A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-31 / 5. szám
Halász László Az első találkozás Már vagy ti* napja dörögtek az ágyűk szakadatlanul Ipolyság felöl és a katyusák éjszakánkint félelmesen pompás tűzijátékot nyújtottak a messzeségből... Szorongásban töltöttem az éjszakákat, nappalokat, mert családtagjaim többnyire Ipolyságon laktak. Mi lehet velük? Látjuk-e még egymást? E napokban Léva város főterén nagy volt a nyüzsgés. A csatazaj egyre közelebbről hangzott és megítélésünk, a kósza hírek szerint a harc már az alig 18 kilométerre fekvő Desnénd községnél folyt. Léván megnyíltak az óvóhelyek ajtói. Senki sem tudta, mit hoznak az elkövetkezendő napok. Az illegalitásban dolgozó és többnyire rendőri felügyelet alatt álló elvtársak még fokozták aktivitásukat. Engem Csornák Gyula bácsi, a lévai pártszervezet egyik alapító tagja és sokszor bebörtönzött harcosa keresett fel. — Fiam, neked nem kell külön magyaráznom, hogy hol a helyed és mit kell csinálnod. Ezt már megbeszéltük. Óvatos légy! Azután mér csak a felszabadulás után találkoztam Gyula bácsival, mint városbíróval. Léva, 1944. december 20... Ekkor már tudtuk, hogy történelmi pillanatok előtt állunk. A németek fejveszett „tervszerű elszakadási mozdulatai“ mindent elárultak, midőn a megengedett sebességnél gyorsabban száguldottak végig a városon Kálna és Podluzsány irányában. Kihalt a város... A lakosság megfogadta az aknavetők előzetes figyelmeztetését, és mindenre elkészülve a föld alá rejtőzött. Hozzátartozóion mai a várral szemben lévő óvóhelyre húzódtunk. Ez az óvóhely a fázna szerint a régi lévai vár egyik földalatti folyosója volt, mintegy három méter széles 6s több mint 100 méter hoszszú, vészkijárattal és szellőző nyílásokkal. Bizony megtelt az utolsó négyzetméterig. Egymás mellett szorongtak az emberek ide cipelt ülő és fekvő alkalmatosságokon a legszükségesebb apróságokkal körülvéve. Imltt-amott csecsemők, apró gyermekek sírása törte meg a letargiába borult emberek okozta csendet. Kevés volt a beszéd, mindenki csak az egyre közelebbről hallatszó lövöldözést figyelte és próbálta megállapítani, hogy milyen messze folyik a harc. A szirénák még mindig üvöltöttek és borzalmas hangjuk lúdbórössé tette mindannyiunk lelkét. Aztán egyszerre kialudt a villany, reménytelen sötétség borult az óvóhelyre. A szirénák hangszálát is elvágta valaki. Mintha egy sötét kriptában lennénk. Megállt a város lélegzetű Sokan felzokogtak... mi mást tehettek volna Siratták a napfényt, a friss levegőt. Itt-ott gyufa sercent, riadt fényű gyértyalángocskák imbolyogtak torz árnyakat rajzolva a boltíves folyosóra. Kísérteties látvány volt... Később egy idősebb munkásfajta férfi vette fel a beszéd fonalát. Az első világháború idején évekig volt orosz fogságban. Elmondta, hogy egyszer már Napóleon is volt Moszkva alatt, de a kegyetlen orosz tél, betegség, járvány megtizedelte katonaságát és visszavonulásra késztette. Arról is beszélt, hogy az oroszok nem bántják azt, aki nem közeledik feléjük ellenséges szándékkal. Feltámadott a tenger! Oj hősök rohantak a csatamezőkön, hogy visszaadják minden nép szabadságát, és az annyira óhajtott békét. Az óvóhely népe csendben, szótlanul, de észrevehető figyelemmel hallgatta a beszélőt, aki már megjárta az orosz háborította síkságokat, aki ismeri az orosz embereket. Már sötétség borult a városra, mikor egyre közeledő motorzúgás hallatszott. De nem, nem. A motorzúgás egész más hang. Ez a dübörgés viszont olyan, mintha a föld alól jönne. Pár férfi a főbejárathoz rohant, de az asszonyok visszaparancsclták őket. Mi többiek pedig észrevétlenül a hátsó vészkijárat felé somfordáltunk, mely egy kerten keresztül, bokor mögé rejtve nézett a város központja felé. Nem is ajtó volt ez, hanem inkább egy fábólvasból kovácsolt hosszúkás lapos ablak. Óvatosan rést nyitottunk, és a város felé szegeztük tekintetünket. A dübörgés egyre közeledett, s a volt árvahéz sarkánál vékony, vízszintes világító szempárok jelentek meg. Tankok — mondta valaki. T 34-esek. Valóban tankok közeledtek az úton. Mikor már csaknem alattunk voltak, apró fényeket láttunk felvillanni a tankok oldalain. Mintha jánosbogárkák telepedtek volna rájuk. A bajkáló hold egyik felhőről a másikra szökött, pár pillanatra ezüstbe borítva a várost. Mast már tisztán láttuk, hogy a tankok oldalán cigarettázó katonák hevertek. Egy ... kettő ... három ... négy ... öt... aztán már nem is Rámoltuk e büszkén dübörgő óriásokat, melyek rohanása alapjaiban remegtette meg a Koháry utca üresen hagyott házait. Tehát itt vannak! Megérkeztek! jóleső forróság csapott út rajtunk, agy régen vajúdó érzés, egy tudat alatt csírázó valami, amely átjárta egéR énünket, ás a hideg télben is tavaszt, megújhodást, szabadságot szült a lelkekben. Szabadságot! A tankok pedig méltóságteljesen gördültek tovább. Megélénkült az óvóhely. Sokan láttuk az acélszörnyetegeket, s ezt meg kellett tárgyalni. Az eddigi csendet zsibvásár váltotta fel. Mindenki egyszerre akart beszélni. Valaki keményen megdöngette az óvóhely ajtaját. Megszakadt a beszéd. Nairn mozdult senki. Az ajtón ismét türelmetlen döngetés hallatszott. Mozdulatlanság... I Végre az Oroszországot megjárt idősebb férfi szemére húzta sapkáját, még egyszer végigtekintett az embereken, s határozott léptekkel indult az ajtó felé. A férfi meghúzta a tolózárat és oldalra állt. A kilincset már nem ő nyitotta ki, az ajtó klvágódott és a becsapódó léghuzat nagyot riasztott az apró gyertyafényeken. A gyertyafények kiheverték szélfútta rángásukat, és most már tisztán láttuk, hogy öt keményarcú szovjet katona Ml az ajtóban. Kis szünet után négyen megindultak befelé. Elöl a revolvere*, kiről látszott, hogy tiszt, s mögötte a géppisztolyosok egy kivételével, aki borét eszelte ismét az ajtót és fegyverét felénk irányítva megállt. A kapitány kemény, férfias hangon szó lalt meg. Gerunányi?! Valamennyiünk feje szinte parancsszóra intette a „nem“-at. A kapitány azonban nem volt hiszékeny ember, erre már megtanította a háború. Lassan haladt tovább a pincében embereitől követve és lámpájával tetőtől-talpig mindegyikünket megvizsgált. A katonák bizonyos távolságokban leszakadtak tőle, mert a pincének kis hajtása volt, törése s így szemmel tarthattak mindenkit. Ekkor már könnyebben lélegeztünk, mert tudtuk, hogy nincs köztünk se német, se áruló. A legtöbben az óvóhely hátsó részében tartózkodtak, ahol a pince elhajlott és innen nem is lehetett látni a bejáratot. ( A kapitány már jött is vissza. Arcán megenyhültek a kemény vonások, előbb még villogó szemében meleg fény játszadozott. Már mosolygott. Megállt a „társalgó“ szakaszán és fegyverét táskájába nyomva mondta: Drasztvujtye, tovarili! A drámai pillanatokra fátyol hallott. Mindannyian a kezét szorongattuk, ölelgettük, aki nem fért hozzá, a vállát veregette. A nem várt zajongásra felriadt anyja ölében egy kislány és hangosan felsírt. A kapitány gyengéden magához emelte, majd ráültette a bal karjára. A kicsi sírni kezdett. A kapitány csokoládét húzott ki a zsebéből és a kislány szájához emelte. Az elhallgatott és majszolni kezdte a csokoládét. Egyik kezével átölelte a kapitány nyakát. Hara8ó! — nevetett a tiszt és megcsókolta a kicsi maszatos arcát, aztán gyengéden visszatette édesanyja ölébei. Valami ki nem mondható melegség járta át mlndannyiunk szivét, a hitetlenkedést elűzte a boldogság. A hatalmas szovjet hadsereg itt is megnyerte a csatát. 17
