nyitotta, de aztán meggondolta magát s mégis csendben maradi, Előrehajlott s csak úgy nyelte a szavakat, A kócosabb fiú most felállt. Pózba vágta magát és szavalni kezdett: „Öh, nő, ha te megbírnál érteni, Ha volna lelked oly rokon velem, , Minőnek első csókomnál hivém, Te büszke lennél bennem s nem keresnéd Kívül a boldogságot körömön ... Öh, nő, mily végtelen szerettelek! Szeretlek most is, aih de keserűen Fulánkos a méz. mely szívembe szállt...“ — Szép — ismerte el az Arany-párti diák. — Ez melyik jelenetből való. — Ez a nyolcadik szín, az úgynevezett Kepler-jelenet, mely Prágában játszódik le, a Rudolf udvarában, — hadarta a kőcoshajú a megtanult leckét. (Folytatjuk} 13
