A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-07-05 / 27. szám
SZ1R0TYÄK DEZSŐ RAJZA FECSÖ PÁL: HE LEHUNYOM SZEMEM Lehunyom szemem, bezárul a világ, alkonyat után sötétbe hull az ág, fűzfa barkája megremeg, elmenni innen boldogan nem lehet, pisloghatnak pille-csillagok pásztáz a holdfény s a reflektorok, millió szempár fénye zár alatt tágul a pupilla, röppennek sugarak, rohan az élet, zakatol, szelek karja híven átkarol, szirmot bontnak harmat-lepte bimbók — illat-szekerén, boldogan, hódítón. Szágulj csak szél, tisztítsd a Napot, szépüljön akkor is, ha szemem nem ragyog. Hazatérés Nehéz, nagyon nehéz beszélni arról, ami emlékezetünkben sötét nyoníót hagyott. Emlékeket visszaidézni, melyek sóhajt s könnyt fakasztanak, emlékeket, melyek éjjelenként lidércfényként lobbannak fel álmainkban, s nem bírunk elszunnyadni többet, tágult szemgolyónkkal meredünk az üres sötétségbe s csak szívünk tiktakkolása árulja el, hogy valóság volt az, ami rémképként kísért viszsza legboldogabb napjainkban. Igen, félek belekezdeni mondanivalómba, hogy mit éltem át azon a verőfényes napon, mikor hazafelé robogott velem a gyorsvonat. Kihajoltam a lehúzott ablakon, mikor bukkan fel a láthatár epremén a hely, melyet szülőföldemnek nevezek, ahol nevelkedtem, ahol él az, aki legközelebb áll a szívemhez: anyám ... A kerekek kattogtak, a táj rohant előttem, s én magamban ismételgettem a költő szavait: „Egész úton haza felé azon gondolkodám, miként fogom szólítani, rég nem látott anyám". A kis csomagot s a pár szál virágot, melyet neki hoztam, kezemben szorongattam, nehogy a vasúti fülkében felejtsem, pedig még messze jártunk utamnak céljától. Csak a gyárkémények szürkén húzó füstje árulta el, hogy arra van városom .,. Aztán megérkeztünk. Gyorsan kapkodtam le a hálóból táskámat, s szinte félrelökve az állomás kijárója felé tartó utasokat, rohantam a kijárón át, az állomás előtti térre. Hát hazaérkeztem ... Itt vagyok ... Itthon. A pályaudvar előtt pár percre lehunytam a szemein s mélyen, hosszan, hosszan tüdőmre szívtam a hazai levegőt, melyről hittem, hogy más mint egyebütt. Zamatja van, aromája, s én eddig mindig felfrissültem tőle. A város központjába vivő alkalmatosságot azonban sehol sem láttam, ami kissé szokatlannak tűnt fel. No, mindegy — gondoltam — így legalább lépésről lépésre élvezhetem városomat, amelynek utcáin mindig' lüktető volt az élet. Most azonban észre kellett vennem, hogy valami nincs rendben. Villamosok nem közlekedtek, hordárt, vasutasokat sehol sem láttam, várakozók sem tolongtak a most befutott vonat felé. — Sebaj — gondoltam —, bebandukolok gyalog, nem lakunk messze, elbírom a csomagomat. Szép derűs reggel volt. Az ég ragyogott s mint gyöngyházfényű búra terült a városra, amelybe olyan nagy örömmel érkeztem, mint még talán soha ... A levegőnek azonban, amint tovahaladtam, különös szaga kezdett lenni. Keser-i nyés, mintha perzseltek volna a közeiben valamit. — Kellemetlen illat — mosolyogtam el —, sehogy sem illik a ragyogó reggelhez. De minél tovább lépkedtem, annál erősebb lett a szag. Fojtogatóan nehéz, szurokszagú, mintha tűz lett volna valahol az éjjel s most ebben a széltelen, derűs időben a szag nem bír eloszlani. Szerettem volna megkérdezni valakit, hogy hol csaptak fel a lángok, de csodálatosképpen az emberek mind egy irányban loholtak, sőt némelyik futott... Egy darabig hagytam rna^ gam mellett elhaladni őket, hanem aztán nyugtalanítani kezdett ez a nagy sietség* azért megkérdeztem egy magánosán bandukoló öregedő asszonyt. — Tűz volt itt az éjjel? Az asszony rámnézett. Megállott mellettem s riadt tekintettel pillantott arcomba. — Maga nem tudja? Vagy talán idegen s nem hallotta? — Mit? — kiáltottam most már idegesen. — Mit nem hallottam? — Hogy az éjjel bombázták a várost! — Bőm ... bombázták? — dadogtam. — Azt mondja a néni, hogy bombázták? Nem felelt, csak a fejével bólintott. Jó időbe telt. míg ismét megszólalt. — Borzalmas éjszakánk volt... Ügy álltam ott, mintha fejbe .ütöttek volna. Bombázták a várost... Bombázták a várost — zúgott a fülembe. — És ... melyik városrészt érte a támadás? — A kórház környékét; Iszonyú ütést éreztem _ a szívem tájékán. Belülről rohant meg az a hasító fájdalom s egy pillanatig azt hittem, hogy lever a lábamról. Talán meg is tántorodtam, mert az öregasszony gyorsan felém kapott... Aztán ... aztán ... egysz^fre csak árra eszméltem, hogy futok, futok megállás nélkül, rohanok s közben mint a felhúzott gépezet ismétlem szüntelen: a kórház környéke... a kórház környéke... Nagyon gyorsan szaladhattam, mert úgy éreztem, mintha percek alatt értem volna a közkórház elé, amely előtt a térségen feketéllett a nép. Sűrű rajokban tolongtak a bejárat előtti bombakráter körül, melynek peremén felszakított villamossínek ágaskodtak. Rendőrkordon szorította vissza a siránkozókat, akik be akartak hatolni a kórház udvarára, ahol — ahogy mondogatták — az egyik pavilont telitalálat érte. S keresték a gyógyulásra beutalt hozzátartozóikat. A sokaság úgy körülvett, mint kagyló
