A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-31 / 5. szám
L3CICÖNÉ , * tlss iBOLva xx^yatetee sse^Cmy (25) — Emi hiszen te írtad: „Könnyű ítélni a felületesnek, de mily nehéz, ki a szívet ikinatja“, — hát akkor, miért törsz pálcát felettem most, mikor a Fogtövy-házban egyszer már megbocsátottál? Elhallgatott s remegve figyelt, — a várt válasz azonban most Is elmaradt. Ekkor a harag pírja öntötte e! az arcát, ellökte a nővér kezét magától s a szemese rka rángatódznl kezdett. — Rohama lesz megint — mormolta az apáca s hirtelen mozdulattal a gyógyszert a szájába erőltette, a homlokát meg hideg vízzel kezdte locsolgatni. S a beteg asszony pár perc múlva magához tért s felült az ágyban. — Hol vagyok? — kérdezte természetes hangon s körülnézett a nehézlevegő- Jü szobában. — Három üres ágy volt a fal felé állítva s egy kis asztalon orvosságos üvegek állottak és egy szelídnézésű apáca hajolt aggódva föléje. — Hol vagyok? — kérdezte még egyszer. — Hogy kerültem (de? — A váradi közkórházban van, édes lányom ... — Beteg vagyok? — s most átvillant egy gondolat az agyán. — Meg fogok halni? — Dehogy hal meg, édes lelkem, dehogy fog meghalni, hiszen hála Istennek már iobban van. Hosszú ájulásban feküdt órák óta... — tette hozzá magyarázva. — Máskor is volt már Ilyen rohama? —■ Azt kérdezi a nővér, hogy máskor is? Lehet... Most nagyon fáj a fejem, nem jut az eszembe semmi, de különben sem szeretek elmúlt dolgokról beszélni. A nővér megigazította a fejealját s elmesélte, hogy Naranyiék, akik ideszámították, már kétszer Is kérzösködtek felőle. — jó emberek — mondta csendesen — Áldott a szívük. Magukhoz fogadtak... Ápoltak .. Gondomat viselték ... És ki gárt itt még, ki érdeklődött utánam? — kérdezte élénken s szemét várakozástelíjesen a nővérre emelte. — Nem látott a folyosón várakozni kedvesnővér egy fiatalasszonyt, akit Jolánkának hívnak, meg egy szép, magas szőke, férfit, akinek Aladár a neve? — Nem, más senki sem volt itt... De talán nem is tudják még ismerősei, hogy Sfőrházban van. kedves lányom. Hiszen ■aak tegnap került ide. 54. Csilingelés hallatszott, finom, ezüsthan- Rok. A kórház kápolnájában misét celebrált a nővéreknek a pap. A beteg asszony meglepetten ü:lt fel Verejtéktől nedves ágyában. — Kedvesnővór! ... A csóhteleki templom kis harangja,,, Hallja a csengését? 12 Ünnep lehet ma, nagy ünnep, hogy ilyen kora reggeli órákban húzzák a harangot. Ült az ágyban s reszketett a teste. — ...Hallgat Haliga!... Zúgott a harang, ott rezgett csilingelő hangja fájón a szíve tájékán s lágy hullámzásban ringatta a lelkét. A nővér melléje ült s a takaróval állig betakarta. Ö azonban csak a hangokra figyelt most, a földöntúli gyönyörű zenére, mely hívta, csalogatta, hogy jöjjön, siessen, ne késlekedjék. Fel akart kelni, előrenyújtotta sovány karját s szemével át akarta törni a szoba mennyezetét. — Jövök... — suttogta. — Jövök, csak előbb a gyerekeket még egyszer látni szeretném ... A nővér szeretettel simogatni kezdte. — Akar, édes lányom, valamit üzenni számukra? ígérem, átadom! Tűnő erejének utolsó megfeszítésével megszorította a nővér kezét: — Mondják meg... hogy szerettem... Mindig szerettem őket s ha mérföldekre éltem is tőlük, de a telkemmel mindig mellettük voltam. A melle most szörnyű tusába kezdett egy fojtogató éles fájdalommal. Elkékült szája kapkodva szívta a kevésnek tetsző levegőt, ujjai mellébe markoltak s feje visszazuhant az ágyra. — Rossz voltam anyának... — fuldokolta s szeme védelem keresőn belekapaszkodott Krisztu«; keresztjébe. — Ű megbocsát, — mondta szelíden a nővér s ő is a feszületre nézett. A nővér felelt, de már nem hallotta meg, mert hirtelen fekete körök közeledtek feléje, melyek a szeme előtt keringeni kezdtek s hol közeledtek, hol meg távolodtak tőle... A fal is mintha kiszélesedett volna s a feszült hihetetlen módon megnagyobbodott. Az Isten*.. — fuliadozta — minden... lépésüket... áldja... meg... Akart még valamit mondani, de szavait elfojtotta a zokogás és csak tagolatlan kiáltások törtek elő a torkából. ... „Giling-galang__ Giling-galang .. hallotta most közvetlen közelről az égi hangokat, melyek körülhullámozták. — „Giling-galang...“ — Ömlőitek el benne a hangok s a gyönyörűségtől kiszivárgott egy könnycsepp a szemhéja alól. Egyszer még felpillantott, maga köré tévedt — aztán a fal, feszület s a nővér kedves arca — minden a semmibe oszlott... Arcát sűrű hideg verejték lepte e! s szeme alá sötét árkot húzott az átélt fájdalom. A nővér megrettenve ugrott fel mellőle, s kiszaladt, hogy orvosi segítséget hívjon. S a kis szobában csak a mozdulatlan, dermedt halotti csend maradt... ... A Hidegser-utca házai között utat tört magának a novemberi nap rózsaszínű fénye. Beosont a kórház ablakán, sugárzó kévékben szétoszlott az ágyon, s aranyderűt szitált a halott asszonyra,/ Mire a nővér az orvossal visszatért, a 'csíkoshuzatú ágyban mozdulatlan csendességben nyugodott az asszony, akinek a szája szögletébe keserű vonást rajzolt elkallódott szomorú élete... A nővér halkan imádkozni kezdett, aztán kérdőleg az orvosra nézett s elébe tette az üres fejlapot, melyben a név helyét kitöltetlenül hagyta, Baranylék kér résére, az írnok. Az orvos meglepetve fordult az apáca felé. — Hogyan? Hát a kedvesnővér nem tudta, hogy Fráter Erzsikét ápolja? Persze, persze, hiszen maga ritkán megy ki a városba, s akkor is csak a templomokat járja. Tintát kért, az asztal mellé ült s az üresen hagyott lapot kitöltötte. Aztán visszalépett az ágyhoz. — Mindössze negyvenöt éves volt, — mondta megindul tan s halkan kiment a szobából, 55. „1875. november 15.“ — dátumozta Baranyi Adolf Sztregovára, a Madách Aladárnak szánt levelet. „... az orvos tanácsára kórházi ápolásra keltett őt bíznunk, ahol—mint ő maga Is beismerte — csakugyan a legjobb bánásmódban részesült, már-már javulást reméltünk, azonban egy rendkívüli roham ma délben eloltotta gyenge élete fáklyáját. Utóbbi napokban igen megváltozott eddigi nyugtalan természete, igen, csendes volt, gyakran felsóhajtott gyermekei után, leginkább téged, kedves Aladárját emlegette, néha nővéredet, Jolánkát is — félreismerhetetlenek voltak némi lelkiísmeretfurdalásai is miattatok s végbúcsú-. jaként anyai áldását adta reátok,,,“ „359. sorszám“, — jegyezte be Szikszal tiszteietes úr az élőket és halottakat nyilvántartó anyakönyvbe. A megholt neve: Fráter Erzsébet, néhai Madáolt Imre hitvese. Neme: Nő. Kora: 45 év. Halál oka: Eskör. Eltemettetett: A váradolaszi sírkertben, Meghalt: A vármegyei közkórházban. Utolsó lakhelye:......... Itt megállt az írásban a tiszteietes úr. Még egyszer gondosan átolvasta az anyakönyvi lap utolsó sorában szerényen meghúzódó jegyzetet, elgondolkozott egy kis ideig, aztán elővette finompengéjű tollkését s a „hitvese“ szót óvatosan kikaparta, tintával újra bevonalazta s az eltüntetett „hitves“ fölé bejegyezte: „... néhai Madách Imre birtokos és országgyűlési képviselő özvegye.“ — A lakhelyet jelző rovatba pedig:' Lakása állandó nem volt.“ Aztán porzót hintett a tintától még fénylő, emberi sorsot megörökítő betűkre, becsukta a vaskos anyakönyvet, megtörülte szemüvegét az elhomályosító párától s hangosan azt mondta: — Az vessen rá követ, aki maga is bűn nélkül való.“ Az anyakönyvet visszahelyezte a polcra,Károli Gáspár bibliája mellé, felsóhajtott, magára terítette niagyarzsihóros fekete kabátját s az őszi színekben haldokló/ hullllevelű kertjén át megindult a szomszédos templomba, ahol egy gyermek keresztelőjére már türelmetlenül várták a hívei... Vége
