A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)

1964-07-26 / 30. szám

TURCZEL LAJOS:

A novellaíró Duba Gyula

rózairodalmunkban az utóbbi időben erős eltolódásokat észlelhetünk a novellától a regény irányában. Prózaíróink nagy része elhanyagolja Boccaccio és Maupassant kedvelt műfaját, tartózkodik vagy fél tőle —és inkább a regénynyel próbálkozik, regényt tervez, regényt ír. Azonban a nyilatkozatokban, munkatervekben, amelyeket ez év elején az Új Sző hasábjain olvastunk, egyik prózaíró sem beszélt arról, h'ogy novellákat ír, novelláskötet összeállításán dolgozik; a nyilatkozatok megegyező, közös mondata a „regényt írók“ volt.

Érdekes, hogy a magyarországi irodalomban is hasonló a helyzet. A közelmúltban Magyarországon járva néhány irodalmi folyóirat szerkesztőségébe is betértem. Mindenütt a novella-hiányról panaszodtak, a novella kieséséről, apadásáról beszéltek.

Az okokat keresve többek között megállapíthatjuk azt, hogy Magyarországon és nálunk is jobb kiadási konjunktúrája van a regénynek, mint a novellának. Az írók nagy része tehát nem akar kockáztatni, inkább a biztosra vagy biztosabbra megy, az anyagi lehetőséget tartja szem előtt.

Alaposabb elemzés nélkül (amire itt nincs módtTük) nem állíthatjuk, azt, hogy ennek a materialisztikus jellegű oknak elsődleges szerepe van a novella visszaesésében. Megelégszünk azzal a kijelentéssel, hogy még több számottevő és más természetű körülmény is közreműködik, így például a novella műfajának általános válsága, a regény és hovella közé ékelődött kisregény előretörése, a klasszikus novella-formáknak az új korviszonyok között való elbizonytalanodása stb.

Az utolsó említett ok hatása a mi újabb irodalmunkban nagymértékben észlelhető azzal a ráadással, hogy íróink zöme a klasszikus novella-formákat sem uralja megfelelő szinten. „Egy-egy novellát olvasva sokszor az az ember érzése, mint hogyha novella-irodalmunk nemcsak a klasszikus értékeket jelentő, de ma már kizárólagos példaképül nem szolgálható Míkszáthon és Móriczon, hanem még Baksay Sándoron és Jakab Ödönön sem jutott volna túl“ — írtam egy nemrégi írásomban. Ugyanott a formai bizonytalansággal szorosan összefüggő és szintén széles érvényű tematikai fogyatékosságra is rámutattam: „Novellistáink nagy része még a múltban időzik, tematikailag a múlt emlékeiből, élményeiből él... Nem azt vetjük szemükre, hogy a múltat szocialista tudatosság és tendenciózusság nélkül ábrázolják, hanem azt, hogy úgyszólván csak a múltat ábrázolják.“

A z a novellaíró Duba Gyula, akiről itt most beszélni akarok, mindkét fogyatékossággal szemben bizonyos pluszt jelent. Novellái szinte kivétel nélkül a mához, jelenünk problémáihoz kötődnek, s legjobb írásaiban a mai tartalom újszerű, friss formai megoldásokkal párosul.

E sorok írója Duba egyik legsikerültebb novellájának az Ancsi és Jancsit tartja. Ez a novella — az Irodalmi Szemle 1960. évi 3. számában, majd a Szemez a feleségem c. humoreszk-gyűjtemény függelék-részében jelent meg — kétszeres értelemben is kellemes meglepetést okozott: novellairodalmunkba új színt, hangot hozott, továbbá a humoristaként számontartott Dubát ígéretes novellaíróként mutatta be.

Mi jelenti az új színt, új hangot az Ancsi és Janesi-ban? Egy ősrégi, de mindig időszerű szerelmi témának: két fiatalember megismerkedésének, egymásért való hevülésének és megküzdésének modern kezelése. A novella hagyományos témakeretében tipikusan mai élethelyzeteket teremt az író és izzig-vérig mai hősöket mozgat bennük. Különösen a főhősnek, az erőszakosan szenvedélyes és fenegyerekeskedő Jancsinak az alakja ismerős előttünk. Temperamentumának viharzása a szerelmi idillt olykor-olykor balladára váltja, de a mosolygó szemmel figyelő író résen van, és a ballada szintjei közé jutott cselekményt visszakormányozza az idill vizeire.

Az Ancsi és Jancsi debütáló novellistája összetett és könnyed szerkezeti érzékről tett tanúságot. A novellában a cselekmény hangulati és érzelmi hullámzását a szerkezeti forma váltakozása nagyban elősegíti. Négy szerkezet váltja egymást: a jól megkomponált keretben (X) először a főhős beszél (2), majd az író veszi át tőle a szót (3); frappáns szerkezeti megoldásként szerepel a novella befejezésének a novellán belül (a főhős és az író között) vitatott problémája J4).

Az Ancsi és Jancsiban a szociális háttér nincs tüzetesen megrajzolva, csak a szerelmi történet szükségletéhez képest van felvázolva. A vázlatosság következtében előállt hiányérzeteket az alakok és helyzetek lélektani megalapozottsága egyensúlyozza ki. Lélektanilag döntő momentumnak számít, hogy a történetet a katonáskodó főhős szájából Ismerjük meg. A szerelmi motívumoknak, élményeknek fölnagyítását a kaszárnya! környezet szexuális gondolkodásának, túltfűtöttsége indokolja. A történet beavotott melléks/ereplőjeként is működő író a főhős által túlexponált helyzeteknél cinkos szemhunyoritásokkal jelzi a túlzást, a kivagyiság, hárijánoskodás kisebb-nagyobb megnyilvánulását. Ezek az írói szemhunyorítások azt ére-tetik, hogy Jancsi a valóságban és a civiléletben valószínűleg jóval szerényebb és szelídebb-szolidabb fiú annál a vagánynál, félhuligánnál, akinek a -kaszárnyában elmondott és tovább folytatott történetben Játsza magát...

A Csillagtalan égen struccmadár c. kötett (Bratislava, 1963) legjobb írásai azt mutalják, hogy a novellista Duba következetesen azon a csapáson halad, amelyet novellairodalmunkban az Ancsi és Jancsival vágott magának. Novelláiban a szociális és lélektani elem tudatos, tervszerű kölcsönhatásban van egymással.

Az olyan írások, mint a Tükrök a címadó novella, a Halott o daru alatt a Sírás az udvaron pedig arról is tanúskodnak, hogy Duba nem elégszik meg azzal az alepvetőnek látszó és sok író által mégis elhanyagolt — törekvéssel, hogy a szereplői tetteit és tulajdonságait lélektanilag valószínűsítse. Történeteiben azzal az igénnyel lép fel, hogy a társadalomban és az emberi lélekben megfigyelt jelenségekből és konfliktusokból a kor lelkületét, a kor embereinek filozófiáját, világnézetét is megmutassa.

A Tükrökben és a címadó novellában a mai embernek a szerelemhez való viszonyát, illetve a szerelemnek a mai ember életében betöltött szerepét és jelentőségét vizsgálja.

A szerelem — gyakorlati átlagát tekintve — egyetlen korban sem válhatott azzá a szép és tiszta emberi kapcsolattá, amilyennek az álmodozó költők és a szilárd jellemű erkölcsfilozófusok képzelték.

A feudalizmusban egyrészt űri előjognak másrészt „tyrran-törvény“-ként ható konvenciónak számított. A kapitalizmusban áru és csereközvetítő lehetőség vált belőle.

Az osztálytársadajmakban kialakult szerelmi felfogás természetesen a szocializmusban sem tűnik el egyik napról a másikra. A szocialistává fejlődő embert a gondolkodásban, ösztönökben, zsigerekben lapuló száz és száz erkölcsi csökevény húzza vissza. És ezekkel a csökevényekkel párhuzamosan hatnak a fejlődés által kitermelt új ingerek, biológiai- pszichikai reflexek is. A szédületes tempójú technizálódás a legtermészetesebb emberi érzésekre is kihat, elgépesíti, elanyagiasítja azokat. Az atomtechmka által előidézett permanens veszélyben, veszélyérzetben az elbizonytalanodott embernek narkotikumokra van szüksége; a fajfenntartás ősi ösztönét, biztosítékát jelentő szerelem egyre nagyobb mértékben narkotikummá és technikailag tökéletesített játékká válik.

A Tükrökben és a Duba-kötet címadó novellájában ez az eltorzuló szerelmi felfogás és a lényegétől és céljától elidegenedett szerelmi kapcsolat nincs kiélezetten bemutatva, premier plan-ban állítva, de az elidegenedés és eltorzulás jelei lépten-nyomon megmutatkoznak. Mindkét novellában úgynevezett nagy szerelemről van szó, de ennek az összetevői és kialakítói mások, mint a hagyományos és ideális nagy szerelmeké.

%#együnk vizsgálatát alá a Tükrök * hőseit. Mindketten magas műveltséggel rendelkező alkotó emberek; olyanok, akik nemcsak élnek, hanem az életről gondolkodni tudnak. A szerelemről is megvan a határozott egyéni nézetük ős elképzelésük. A férfihős, az író Zoltán, csúnya,, de erős akaratú és lelkileg érdekes férfi; a szerelemben egyrészt a természetes életszükségletet és a férfi alkotó munkájához szükséges kiegyensúlyozó erőt látja, másrészt a csúnyaságát paradox módon kihívóan kompenzáló tényezőt keresi benne. A hősnő, a vegyészménök Zsuzsa, feltűnően szép, élni és száguldani vágyó, lány, aki kalandokon keresztül keresi az ösztöneinek és igényeinek egyformán megfelelő férfit. Zoltánhoz az okosság, szellemessége, az íróiság és csúnyaság adta érdekesség mellett a biztosnak látszó autó-perspektíva is vonzza őt.

A Tükrökben ilyen adottságokból s kisebb-nagyobb konfliktusokon keresztül teremtődik meg a „nagy szerelem“. Hogy ez a szerelem aztán hogyan alakult volna tovább, azt már közvetlenül nem tudhatjuk .meg: az egybekelt fiatalokat rövid együttélés után — de már a saját autójukon — baleset éri, s Zsuzsa elpusztul.

Nem szeretek feltételezéseket gyártani, de az az érzésem, hogy Zoltán és Zsuzsa kibontakozó regényét azért szakította meg olyan tragikus hirtelenséggel az író, mert nem hitt boldogságuk tartósságában. Hogy ez tényleg így lehet, arra némi bizonyságul szolgál az a tény, hogy a címadó novella más viszonylatai között „életretámasztott“ kapcsolatban Zoltán és Zsuzsa boldogsága már nemcsak illuzórikusnak, hanem reménytelennek ‘bizonyul. A szerelem életegyensúlyozó narkotikumával szemben itt egy másik narkotikum: áz alkohol bizonyul erősebbnek.

A Csillagtalan égen struccmadár című novellát — amelyben a Tükrök hőseit nemcsak a nevük, hanem más külső és belső ismertetőjegyek révén is felismerjük — úgy tekinthetjük, mint a Tükrökben fölállított, de bizonyítás nélkül maradt tétel ellenprőbáját. Az ellenpróba eredménye pedig negatív: túltechnizálódott s bonyolulttá vált életünk mai szintit