A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-31 / 5. szám
Csontos Vilmos: Tánc Tánchevét lobbantom, Dobbantok. Roppantatok rozsdás Abroncsok. Öreg hordó, borod Loccsanjon, Add a derekadat, Szépasszony! Cifrázd cigány, jizet A legény! Szaporázom a kör Közepén. Sistergő csizmatalp Szakadjon, Bomoljon a hajad, Szépasszony! Pattanjon a húr is, Ha unja, Csak te szívem unszolj, Hogy újra! Kell ez a tánc — vérem Rá vásik, Cifrázd vonó —_ járom Rogyásigt Kulcsár Tibor: Kiáltás utánad Kit elbocsátottalak már, mondd, még hányszor kezdtek újra s újra magamban, szitkozódó, dacos haraggal hányszor kiáltom még, hogy hiányzol? Akár a vissza-visszatérő dallam, olyan vagy, veled telt zord magányom, összeraklak emlékből, színből, vágyból pörlekedve konok magammal, / mert ellenemre is érted lázad a szív, egyre csak űz utánad — jöjj vissza hát, légy, aki voltál, veled legyek újra szólni bátor, magányos farkas-odújából szabadulni csak így tudok már. Csizmár Miklós: Anyaszavak Szavak, anyaszavak, Arany keretbe foglalt ékszerek, Drága gügyögések, melyekre megtanítom a gyermekeimet, Drága szavak, gyémánt szavak, Selymesek mint a puha bársony, Csattogó villámfergetegek, Édesek, mint az élet, melyet belém oltottál, Kemények, mint a halál, ki téged elrabolt, Ringatók, mint a bölcsőm, melyben álomba ringattál, Illatosak, mint a melled, melyből a tejfel Magamba szívtam a szavak illatát. Szavak, élőeleven anyaszavak, Merevek, mint hidat tartó traverzvasak, Bennetek él a múlt és a jelen, Magatokban hordjátok a jövőt, Nélkületek nincs alkotás, nincs gondolat. Szavak, zamatos anyaszavak, írók és költők drágaköve, Belétek véssük a gondolatokat. Szergej Mihalkov: Miniatűr mesék mindenkinek Hibás számítás Élt egyszer egy farkas, aki sohase takarította ki a szállását. A szállás öreg volt, piszkos és rozzant. Az elefánt egy ízben ott haladt el a szállás mellett; alig ért a tetejéhez, az máris féloldalra dőlt. — Kérlek, barátoeskáin, bocsáss meg — mondta az elefánt a farkasnak. — Véletlen volt. Mindjárt megjavítom. Az elefánt ügyes volt és nem félt a munkától. A szállás jobb lett mint valaha. „Ohó! — gondolta a farkas. — Ügy látszik, megijedt tőlem. Először bocsánatot kért, aztán megjavította a tetőt. Kényszeríteni fogom, hogy építsen egy új házat. Fél tőlem, ami azt jelenti, hogy engedelmeskedik.“ — Várj csak! — kiáltott az elefántra. — Talán azt hiszed, hogy könnyen szabadulsz? Ledöntötted a tetőmet, most szögecskéiddel megerősítetted, és el akarsz tűnni? Szíveskedjél új házat építeni nekem. Élénkebben, te állat, különben mérésre tanítalak. Ezekre a szavakra már nem válaszolt az elefánt. Könnyedén átkarolta a farkast és be hajította egy poshadt vízzel teli gödörbe. — Majd adok én neked új házat — mondta az elefánt és vízben hagyta a farkast. Ez magához térve, elcsodálkozott: — Nem értem. Először félt tőlem, bocsánatot is kért, aztán meg ezt tette velem... Egyáltalán nem értem ... — Bolond vagy te — károgott az öreg holló, aki mindezt végignézte. — Fogalmad sines, mi a különbség a gyávaság és a jószándék között. A felvágós macska Valahol hallotta a macska, hogy a tigris és a párduc a macskák családjába tartozik. — Ejha! — örvendezett. — És én, a kis bolond, eddig nem is tudtam, hogy milyen rokonaim vannak! No de most majd megmutatom! ... — és nem sokat töprengve, ráugrott a szamár hátára. — Hát ez meg miféle új dolog? — csodálkozott a szamár. — Vigyél oda, ahová parancsolom. Vigyél csak, és ne társalogj! Tudod-e, hogy kik az én rokonaim? — kérdezte a macska nagy hangon. — Ugyan kik? — érdeklődött a szamár. — A 'tigris és a párduc, bizony! Nem hiszed? Kérdezd meg a varjút. A szamár megkérdezte a varjút. Az megerősítette: — Igen, valóban! — Elhiszed végre? — kiáltott a macska és körmeit a szamár hátába mélyesztette. — Indíts! — Hová? — kérdezte nyugodtan a szamár. — A tigrishez vagy a párduchoz? — N-e-e-em! — miákolt fel rémül-! len a macska. Vigyél... Vigyél az egerekhez! Az utolsó kívánság A farkas elhatározta, hogy felakasztja magát és telekürtülte ezzel az erdőt. — Még mit nem? Még hogy felakasztja magát! — nevetett a nyúl, — Igenis, felakasztja magát —i mondta a teknősbéka. — Meggondolja a dolgot — szólt összezsugorodva a sün. — Nem gondolja meg — így a szarka. A hír eljutott a pelikánhoz is. Szalad a pelikán az erdőbe, keresi a farkast. Látja, hogy ott ül szomorúan a nyárfa alatt. Usszeszorult a jő pelikán szíve. Nem szerette ő a farkast, de hát akárhogy is vesszük, ez egy dráma, egy tragédia. — jónapot, farkas — üdvözölte halkan a pelikán. — jónapot — felelt a farkas, s egy könnycseppet törölt le az orráról. —Búcsúzzunk, pelikán! Tarts meg jó emlékezetedben! — Csak nem igaz a hír? — kérdezte óvatosan a pelikám. — Egyszerűen hihetetlen. És miért? Mi történt?, — Mindig csak megszégyenítenek! Még a mesékben is... Nem akarok tovább élni. Segíts kötelet szerezni az istállóból. — Nos, rendben van... megteszem ... — egyezett bele a pelikán, — Köszönöm szépen — mondta a meghatódott farkas. — És egyúttal a kötéllel együtt... hozz nekem egy kecskegidát is. Teljesítsd, kérték, utolsó kívánságomat. .. És a pelikán teljesítette a farkas utolsó kívánságát. Az meg nem akasztotta fel magát. Meggondolta. Fordította: PETŐ MIKLÓS 13
