A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)

1964-07-26 / 30. szám

mével nézte őt és sírt. A keskeny, magasan fekvő, piros muskátlis ablakon beragyogott Valparaiso égboltjának szikrázó kéksége. Hallotta Albertina könyörgő szavát:

— Hát a gyerek? Képes lennél! Ha értem nem, hisz a szerelem nem kötelez, legalább a gyerekért. Gondold meg, gondold meg ...

— Itt a ház. Bérbe adod a földszintet, nem lesz gondod semmire.

— És a gyerek? — ismételte az aszszony. Szavai a fülébe csengtek, szivettépő fájdalmasan.

— A gyerek nem tudja. Ha pedig felnő ..

— Egy napon kérdezni fog és akkor mit mondok neki? Gondold meg. Kenyere lesz, de ö azt szeretné majd, hogy a fejét simogasd. Minden gyermek vágyik erre. Me menj el.

— Nem lehet... Mennem kell...

Megpillantotta ferdére taposott cipőjét

dón Chucho kocsmája padlóján és úgy érezte, mély álomból ocsúdott. Szeme még káprázott a muskátlik piros színétől. A „Basora“ matrózának már fejébe szállt a mámor, 's nem ügyelt arra, figyel-e rá a Chilei.

— Emlékszik a fregatt esetére, ugye? Hogyisne emlékezne! Hisz ezerszer hallottam, hogy beszéltek róla.

— Emlékszem. Csak öten maradtak életben.

— Apám volt az első tiszt.

— A fregatton? — A Chilei kizökkent kábultságából. Hát mégiscsak a másik? Úgy érezte, «legkönnyebbül e mentő gondolattól.

— Igen.

— És meghalt?

— Meg. Anyáin sokszor elmesélte nekem. Amikor a lángok a csónakokat is elzárták, ő megkísérelte az utolsót: elvágni a csónakok köteleit — Nem sikerült és összeügett.

A Chilei tekintete felélénkült. Lám, milyen ostoba is volt! Hát persze. A másik már meghalt és nem hallgathatja, mint ő, a saját történetét.

— Hát maga? Miért jött el Valparaisóból? — kérdezte a matróz, megfeledkezve a fregattról.

— Hm... — tétovázott. Hogy is mondjam csak... Egy asszony miatt, tudja? Valaki miatt.

— Ä, értem! — kacagott a „Basora“ matróza. — Mindig az asszony. Albertina gyakran figyelmeztetett: „Kerüld ezeket az utcai nőket, Alberto. Többet kínálnak, mint amennyit adni tudnak.“

Mintha a mennykő csapott volna belé, ügy tántorodott meg a Chilei e két név hallatára. Tompa, szédítő zúgást érzett fejében. Ismét a távoli, csendes, sötét tengereken hajózott. Bolyongó tekintete végül megállapodott a matróz fehér sapkáján. Ojra látta Albertinát, a muskátlis ablak szívet derítő fényét.

„Gondold meg... Kenyeret adok néki, de ő azt szeretné majd, hogy a fejét simogasd. Egy napon minden gyermek ezt akarja. Mit mondok akkor neki? ...“

— Ki volt Albertina? — kérdezte bá-. gyadt, félénk kétségbeesett suttogással.

— Az anyáin. Ki más lett volna. Aibertinának hívták. Apám róla nevezett el Albertönak.

— Ä! — Keze ernyedten csúszott le piszkos övéről rongyos zsebe mélyébe. Ügy érezte, már nem bír szólni többet. Leküzdötte féktelen vágyát, hogy kezét fölemelje és megérintse a matróz fehér sapkáját.

— Anyám nem szívelte az utcalányokat •— folytatta a „Basora“ matróza. — Azt mondta, hogy csak mérget rejtenek vérükben és megsebzik mások szivét.

— Igaz, igaz — suttogta még mindig magábaroskadtan. — így van.

Szállt, szállt, mint bolygó árny az árnyakkal, népes tengeren. A piros muskátlis ablak ott tündökölt, alig valamivel dón Chucho lámpája fölött. A csavargó látta Valparaiso szikrázó egét, a bölcsőben szendergő gyermeket, s Albertina átható kék, sugárzó szemét.

— Igyunk még egyr- pohárral — ajánlotta kedvesen a matróz. — Nagy öröm, ha honfitárssal akad össze az ember. Egy kicsit visszaemlékszenek a szülőföldjüket.

— Igaz.

Keze önkéntelenül a fehér sapka felé emelkedett.

— Mi az? — kérdezte a matróz..

— Semmi... Egy szúnyog ...

Elvörösödött s zavarában két kezét a

nedves pultra fektette,5 hogy ott legyen a

szeme előtt, hogy őrködhessen fölöttük.

— Szóval apja ottveszett, amikor a fre-i gatt elsüllyedt?

— Igen.

— Igen.

— Vigasztaló __ lehet, hogy valakinek ilyen apja volt. Ámbár szomorú, hogy meg kellett halftia.

— Az. Vigasztaló is, meg szomorú is De ha az ember tudja, hogy ilyen apja volt, úgy érzi, kötelezi a becsület. Ez ád neki erőt arra, hogy biztosán járjon-keljen a világban. Képzelje csak, anyám sosem felejtette el. S ha valami rossz fát tettem a tűzre, mindig mondogatta: „Gondolj apádra, Alberto. Ő sosem tette volna.“

— Igaz. A jót mindig követni kell.

A két matróz és a Vörös már jócskán felöntött a garatra. Öon Chucho mocskos ronggyal törölgette a pultot és összekotorta a pénzdarabokat.

— Én most visszamegyek a hajóra. — szólt a matróz. — Úgy látom, ezek alapo-. san beszívtak és innen a „negyedbe“ ment nek a nőkhöz. Engem is mindig hívnak, de nem megyek, Albertina miatt.

— Jól teszi. — Újra a tengeren járt, a csendes távoli tengeren. A kocsma gomoly-, gó füstfelhőjében hányinger fojtogatta. Végtelen vágya támadt, hogy a padlóra vesse magát, szemét behunyja s hűsítő hideggel öntse végig verejtékes, forró testét.

— Végtelenül örülök, honfitárs, hogy egy kicsit( beszélhettem magával. Nem is sejr tettem, hogy valparaisoira bukkanok Itten. Ha nem hasonlít úgy a másikra, tán meg se szólítom... — nevetett a matróz vidáman és kezét nyújtotta.

— Isten vele, Alberto — mondta az ember és szótagolva, szinte gyönyörűséggel ejtette ki a nevet. Aztán a nadrágjába dörzsölte a szomorú verejtéktől csapzott tenyerét és úgy nyújtotta a matróznak.

— Talán, ha egyszer erre járunk, még fogunk találkozni! — mondta a „Basora“ matróza. De a Chilei ezt már nem hallotta. Tekintete távoli pontra révedt, alig valanivel dón Chucho lámpája fölé. Keskeny, kicsi ablakra, piros muskátlikkal. És az ablakon túl szikrázott, szikrázott Valparaiso napsugaras égdarabja.

A „Basora“ matróza meglökte a kocsma üvegezett ajtaját és kiment.

/Várady László fordításai

W/

/