A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-03 / 1. szám
Kúria, kvaterka, kultúra Végre! Amire oly sokáig vártunk: itt fekszik az asztalunkon. Fábry összegyűjtötte és megielenlette cikkeit, tanulmányán, az első köztársaság magyar irodalmáról, az indulás körülményeiről, történet, hátteréről stb. Nem teljes a kép, ö maga is elárulja, hogy még két-három kötetre való anyaggal kellene bővíteni az áttekintést Reméljük, erre is sor kerül hamarosan. jegújabb könyvébe foglalt cikkei Így, eben a formájukban is, mindenképpen tanulság és okulás a harmadvirágzás íróinak Nem porosodott és nem évült el írásaiban semmi, korrigálni sincs mit rajtuk. A cikkek és tanulmányok Közép-Európa minden kisebbségi irodalmának iránytűi, útmutatói lehetnek. Megállapításai általános érvényűek nálunk és minden nemzetiségi irodalomban. És ami nagyon elgondolkoztató és cseppet sem örvendetes ielenség, hogy a húszas és harmincas években leirt gondolatok könyvekről, verseskötetekről megszívlelendő tanulságként hatnak ma is Ez azt jelenti, hogy a nemzetiségi irodalmaknak állandó és szinte gyógyíthatatlan körtünetei vannak. 1923 Iv-tn azt írja Fábry a Kassai Naplóba ró tehát csak az, aki az esztétika normáit igazolja, példázza.“ nduló irodalom esetében nem hangozhat másként az igényre és igényességre felfigyeltető krtikusi parancs. Nem hangozhatott ez másképpen az ötvenes években sem, amikor a lapokban sorra jelentek meg a versek és az elbeszélések, amikor a kiadónál egyre sűrűbben láttak napvilágot a könyvek. Az indulás és az indítás tehát nasonló, de a cél áttekinthe'íibb. világosabb: perifériákon öntudattá fejleszteni az ami Budapesten el van fojtva, amit n't nem is akarnak, nem is engednek: az embert“. A perifériák ma — rohamcsapatok, új honfoglalók, új embertalajthódítók . . A jövőért való felelősséget, a perifériák hordozzák . . . Perifériafelelőssée perifériaemberség: ime, a szlovensxkói irodalom célja és — amennyiben bír a és akarja — jelentősége.“ "ábry nagyon helyesen és okosan ezzel a céllal veri, ostorozza a kávéházi sarokasztalokhoz búvó magyarkodókat, a kisvárosok öntömjénező elégedettségét, az ürességet sejtető kacskaringós bajuszt. Az Írókat cél és feladat vállalására ösztönzi: ember és földközelséget követel tőlük Eben az értelemben elemzi az első köztársaság első magyar regényeit, a Hangzatkát, A rácsablakos házat, a Mészárost. ebben a szellemben szól elismerőn Barta Lajos Sötét ujjak című parasztregényéről, amely szocialista regény is egyúttal. Sellyi regényeiről és novelláiról, Morvay. Tamás stb. írásairól. Nagyszerűen érzi, hogy az Írások értéke és mércéje a mondanivaló. Forbáth, Győri, Vozári és a többi költő verseit is ilyen szempontból vizsgálja. Felismeri a szlovenszkói irodalom feladatát, forradalmi hagyományt és folytonosságot kell átmenteni Pestről, a Horthy-fasizmus fővárosából, a haladó gondolotokat kell éltetni és támogatni mindenáron. Fábry öszszegyűjiött cikkeiből világosan látni, mit Jelentett a szlovenszkói magyar irodalomnak az emigráció. „Az emigráció nélkül ma nem állnánk ott. ahol ma vagyunk. Ha ők nincsenek, ma az önképzőköri dilettantizmus és provincionalizmus döntőn és visszacsinálhataUanul rátehénkedett volna itt mindenre . . . MegteVemtették a szintén európai nívójú szlovenszkói sajtót, mely egy időben, a legsötétebb magyarországi években messze felülmúlta a pestit.“ A kezdő csirák á legfontosabbak — írja Fábry az emigráció íróiról és ebben tökéletesen igaza van. Az indulás, az első lépés hogyanján és mikéntjén dől el minden. Határozottan plusz az indulás és az Indítás az első köztársaság irodalmában. Ha párhuzamot akarunk vonni a húszas évek és az ötvenes évek kezdésével, akkor bizony nem a mi javunkra billen a mérleg Hogyan kezdtünk mi? Előttünk a megcsillanó jövő és lehetőség, mögöttünk egy szellemi légüres tér. Míg az első köztársaság irodalmába európai levegői, műveltséget hoztak, mi negyvenöt után itt maradtunk szárnyaszegetten. És mégis, mi az oka, hogy az irodaim! kórtünet nem változott, hogy az első köztársaság regényei és verseskötetei kapcsán elmondott gondolatok cseppet sem enyhébbek, kíméletesebbek? Mi lehet az oka annak, hogy a mi irodalmunkról nem lehet újat mondani? A húszas évektől napjainkig szinte ugyanaz a kritikus gondja-baja, nem furcsa? Pedig akkor az emigráció írói is segítettek. Ha mással nem, hát azzal, hogy a provincionalizmusba, a dilettantizmusba süllyedő szellemet izgatták, nyugtalanították. Mi az oka annak, hogy Trianon óta rendszerint nekilendülünk és aztán megtorpanunk? Mivel magyarázható Györy Dezső reményteljes és biztató indulása, majd a Fábry-i kritikusi szigor: „Megrekedt, egy helyben topog“ és „ma a lírát Szlovenszkón Vozári Dezső jelenti“. Az a Vozári, akit olvasóközönségünk ma már nem ismer és mint költőt nem is tart számon. (Magyarországi lapokban ma is jelennek meg versei). De azt is komolyan vizsgálni kellene, hogy a prózairók első jónak mondható regényei után miért jött a megtorpanás a tovább lépni nem-tudás? Jé lenne ezeket az azonos és rokonjelenségeket komolyan elemezni, mert csak most, Fábry cikkeiből és tanulmányaiból döbbenünk rá valójában, hogy az első köztársaság és a mi irodalmunk közötti párhuzam: a botlások és tévelygések, az akarások és megtorpanások hasonlósága. Csupán a társadalmi háttér más, a művészet- és rátermettségbeli fogyatékosságok ugyanazok. Szinte szédül az olvasó a magatartásbeli hasonlóságon. 1929-ben írta le Fábry: a líra ma: menekülés. Menekülés előre vagy hátra. Menekülés az időbe és menekülés az időből. A valóság elől. A végtelenből a végletbe. És megfordítva. Tömegből a magányba. Magányból a tömegbe. Az ujjongón üdvözölt változásból a megszokott régibe.“ Ugye nem szükséges magyaráznunk és napjainkra vonatkoztatnunk az idézetet? Az első köztársaság írói akartak valami nagyot, szépet, felemelőt és hova jutottak? Forbáth illő elégtételt kapott a Mikor a néma beszélni kezd. című verskötete megjelentetésével, Györy Dezső úgyszintén a Zengő Dunatáj kiadásával, a hálás emlékezés és számontartás morzsáiból Sellye! Is kapott valamit, egy válogatást, de ki ismeri őket komolyabban a határokon kívül? Győryt a felszabadulás után regényeiből ismerik jobban és csupán a tájékozottabbak tudják, hogy jelentős és maradandó költeményeket írt valamikor. Költészete mindmáig lezárt, befejezett irodalomtörténeti tény és miért? Mindenképpen örülnünk kell és ünnepelnünk kell, hogy a Magyar tudományos Akadémia egy Fábry válogatást veti kiadói tervébe, szerzőjéhez méltón jelenteti meg válogatott cikkeit és tanulmányait, de tegyük szívünkre a kezünket, nem kritikája-e ez az első köztársaság irodalmának, amelyből csupán a kritikus él tovább, csupán a kritikus érdemes továbbélésre? A magyarországi olvasóközönség csak közvetve, Fábry, a kritikus és esszéista révén képzeli el a szlovenszkói valóságot, regényből átfogón és társadalmi hátteret vetítőn és kisugárzón nem látja az embert, a szlovenszkói magyart, aki annak idején hordozója ás elszenvedője volt az úri politizálgatás minden ostobaságának. A szlovenszkói magyar regény megszületéséhez kevésnek bizonyult a húsz esztendő és ma sem tartunk még ott, hogy a szlovákiai magyar regény születésének az izzását benne éreznénk a levegőben. És ebben nem Fábry a hibás, Fábry azt tette, amit tehetett, szigorú volt önmagához és mércéjéhez, valamint írótársaihoz. De legmagasabb ponton csak ő tudta tartani a mércét, ő tudott gondolkodni és látni a goethei háromezer év kultúrájában, Igényével és műfaji szigorával csak ő tudta érdemben áttörni a magyarországi közöny jegét. Irótársai többnyire belefáradtak a küzdelembe, és feladták a harcot, a könnyítés visszaütő útjára tértek. Azt mondják: kritika csak ott lehet, ahol irodalom van. És csak olyan lehet ez a kritika, amilyen az irodalom. Nos, Fábry élete, munkássága cáfolja az Ilyen okoskodásokat. De • cáfolja a jugoszláviai magyar irodalom mai képe is: a kritika ott jóval erősebb és magasabb szárnyalású, mint a líra, vagy a széppróza. Persze ezzel nem akarom menteni szlovenszKól szépprózánkat és költészetünket Annak, hogy nem született meg a tovább élő szlovenszkói magyar regény. Fábry írja meg legelfogadhatóbban az okát: „A szlovenszkói magyar irodalomnak nem elég a műveltségi tartalma ... A szlovenszkói magyar szellemiségben ma sincs meg a kiteljesedéshez szükséges és nélkülözhetetlen műveltségi tartalom. Mi épp a felfokozott intellektuaiizmus hiányát szenvedjük.“ De ha így volt ez akkor, amikor a szlovenszkói irodalom az emigrációval erősítést is kapott, mit mondhatunk ma, a szlovákiai magyar szellemiségről? Úgyszólván értelmiség nélkül kezdtük a munkát és máig is ennek szenvedjük a hiányát. Ezért nincs kritikus utánpótlásunk Turczel Lajost, Csanda Sándort, Rácz Olivért és esetleg Tőzsér Árpádot kivéve. A kritikához műveltség kell és nem is akármilyen: jártasság, otthonosság kell Európa és a világ irodalmában, Irodalmi irányzataiban, ^zt hiszem, Trianon óta „alant repülésünk“ egyik fő-fő oka az ablakok hiánya vagy nagyon kis száma, amelyet rányíthattunk volna a világra, amelyen naponta beáramlott volna a világ, a kor fénye, levegője! . Inkább beszélni szeretünk az igényről, mint elemző cikkekben megmutatni, hogyan írnak, látnak, gondolkodnak körülöttünk. Fábry nem beszélt. Cselekedett. Egyesek szemére vetik, hogy számára a szlovenszkói vagy a mai könyv csupán ürügy, hogy másról beszélhessen. Elmarasztalón tesznek egyesek ilyen megjegyzést, pedig ez egyáltalán nem elmarasztalás. Fábry kritikus és esszéiS-ta volt, az is maradt, soha nem ereszkedett le a művek átlagon aluli színvonalára, szigorúan tartotta a mércét, ezzel magyarázható célbaérése. És hogy nem lett több, azt elsősorban perifériafelelősség gondolatából (Folytatása a 15. oldalon) 14
