A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)

1964-07-26 / 30. szám

Friedrich Dürrenmatt, a világhírű svájci drámaíró nemrég a Szovjetunióban járt. Útközben Prágában is elidőzött, s a Literární noviny szerkesztője hosszan elbeszélgetett vele. A nagy író az újságíró kilenc kérdésére válaszolt, amely válaszok megítélésünk szerint a mi olvasóinkat is érdekelni fogják:

1. Tekintettel a világhelyzetre mint író És ember optimista-e ön?

Nem akarok prognózist gyártani és jövőt jósolni. Persze boldog lennék, ha a történelem jól és ésszerűen, előre haladna. S azt hiszem, az emberiség számára az a régi orvosi tanács megszívlelendő itt, amely szerint az ésszerűen élő páciens magas kort ér meg.

2. Ismertek fenntartásai a marxizmust, illetve a kommunizmust illetően. Hogyan néz, ezeknek a fenntartásoknak ellenére, a szocializmus mint társadalmi rendszer lehetőségeire? S hogyan néz a nyugati polgári demokrácia történelmi távlataira?

Mint író mindenekelőtt a valóság megfigyelője vagyok. Nincs lehetőségem a világ megváltoztatására. Éppen ezért nem mondhatom például, hogy az oroszországi szocializmus nekem nem felel meg. Ha azonban mint író figyelem az oroszországi és nyugati történéseket, egyre inkább megerősödöm meggyőződésemben, hogy a világfejlődés valamilyen középutat talál majd. Mi nyugaton akár akarjuk, akár nem, kénytelenek vagyunk sok olyan dolgot csinálni, amelyek a szocializmushoz vezetnek. Keleten viszant sok minden egy elkerülhet tetlen humanizációs folyamaton megy keresztül, miközben óriási szerepet játszik a nép történelme, az a történelem, amelyet a nép már megélt, vagy az a szakasz, amelyben éppen található. Szélmalomharcnak tartanám azt az igyekezetei, amely trása-. dalmi forradalomra törne pl. Svájcban; ezzel- szemben meg vagyok győződve róla, hogy olyan ország, mint pl. Brazília vagy India nagy forradalmi megrázkódtatásokon fog átmenni, amelyek azonban nélkülözhetetlenek fejlődésükhöz. Azt hiszem, semmiféle általános megoldás nem létezik, s ez a világ, az egyes országok és politikai rendszéliek feltételezett egyenetlen fejlődéséből következik.

Ami azonban egyre inkább nélkülözhetetlennek tűnik, az az ésszerű s az emberiség számára egyedül elfogadható békés együttélés megteremtésének a szükségszerűsége. S itt az én nézetem szerint nem is annyira eszmei-politikai problémákról van szó, hanem sokkal inkább olyan valóságos tárgyi problémákról, amelyek éppen kialakulóban vannak. Úgy tűnik, hogy az ideológia az egész világon ezek előtt a konkrét kérdések előtt áll, hogy az emberiségnek ebben a pillanatban több gyakorlatra van szüksége, mint elméletre és saját érdekében kénytelen megtanulni észszerűen és gyakorlatiasan gondolkodni.

3. Hogyan ítéli meg a természettudományok s a jelenkori világ összefüggéséi?

A természettudományok nézetem szerint egyre nagyobb és nagyobb szerepet játszanak a politikában. Már csak azért Is, mert a természettudományok az emberiség létét biztosító új tárgyi megoldásokat hoznak. Sok olyan kérdéssel, amelyekkel ezelőtt a metafizika területén foglalkoztunk, ma nagyon konkrétan és gyakorlati módon a természettudományok foglalkoznak. Ez az eltolódás azért történik, mert a természettudományok kénytelenek egyre pontoFriedrichDürrenmatt válaszol

sabban a dolgok okait kutatni. A természettudósnak nemcsak azt kell tudnia, hogy mit akar vizsgálni, hanem azt is, hogy hogyan gondolkozzék. Az, ami a mindennapi életben ideológia, a természettudományokban munkahipotézis.

4. Milyen mértékben hat Önre, illetve müvére a modern tudomány, pl. az információ- és kommunikáció-elmélet, a modern statisztika és szemantika?

Az elkerülhetetlen ellentétet szolgáltatják írásaimhoz. ,A művészet ugyanis éppen ellenkezőjét csinálja annak, amit a tudomány művel. A tudományos gondolkodás módszerei szigorúan tudományosak^ S ebben rejlenek szükségszerűen korlátái. Az ember nem képes korlátlanul tudni mindent. Az a hit, hogy lehet tudni mindent, naiv, mert az emberi tudás csak az emberi ész lehetőségeinek határáig terjedhet. Fizikában például ahhoz van kötve, ami matematikailag is kifejezhető. Az emberi ész eközben a megismerés legnagyobb mélységei mellett is csak a megismerés szabályait, formáját, módszerét képes megalkotni, nem tudja ellenben, hogy mi valóságban például az atom, az elektron stb. Ezzel azt akarom mondani, hogy a világról szóló tudásunk ebben az értelemben mindig korlátozott lesz, s az emberiséget, nem elégíti ki soha. Más síkon valami hamondani, hogy Beckett úgy él, ahogy ír, s hogy ez az apróság az életéből is meghatározza többek között világlátásának módját. Azok az emberek, akik ezt az apróságot nem ismerhetik Beckettben, csak többé-kévésbé különböztetik meg mindazt, ami olyan. egyénivé formálta tehetségét. Számomra Beckett éppen rendkívül jó bizonyítéka annak, hogy minden nagy művészet egyben emberi dokumentum is. Csak az alkotóknak ezen egyedülállóságán keresztül, ezen az emberi tanúságtételen át szerezhetünk tudomást az emberiséget fenyegető legnagyobb veszedelmekről, szenvedélyekről, amelyek a korra jellemzőek. Ebben az értelemben. Beckett az én számomra a teljes emberi elmagányosodás költője. A mindenféle társadalmi kötelezettségekből kikerült embert fedezi fel számunkra, s úgy látja, mint egyedülálló, magányos lényt.

Ezzel szemben drámai alkotásaimban az embert társadalmi összefüggéseiben igyekszem megformálni. Ügy gondolom például, hogy ha drámáimban ki akarom fejezni koromat, nem mehetek el közönyösen társadalmi és politikai problémái mellett. De ez nem jelenti azt, hogy más drámaíró nem adhat másfajta tanúságtételt a korról. Ezért úgy gondolom, hogy korunk művészetében az emberi magány Beckett-féle felfedezése is jogos. Csak a különféle művészetszemléletek összessége, a korok műsonlót gondolok a politikáról is. Úgy gondolom, hogy a politika, legyen vezérelve a marxista vagy bármilyen más filozófiától, csak egyetlen célt követhet: elérni a legtermészetesebbet, amire az embernek szüksége van, a természetes, normális életet, a szabadságot. Ennek érdekében természetesen az emberiség köteles megtenni mindent, hogy ez természetessé váljék, s Itt kezdődik a politika területe. De az embernek állandóan valami többre van és lesz szüksége, valami olyanra, amit nem adhat meg neki semmiféle politika. Mindig is létezni fogijak olyan területek, amelyeken egyedül marad, ahol nem segíthet neki sem a tudomány, sem a politika, amely problémákra csak saját maga adhat magának választ. S ez éppen a művészet területe, s Itt rejlenek azok a lehetőségek, amelyek képesek a tudomány korlátáival megbirkózni.

5, Milyen az On viszonya a jelenkori világirodalmi drámához, pl. Becketthez, lonescohoz és Millerhez?

Minden drámaíró teljesen egyéni helyzetből indul ki, amely helyzet azokkal a körülményekkel van adva, amelyek tehetségét kialakították. Sokat megértettem például Beckettből, mikor meglátogattam modern párizsi lakásában. Dolgozószobájából az ismert párizsi börtön, Santé óriási épületére nyílik kilátás. Ezzel azt akarom

vészetének egésze ragadja meg az embert az életkörülmények összességében és vall róla teljességben.

6. Hogyan viszonylik Ön a dialektikához? Darabjai nagymértekben a problémák dialektikus felfogásáról tanúskodnak, ellentétben a metafizikus felfogással, amely például éppen Beckettre jellemző.

A dialektikát a gondolkozás technikájaként fogom fel. Segítségével olyan felfedezéshez, eredményhez jutunk, amilyet eddig még nem ismertünk. A filozófiában és a művészetben azonban gyakran egyfajta „hamis“ dialektikus gondolkozásra kerül sor. — Pláton dialógusaiban éppen úgy mint Hegel műveiben előre ismert eredményhez vezet. Ilyen módon megkonstruált Antigoné és K-reon híres dialógusa is és így bánik a dialektikával Brecht is. A dialektika használatának ez a módja a drámairodalomban tulajdonképpen semmi más, csak technika, amelynek segítségével a drámaíró közli, elmondja a közönségnek azt, amit akar. Én a munkáimban mindig óvakodtam a filozófiai dialektikából drámát csinálni. Azt hiszem, a dialektika nem annyira a szavakban létezik. Létezik valamilyen belső dialektika is, amely a dráma szerkezetében rejtőzik. így például az én Fizikusok c. darabomban a három fizikus dialógusa tulajdonképpen csak Folytatás a 10. oldalon