A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-12-27 / 52. szám
* Édesapám visszatért... A második világégéskor alig voltam hat esztendős, akkor kezdtem ismerkedni a betűkkel. Azóta eltelt két évtized, s most mór én tanítom a betűszomjas gyerekeket az olvasás mesterségére ... Mire is emlékezhet vissza egy hatéves, kis, falusi környezetben felcseperedett gyermekpalánta? Bizony elég sok szomorú eseményre. Nem is kell nagyon megerőltetni emlékezetemet, máris megjelennek a feledésbe merült emlékképek szemem előtt, hogy tovább adjam azoknak, akik a háború idején még kisebbek voltak, mint én, vagy egyáltalán nem éltek. Talán ott kezdem, mikor először hallottam azt a szót: háború. Bizony, nem tudtam, hogy jót jelent-e vagy rosszat. — Háború van, mi lesz velünk? — mondogatták az összesereglett szomszédok. Az aszszonyok sírtak, s egy napon én is rázendítettem, mert édesapámat is elvitték a harctérre. Aztán egyszer csak arra ébredtünk, hogy odakint repül a gránát, akna, ágyúgolyó, s szól a katyusa a Felsőhegyen. A mi falunk hat hétig olyan volt, mint egy tűzfészek. — Az alsóhegyen románok, a falutól nyugatra németek, a Felsőhegyen oroszok táboroztak. Édesanyám igen féltett bennünket. Egy napon el is vitt a szomszédék pincéjébe, mert ott biztonságosabb volt. Voltunk ott vagy húszán. Mi, gyerekek játszottunk, labdáztunk. A felnőttek sírása azonban elvette a mi kedvünket is, s akkor meghúzódtunk anyánk köténye mellett. Fáztunk. Talán még éheztünk is, mert akármikor nem lehetett ám kimenni élelemért. Csak, ha szünetelt a golyózápor. Eljött a negyvennégyes év karácsonya is. A harc még mindig tartott... Édesanyám azt mondta, hogy most Jézuska senkinek sem hoz karácsonyfát, mert nagyon rossz idők járnak. De egy év múlva kipótolja! Olyan nagyot fog hozni, ami felér majd a mennyezetig! S alatta új cipő meg sok csokoládé lesz! Mi hittünk neki, s ez olyan jó volt... Csak az volt a baj, hogy azok a beteg katonák olyan nagyon jajgattak az első szobában. Minden sérült katonát megnéztem, akit csak behoztak a sebesültszállítók elsősegélynyújtásra. Igen sajnáltam őket. Nagyon fájhatott nekik a sérülés, mert nem is sírtak, hanem kiabáltak, ordítoztak fájdalmukban. £n meg néztem, kukucskáltam a hátsó szoba ablakán keresztül, mig édesanyám el nem zavart onnan. Ő ezt nem nézhette, mert elájult volna. Most tudom csak, hogy miért — édesapánkra gondolt, vajon él-e, vagy talán már őt is széjjeltépte egy akna. Attól az időtől, ahogy falunkba bejöttek a szovjet katonák, szobánk orvosi rendelő lett. Az orosz orvos tudott egy kicsit magyarul, s elmondta, hogy neki is van otthon családja, s őt is várják haza... Azt mondta, ne féljünk, s ha valamire szükségünk lesz, szóljunk, kisegít minket. Nekünk, gyerekeknek többször adott tábori fekete kenyeret, meg kockacukrot. A konyhánkban négy szakács főzött jó gulyás leveseket meg más ételeket az éhező-fázó katonáknak. Sokszor kínáltak minket is, de édesanyám nem akarta soha elvenni. — Vigyék ki a hegyekbe! Kell oda minden falat — mondta ilyenkor. Az orosz orvost soha nem fogom elfelejteni. Sajnos; á nevét már nem tudom. Volt nékem egy igen szép, tiszta új matyó ruhám, Szüleim az összes ruhaneműeket a háború elején zsákokba rakták, bevarrták, s elrejtették a pincébe. Az én kedves matyó ruhámat is. Hej, már alig vártam a nyarat, hogy felvehessem, mert olyan szép ruha aligha volt még valakinek a faluban! A pincénk az udvar végén volt, s én ki-kiosontam megnézni, nem törték-e fel, mert ha igaz, akkor nem is lesz már nekem olyan szép ruhám sohasem! Éppen akkor toppantam oda édesanyámmal, amikor három katona a ruhával megtömött zsákjainkat cipeli egy lovasszekérre. En elkezdtem sírni, hogy csak a matyó ruhámat adják ide, a többit elvihetik! — édesanyám is kérte, ő is sírt, mert minden ruhaneműnk már a portyázök szekerén volt. Ez nem tetszhetett az élelmes katonáknak, mert ránk fogták a puskájukat, amitől mi úgy megijedtünk, hogy csak a szobában álltunk meg. Elsírtuk bánatunkat az orvosnak is, aki kijött segédeivel . a szobából, s mi vezettük őket a pince felé. A portyázók akkorra már megléptek, de nem mentek olyan messzire, hogy ne lehetett volna őket utolérni. A ruhászsákokat visszakaptuk, s én voltam azon a napon a legboldogabb gyermek ezen a világon! S ezt a nagy boldogságot az tetézte be, hogy pár nap múlva hazajött az én jó édesapám is. Igaz, karórát nem hozott, de nem kellett nekem nagyobb ajándék, mint hogy őt viszontlássam. — Ugye, édesapám, már nem lesz többet háború? — kérdeztem tőle. — Nem, reméljük, hogy már soha sem lesz — mondotta, s mindhármunkat térdére ültetett és összecsókolt... NÉMETH DEZSÖNÉ Tóth Gy. felvétele
