A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-31 / 5. szám
Vitézi énekek a XVIL században és a kuruc ' A XVII. század első évtizedeiben költészetünk egyik gazdag rétege a török ellen íolytatott és a Habsburgok hódító törekvései ellen meginduló függetlenségi küzdelmeket kíséri nyomon. Ez a költészet maga is kétágú. Egyik része Balassi korszakalkotó költészetének nyomain jár, főúri és nemesi verselők lantján szólal meg, és Balassi legjelentősebb tanítványának, Rimay Jánosnak költészetében éri el csúcspontját. A másik ág szintén sokat köszönhet Balassinak, de többnyire ismeretlen népi énekszerzök alkotása. Népköltészeti jellegű még akkor is, ha szerzői egy részének neve fennmaradt a versfőkben. Költői a kor általános eszméit és érzéseit szólaltatják meg egyéni változatokban. Verseik éppen ezért válhattak közkedveltekké, mert a bennük megnyilvánuló gondolatok és érzések jellemzőek voltak a korra. A nemzeti ellenállás ügye nagy és keserves utat, járt meg, amíg a költő Zrínyitől eljutott 11. Rákóczi Ferencig. A költészet új témáiban híven tükröződik az a nagy válság, mely egy fél évszázadra felborítja az ország „nyugalmát“, török- és németellenes harcok színterévé teszi és kialakítja a kuruc világot. A költészet új hangja: a vitézi költészet felújulása, Erdély siralása, kesergés Zrínyi halálán. Az irodalom mértékével mérve legjelentősebb az Erdély katasztrófájával (1658) foglalkozó énekek szép sorozata (Sűrű könyhullással sír már Erdélyország, Ének a tatár rabságból, Kádár István éneke, Rákóczi László ballada, Magyarok romlásának okai). „Poéták hol vagytok — Talán mind alusztok — Hogy nem siratjátok — Erdélynek romlását?“ — egy tatár rabságban sínylődő erdélyi rab ajkán hangzott el ez a kérdés. A megrohant Erdély törökkel harcoló hőseit a maga hőseinek fogadta el a ■ép, a róluk mondott énekeket is formálgatni kezdte a népköltészet. A XVII. század derekán felújul a vitézi költészet. Első jellemző darabja 1648-ból való. Már hangütése is Balassira utal, a harci kedv tavaszi fuvallatként érinti meg a végeket: „Zöldítsed, Oristen, hamar az erdőket: — Hogy próbálhassuk meg éles fegyverünket!“. Utolsó strófájában feltűnik a vitézi énekmandó képe: „Az, ki ezt hallgatja, s vitéz akar lenni, — Az énekmondónak kész legyen pénzt adui!“ A század közepétől a kuruc világ végéig kimutathatók a verselő vitézek. Az akkori énekmondókat a vitézi rend mélyebb rétegében kell keresnünk: a rokkantak és az obsitosok között. Nyomorúságukról sok adatunk van, mint az idézett példa mutatja, az énekmondás is szerzett számunkra egy darab kenyeret. Többségük bizonyára nem énekszerző, csak énekmondó, aki csupán módosított a mástól átvett versen. Zrínyi németellenes gondolatait halála után az ország báróinak összeesküvése, a Wesselényi-mozgalom próbálja realizálni. Az érsek, a nádor, az országbíró, a horvát bán, Erdély címzetes fejedelme tanácskoznak arról, hogy miként lehetne az ország sorsából kiküszöbölni a Habsburg-királyválasztás következményeit. Mögöttük áll a felvidéki tizenhárom vármegye középnemessége. Ez a vármegyéket kormányzó nemesi réteg kiváló férfiakat adott a mozgalom számára: példaképpen említsük meg ® vértanú Bónis Ferencet. Nevét két ének is őrzi a korai kuruc költészetben. Az öszszeesküvés a Zrínyi-birtokokon, Szabolcskor költészete ban és Szatmárhan már fegyveres támadásba lendül. Az ecsedi, károlyi, szatmári vég beliek a felkelőkhöz állottak, Gombásnál, a Szamos mellett, a felkelt kisnemesség és a fegyverrekelő parasztság segítségével szép győzelmet arattak a szatmári németek felett, a Szamos vize megtelt holttestekkel. A szép kezdet csúfos kudarcba fulladt. Zrínyi Péter letette a fegyvert, apósa meghódolását látva I. Rákóczi Ferenc is megállította a támadást. A kuruc költészet első nagy alkotása a Magyarország utolsó romláshoz közelgeto állapntján kesergő ének (felháborodott tiltakozás Zrínyi Péter cselekedete ellen: „Te véredben, — Kebeledben — Kígyót neveltél!“ — Tápláltad s hizlaltad — Árulódat bajodra!“ A Wesselényiről elnevezett főúri kísérlet nagy tanulsággal zárult: a nagybirtokos nemesség képtelen már a függetlenségi harc vezetésére. Bécs bosszúja méltatlan élet, ügyetlen politizálás után adja meg Zrínyi Péter és társai számára a vei tanúságot a bécsújhelyi kivégzéssel. A kuruc mozgalom története új fordulathoz ér, amikor élére áll Thököly Imre, az árvái gróf Erdélyben felnevelkedett fia. Még csak a férfikor küszöbén van, amikor kezébe veszi a küzdelem irányítását. Néhány esztendő alatt tüneményes pályát fut be; házasságot köt I. Rákóczi Ferenc özvegyével, Zrínyi Ilonával, s ezzel megteremti az Erdélytől végképp elszakadó kuruc háború gazdasági alapját. Szövetséget köt a Bécs elten mozduló török hatalommal; s ami húsz esztendővel korábban még elképzelhetetlennek látszott, az most a bécsi kormányzat vallási elfogultsága következtében valóság: a magyar függetlenségi harc vezére politikájában teljesen elszakad a keresztény egység ábrándjától, s török szövetségben akarja megvalósítani terveit. Felvidéki fejedelemséget tervez Erdély példájára, török protektorátus alatt, ami alighanem végzetes tévedés lett volna, mert a török a Habsburgoknál kegyetlenebb, az egész keresztény világot fenyegető ellenség volt. Thököly kétséges következményű politikájának hirtelen véget vet a mohamedán hódítók veresége Bécs alatt. A fejedelmet a Habsburgok kívánságára elfogatja a török, saját bőrén kell tapasztalnia a török szövetség megbízhatatlanságát, híres ezredeskapitányai, vitéz hadnagyai pedig sorra átállnak a császári hadseregbe, s a keresztény szövetség jegyében harcolnak a félhold uralmának megdöntéséért Magyarországon. Csak egy hosszabb kéziratos versünk van, mely a Thököly felkelést ábrázolja, ez a rendkívül terjedelmes és jelentős Thököly-haditanácsa. Benne van az egész kuruc tábor valamennyi jelentős kérdése; versbe foglalt jegyzőkönyv, mely a Szigeti veszedelem egyik jelenetének mintájára egy szem- és fültanú bizonyságtétele arról a tanácskozásról, amely a nyolcvanas évek elején megszabta a Thököly-felkelés további irányát. Két nagy kérdés körül folyik Thököly főtisztjeinek nyilvános tanácskozása: éljenek-e a császár békeajánlatával vagy kössenek szövetséget a törökkel? Amint a történelemből is tudjuk, ez utóbbi mellett döntöttek, s ezt a költemény így okolja meg: Másként, mivel török segítsége nélkül Erőt nem vehetünk magunk fegyveréből: Mostan el ne váljunk nyújtott kezeitől, Csináljunk magunknak paizst erejéből. A kuruc harcok korában azonban számos kurucellenes, szerelmes és más témájú költemény is keletkezett, ami azt bizonyítja, hogy tévedett Thaly Kálmán, amikor a XIX. századi romantikus nacionalizmus szellemében a „kuruc költészet“ egységes németellenes jellegéről alkotott illúziókat. A kor uralkodó eszméje nem a nemzeti öntudat vagy a hazafiság volt, hanem a vallásos szellem, s főként ezzel magyarázható, hogy a Thököly-felkelés protestánsai — Habsburgok könyörtelen ellenreformációs politikája miatt — a nagyobb ellenség, a török mellé álltak. A labanc párti magyar nemesség ezért Thökölyéket hazaárulással vádolta, s így bélyegezte meg költeményeiben: Veszni mindjárt kezde szegény Magyarország, Mihelyt bele szállá a kálvinistaság, Egy pórázon futván vak luteránusság. Hervadni ott kezdő szép magyar boldogság, A magyar történetírás később, a németekkel való nacionalista ellentétek miatt gyakran egyenlőségjelet tett a XVII. századi Magyarország két ellensége: a török és a német közé, pedig a török nemcsak az európai haladásra, hanem Magyarországra nézve is sokkal veszedelmesebb, pusztítóbb ellenség volt, mint a keresztény zsoldosak. Mindez nem igazolja sem az erőszakos ellenreformációt, sem a Habsburgok hódító törekvéseit, de kétségtelenné teszi, hogy a Bécs vezette századvégi törökellenes hadjáratnak Magyarországon felszabadító jellege volt. Igaz, sokkal rokonszenvesebbnek tűnik Zrínyi Miklós koncepciója: a két ellenség közül egyikre sem kell támaszkodni, hanem Magyarországot saját erejéből, nemzeti hadsereggel kell felszabadítani, de vitatható, hogy valóban képes lett volna erre a felosztott, tönkretett ország. Az is valószínűnek látszik, hogy a hazafias szellemű magyar ellenreformáció Halisburg-orientációja a két rossz közül a kisebbiket választotta, s török kiűzésére ez volt az egyetlen reális lehetőség. A kuruc kor költészetét a későbbi gyűjtők és feldolgozók általában hamisan, a XIX. századi romantikus, németellenes magyar nacionalizmus szellemében értékelték; számos termékét Thaly Kálmán 1872-ben kiadott gyűjteményében (Adalékok a Thököly- és Rákóczi-kor irodalomtörténetéhez) átírta, tévesen magyarázta, a kuruc balládákat pedig maga szerezte, hamisította. A Thököly-felkelés bukása után a szegénylegények korszaka következik a kuruc világ történetében. A nemesség meghódolt Bécsnek, de a szegénylegények: fizetés nélkül maradt katonák, menekült jobbágyok, csavargó diákok egymásután keltik életre a népi kuruc megmozdulásokat, melyek előkészítik a mozgalom legjelentősebb fegyveres küzdelmét, II. Rákóczi Ferenc felkelését (1703—1711). A bujdosók költészetében felismerhetők a realista-világi tárgyú költemények (pl. Buga Jakab éneke) és a vallásos-elégikus versek (pl. Igen szép, bujdosó legények éneke). Mind a kettőnek sok váltott
