A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-07-26 / 30. szám
F. P. RODRIGUEZ A ,Basora’ matróza — Három méter sincs. — Legalább négy. — Megvakultál?!... Négy négyzetméter egy bálterem. Itt meg ha ivásra emeleti a karod, könyököddel megbillented dón Chucho bajszát. — Don Chucho, Ide a mércévell — Na fogadjunk és mérjük le... — Ugrasd az öregapádat! A Chilei és a Vörös torkából egyszer-e csendült a kacaj. Egyikük hangja sem hallatszott a másikétól. — Hé, dón Chucho! — Hé, dón Chucho! — Inkább a koporsótokról vennétek mértéket’... Úgyis kell már nemsokára. A Vörös és a Chilei csak nevetett. — No, isztok-e már végre? Ha nem, kinn tágasabb. A fene látott ilyet: ha magukban vannak, hozzá nem nyúlnak a pohárhoz... — Adjon hát abból a narancsból. — Nekem meg a matéból. — Előbb a pénzt... Van? — Ne féljen!... Ej, dón Chucho! Don Chucho kicsoszogott a pult mögül. Rövid lábú, szőrös mellű, pocakos ember volt, gyér haja már szürkült kerek, nyaktalan hordófején. Nagy tömött bajsza sárga volt a dohányzástól. Hátrament, hogy összeszedje a pálinkáspoharakat. Szűk, csupa-piszok nadrágja csak félig fedte lábszárát. Mezítláb volt. — Nézd a vén szeszkupecetl — No, hát hogy van az anyókád? Kemény-e még a fara? Don Chucho hangja puha volt, érzelgős. A Vörös szaggatott ritmusban felkacagott. — Mit képzel Don Chucho! Anyókám? Nincs én. nekem! — Lógass a nénikédnek! Ezt a Chilei vetette közbe. Már dón Chuchó is nevetett. Sárga bajsza alól úgy hangzott-a heherészés„mint amikor a sípoló gőz emelgeti a kávéskanna fedelét. — (ól van, Chilei, jól van! Lármásan nevetgélve, tereferélve a „Basora“ három matróza lépett be. A kis kocsma — az imént akarta épp lemérni a Vörös és a Chilei — egyszerre zsúfolásig megtelt. Don Chucho — keze^ olajos volt — az érkezőkhöz fordult: — Parancsolnak? — Három pohár matét és három pohár narancsot. / — Egyet egyet fejenként? — Hát Vegyíteni fogjuk — nevetett az egyik matróz. — A minap a Pascualiban havannait szopogattunk borókával és naranccsal. Ettől ám szép színes a vizelet! Mennydörgő hahota rengette az alacsony, tiszta-lyuk mennyezetet. Don Chucho .gyorsan végezte a kiszolgálást. — Havannai, boróka, narancs egybe. Nem rossz. „ A „Basora“ három matróza a Chilei felé fordult. — A szentségi... Most is megpróbálhatjuk. Akar egy pohárral? — Köszönöm. A narancsból, dón Chucho! — Csak aztán tudd a határt. Majd megint kortyikálsz, mint tegnap az udvaron. — Tartsa a nyelvét, astúriai! Az egyik matróz -r- jobb keze mutatóujján vastag aranygyűrű csillogott — nem vette le tekintetét a Chileiről. Don Chucho szuszogva felágaskodott, meggyújtotta-a függőlámpát egy gyufa lángjával. Lapos, piszkos talpa úszólábra hasonlított. — Nézzék a patáját! — vigyorgott a Vörös. — Emberé ez? Mind dőltek a nevetéstől. Don Chucho feszesre húzta pocakján a megtágult nadrágszíjat. A lámpa sárga fénye vibrált, s az égett kanóc szaga fanyar pálinkaszaggal vegyült. A matróz közelebb lépett a Chileihez: — Hallja, barátom. Bocsásson meg, hogy zavarom; maga nem Chiléből való? A Chilei szeme meglepetten villant rá; a vén lump tetőtől talpig végigmérte a matrózt. • — De onnan. — Valparaisóból? — Eltalálta. — Csak kíváncsiságból kérdem, mert maga nem lehet az, akire gondolok. Az ember néha lát egy arcot és azt hiszi, már látta valahol.-I- Megesik — felelte a Chilei. De hirtelen úgy érezte, mintha szúnyog röppent BOTYÁNSZKY LENKE RAJZAI volna elő dón Chucho táboriágyas bolti fülkéjéből és a torkát szurkálná. — Mégis érdekes, hogy maga odavalósi. Talán az a másik rokona magának — tűnődött a matróz. A Chilei fülét úgy ütötte meg a szó:' „másik“ mintha végtelen távólról hallaná. A másik. Ki az a másik? Intett dón Chuchónak, töltse meg újra a poharát. Tekintete olyan furcsa volt, hogy az astúriai nem ellenkezett: fölemelte a pálinkásüveget. — Egészségére, honfitárs. — Ez biztos — nevetett a matróz. Honfitársak vagyunk. — Chile jő messze van ide — csak enynyit bírt mondani, egész belseje forrt, kavargóit. A „Basora“ matróza felnevetett: — Messze? No igen: minden messze van, ha a tengerrel mérjük. Régóta nem volt Valparalsóban? — Régóta? — A Chilei hangja remegett. — Régóta? Már huszonöt é.ve. — Hát persze, hogy nem maga az — nevetett a matróz. — fin huszonnyolc éves vagyok. Hároméves korából senki sem emlékezhet egy arcra ... A Chilei úgy hallgatott, hogy a matróz már azt hitte, elbóbiskolt. így, felindult lelkiállapotában még inkább szembe ötlött szánalmas külseje. Fogsora már erősen megritkult, arcürege mint két parányi barlang sötétlett bozontos bajsza mögött. Két piros könnyzacskó csüngött zavaros fényű szeme alatt, és tömérdek ránc futott föl a halántékához, ahol gyér, őszülő haját nem takarta el a mocskos sapka. — A másik, akit említettem, nagyon fiatal volt, — magyarázta a tengerész. — Néha úgy emlékszem, tiszti egyenruhát viselt. Persze, lehet, hogy tévedek. Még négyéves sem voltam. — Tiszti egyenruhát, azt mondja? — A Chilei ajkáról alig hallhatóan lebbentek el a szavak. — Azt — nevetett ismét a „Basora“ matróza és folyvást merően nézte a Chileit. — De fiatal volt. Persze meglehet, hogy álmodtam az egészet. A Chilei leengedte kezét zsírfoltos övéről, ahol késének nyele látszott és rongyos zsebébe dugta. Érezte, hogyan keríti hatalmába az- ismeretlen szorongás. — Álmodta? Nem hinném — mormogta végül. — A gyermekek néha mindenre emlékszenek. — Talán! — A matróz arca hirtelen elkomolyodott. — De gondolja meg csak: még négyéves sem voltam ... — Már hallottam. A „Basora“ tengerésze ismét ráemelte éles pillantását és a Chilei a szennyezett padlóra sütötte le szemét, mintha oda szánná visszafojtott szavait. Don Chucho hangja fölrezzentette révületéből: — No, még eggyel! Az egészségemre! A Vörös és a két másik matróz agavepálinka, sör és kevéske havannai keverékéről vitatkozott. Don .Chucho pálinkát töltött üvegekbe. Kint már leszállt az est, és a homály erősítette a lámpa fényét idebent. — Az hiszem, az az ember az apám volt. A Chilei akkorát rándult, hogy a pálinkáspohár kicsúszott piszkos kezéből és a matróz lábához gurult. — Ki lehet?! A tengerész, a tiszt, a rejtélyes ismeretlen. — Ki lehet! A tengerész, a tiszt, a másik ... — Ä! — Anyám mindent elmesélt, amikor nagyobb lettem. És az üt szöget a fejembe, hogy ha apám elpusztult a fregatton, ő nem lehet az a másik, hiszen, amikor a hajó odaveszett, még egyéves sem múltam. Mit gondol? Nem bírt válaszolni! Süketen, vakön, né• mán hajózott a vaksötét, csendes távolt tengereken. Felködlött előtte Albertina alakja. Az asszony különös, átható kék sze-12
