A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-07-05 / 27. szám
ház a csigát, s nem tehettem egy tapodtat sem. Álltam hát riadtan s szinte megkövültén bámultam az ódon épületet, amely felett mint egy sötét fátyol még ott lebegett a füst... Álltam, álltam s nedves szemekkel meredtem a falakra, amelyek mögött betegek kerestek gyógyulást s ahol most halálukat lelték ... Az öreg sárga falak ... a régi, régi kórház, amely előtt naponta elhaladtam, a vén kórház hűvös folyosóival, halkszavú nővéreivel, a sok, gyógyulást kereső betegekkel. Az egykori „istápoly", amely úgy nézett ki a mai reggelen, mint a villámsújtotta fa: felerésze üszők, megfeketedett rom s árad belőle az égett testek szaga. S amint ott áltam szinte megkövültén, hirtelen belémnyilallott a félélem: mi történt a mellékutcában, a hegyek felé kanyarodó kórházutcában, ahol anyám lakik? Megborzongtam s mint aki béklyótól akar szabadulni, hirtelen elhatározással, leküzdve dermedtségemet, két karommal utat törtem a sokaságba. Nehéz munka volt, de valahogy mégis átvergődtem a tömegen az utcánk kezdetéig, ahol szuronyos katonák állták el az utca bejáratát. — Vissza ... Visszal... Erre járni tilos! — Én itt lakom — mondtam határozott hangon — ebben az utcában. — Nem mehet tovább. Életveszélyes az errejárás. Ezt az utcát is találat érte, nem is egy, de több. Egy pillanatra hátratántorodtami 'Ezt az utcát is találat érte... ezt az utcát... zúgott a fülembe, mint egy félelmetes visszhangja az elébb hallott szóknak, s elhomályosult előttem a szuronyok hegyén villogó napsugár. Hogy jutok haza? Mi van a házunkkal? Hol lehet az anyám? — egyik kérdés űzte a másikat agyamban, s közben éreztem, hogy remegni kezd a térdem. S most, mikor azt hittem, hogy ott, azonnyomban össze fogok esni, hirtelen mentő gondolatom támadt, összeszedtem maradék erőmet s hangosan azt mondtam: — De hiszen én itt, ebben a legszélső házban lakom! Azt talán csak megengedik, hogy azt a pár lépést megtegyem? Hátrapillantottak. Kis, háromablakos házikó hunyorgott ablakszemeivel rájuk. — Igen, igen — bizonygattam s hirtelen megerősödött a hangom. — Itt lakom, ebben az első házban — s nyugodtan a szemük közé néztem. — Hm ... Hát ott lakik? Egymásra néztek, aztán az egyik vállatvont. — No, oda beengedjük, ott nem történt baj. Gyermekkoromban nap, mint nap mindig ez előtt a házacska előtt jártam iskolába, a kapun túl azonbar még sosem voltam. S most, hogy az udvarára léptem, egyszerre bátortalannak éreztem magamat. Mit felelek, ha az itt lakók felelősségre vonnak? Mit fogok válaszolni? Azt, hogy a katonák figyelmét kijátszva innen szeretnék sietni haza az édesanyámhoz? S ha nem hisznek nekem? Ha megtiltják belépésemet? Ha gyanúsnak találnak? Az udvaron azonban nem találtam senkit, a ház is lakatlannak tetszett. Az ablakredőnyök lehúzva, a külső ajtóra lakat erősítve ... Nem. itt nem kell a tilalomtól tartanom. Terepszemlét tartottam. Ä szomszéd udvartól elválasztó kőfal magasnak tetszett. Fiatal koromban mulatság lett volna átlendülnöm raita. De most? S a tetején meg két sok szegesdrót húzódott ..» Hogy jutok át rajta? Körülnéztem az udvaron s megpillantottam egy nagy, üres ládát. Odacipeltem a falhoz s ráálltam. így már a fal nem tetszett magasnak — átláthattam a szomszédba. Most még egyszer hátrapillantottam, hogy nem figyel valaki? Aztán kabátomat a drótszegekre dobva — mint a tolvaj, aki szökni készül — átlendültem rajta. Nem volt fárasztó művelet, csak a kabátom bélése akadt a szegekbe s hasadt szét a háta. De én már a szomszéd kertben jártam, melyet jól ismertem: gyerekkoromban sokat golyóztunk itt iskolatársaimmal ... Ezt a kis kertet a harmadik telektől már csak egy alacsony léckerítés választotta el; az átjutás innen gyerekjátéknak tetszett, _ s pár perc múlva már a harmadik ház udvarán álltam. Csodálatképpen itt sem találtam se állatot, se embert__Hová tűntek el az ittlakók? Kiköltöztették őket, vagy még mindig az óvóhelyen vannak? Tanakodásra azonban nem volt időm, sietnem kellett, hogy minél előbb anyámnál lehessek. A kapuhoz léptem s megpróbáltam kinyitni. Engedett a kéznyomásnak, nem volt bezárva. Ekkor óvatosan kikémleltem az utcára, hogy nem figyelnek az utcát őrző katonák? De háttal fordulva zárták el az utca kezdetét, így loholni kezdtem, a falak mentén lapulva. Az utcában csak jobboldalon voltak lakóházak, baloldalát a kórház telke foglalta el a belgyógyászati pavilonnal s a kerttel, mely az utcát áthidaló magas töltésig húzódott, melyen vasúti síneken a kelet felé tartó vonatok közlekedtek ... Ez a máskor csendes utcarész most szokatlan képet mutatott... Mentők és tűzőltók, ápolók és csákányos munkások bontották a találatot kapott belgyógyászati pavilon falát s hordták ki a romok alól az elpusztultakat. S hordták hordágyon, targoncákon, vagy más eszköz híján, maguk után húzva, cipelték s lerakták a szerencsétleneket a járda szélére. Borzasztó kép volt! Mélyen vésődött be a szememalján, nagyon mélyre, s tudom, amíg élek, kísérteni fog halálom órájáig ... Igen, én láttam már közelről sok halált. De ez más volt, mint a természetes elmúlás, mely mindannyiunkra vár. Most az ember gyilkolt. Ember — embert. Olyanokat, akik talán rosszat sohasem tettek, s most nem is tehettek, hiszen a kórház betegei voltak. S most ezeket a szerencsétleneket vonszolták az úttest szélére, meztelenül, vagy szaggatott ruhában. Női hullák voltak és férfiak s itt-ott egy-egy félmeztelen ártatlan kisgyerek. .. Ápolónővért is láttam, merevedett kezében csészét szorongatott — talán betegnek akart adni gyógyszert, mikor a robbanás a kórházat érte Főkötője és a csésze épen maradt — törzse szétroncsolt tömeg. A legtöbb halott csonkított testű volt: itt a lábát tépte le a löveg, amott a karokat. Sok hullának nem volt már formája, csak sejtette, hogy nemrég még úgy nevezték: „ember“. A sok kimúlt között csak egy látszott épnek. Fiatal asszony volt. Szeme nyitva, mellyel az eget bámulta, mintha arra várna, hogy valaki onnan felelni fog neki: miért nem élhet tovább? Szerettem volna megállni mellette s lefogni a szemét, de botorkáltam tovább a földre tett tetemek között, melyekre kezdtek már rászállni a legyek — Menjen két ember csákánnyal a szemközti házba — zúgott el a fülem mellett a kiadott parancs. — Vigyázva,a pincefalnál kezdjék meg a bontást* Lent talán még élnek. Nem mertem a túloldalra nézni. Nem akartam látni a rombadőlt házat',melyben egykor játszótársam, jóbarátom lakott. Behunytam szememet s botorkáltam tovább. A torkom kiszáradt, a nyakamon lüktettek az erek, s éreztem, hogy; lassanként elzsibbad a lábam. Alig maradt erőm, már csak vonszoltam magamat* Neéz lett a léptem, pedig a táskám már nem volt a kezemben. Hol és mikor hullt ki a kezemből? Nem törődtem vele, egy volt csak a fontos: hogy hazajuthassak. Viszszagondolva úgy hiszem, hogy félig öntudatlanul, reflexszerűen léptem, mert csak így lehet, hogy nem tudtam, merre volt a lábam? Köd borult a szemem elé, a külvilág mintha kikapcsolódott volna tudatomból. — Hé!... Vak maga, vagy bolond?, Nem látja, hogy hol jár? Önkéntelenül megtorpantam. A vasúti hidat láttam fejem felett, melyről fegyveres katona ordított le hozzám: — Nem látja, hogy merre viszi a lába? Csak most vettem észre, hogy előttem derékbatört villamososzlop fekszik s mellette egy mélységes mély üreg. Uramisten! Hogy jutottam ide? — Hova akar menni? — üvöltötte újra* — Láthatja, hogy a híd alatt nem lehet átmenni, itt, felül a töltésen meg tilos! De alig mondta ki az utolsó szavakat, lövés dördült el a kórház mögötti domboldalról, majd éles sípolás hallatszott — mintha jelt adtak volna le, aztán újra eldördült a lövés, s az előbbi sivító sípolás. A hidat őrző fegyveres felkapta a fejét. S mintha neki szólt volna a jel, elkezdett a domb felé rohanni. S szaladt, rohant mjnt az eszétvesztett, és én ott maradtam egyedül a vasúti híd alatt. A híd őrizetlen — cikázott át agyamon a tudat — s a közelben nem jár egy lélek sem. Hátranéztem. Nem, nem járt erre se állat, se ember ... Ekkor felmásztam a vasúti töltésre, átugrottam a páros síneket, s mintha láthatatlan kezek taszítottak volna, már is gördültem lefelé a töltés másik oldalára, a túlsó oldalra, ahol szerény házak sorakoztak egymás mellé bújva, szinte védve egymást. Lehunytam szememet. Fel merjem nyitni? S ha a mi kis házunk az ötödik sorban ... ha nem találom sehol... ha csak kőtörmelék maradt meg belőle... S ha az anyám? Ha nem találom otthon? Ha mér többé nem találom sehol? Ha már, ha már nem él... Magam se tudom, mikor néztem magam előtt körül. S ott... Ott a Kórház utcán, a hídtól az ötödik négyablakos kis ház ... Igen, a mi házunk, amelyben születtem s halt meg édesapám ... az a kis ház — épen állt a szomszéd házak között s előtte az aszszony. Egy hajlott hátú asszony, aki mintha ott várna valakit... Valakit, aki írta, hogy jön, aki az ő fia, akit ő érlelt életté ... Hogy hogy Jutottam hozzá— nem emlékszem már rá. Csak arra. amikor éreztem, hogy rám hull a könnye.
