A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-12-27 / 52. szám
LacKöNE Kiss iBOlya 4l-x-P j. & l td^yaZ cX c^ e&ő^öx\y (21) — Nem való tehozzád? És mért nem? Talán édesmamád nem találja elég előkelőnek Veress alispán családját? A költő felszisszent. Már-már kemény szót akart használni, de aztán arra gondolt. hogy úgyis rövid időt tölt Váradon, minek szóváltással fecsérelni azt a kevés órát, melyek — érezte— kettőjük utolsó találkozása . . . Erzsi féket nem ismerő természete azonban nem ismerte fel a beszédet elhallgattató csend finom figyelmeztetését hanem szinte magából kikelve folytatta: — Persze, Veressék nem rendelkeznek annyi őssel, mint a Maphényi család .. s vagyona sincs Szilárdkának. Szegény, mint én voltam . Csak szíve van érző, meleg szive amellyel szeret De hát az etikett ellenezné ezt a házasságot, Kákovnyik Borka előtt azonban szemet huny, mert az csak paraszt, méghozzá szláv paraszt ... a kastélyban talán emberszámba sem veszik .. — célzott egy költeményre, melyet Madách egy parasztasszonyhoz írt. Ebben a pillanatban szeme Madách arcára tévedt Halvány volt ez az arc, halotti fehér, s a szék támlája, amelyen a keze nyugodott, remegett. Nagybetegnek tűnt fel Madách Imre, a szemei vihart árultak el, melyet csak a jólneveltsége akadályozott meg, hogy ki ne robbanjon. S most Erzsi hirtelen észre tért. Szívét elöntötte a fájdalom, szemébe könnyek tolultak, s Madách elé borult. — Bocsáss meg, bocsásd meg a szavaimat ... Elragadtattam magam, pedig már jogom sem volt erre... Bocsásd meg a kitörésemet! Jót akartam, Emi... Bocsássál meg nekem! Jolánkát magával vitte Madách. S ő úgy maradt egyedül, mint a száradásnak induló fa, melyen már a madár sem rak fészket. 44. Késő délután volt, elmúlást lehelő őszi alkonyat... Künn erős szél tépdeste a fákat s kergette a hullott levelet. Sírt a szél s halomra hordta a letört gallyakat. A szobában már ott lappangott az este, s az egyedüllét, ijesztő csendje töltötte be a sarkokat Az asztal csipketerítőjén egy gyászjelentés feküdt, s a tekintetes asszony riadt szemekkel bámulta a feketekeresztes lapot, amelyről nem tudott számot adni, hogyan és mikor került a szobájába? Marí hozta be az esti postával, vagy Baranyiné csempészte volna az asztalára? Nem tudott számol adni róla. Annyi azonban bizonyos, hogy most itt fekszik előtte, s ő nfei az elmúlást jelentő sorokat már régen plyan régen, hogy megfájdult bele a szeme is A gyászjelentésre nyomtatott neveket ismeri; 6, látta már sokszor leírva: Aladár .. jolánka. Imre De most nem emlékszik még az előző percre sem — fejében sűrűsödik, gomolyog valami, s nem bírja összeszedni gondolatainak széthulló fonalát. Az utolsó időben gyakran megtörtént már vele; szétszaladt az emlékezetében minden — mint szakadt füzérről szóródnak széjjel a szerteguruló gyöngyszemek . .. Pedig olvasható betűkkel van a gyászlapra a jelentés nyomva. Kezébe veszi s megpróbálja szótagolva hangosan elolvasni: „Sztrenovai és kelecsényi Madách Imre cs. kir kamarás elmaradott özvegyé, szül. kesseleköi Majthényi Anna maga s unokái, Madách Aladár, Jolán és Borbála vevőkben is; úgy Madách Károly és Madách Anna, baráti Huszár Sándorné mélyen elkeseredett szívvel jelentik, elfelefthetetlen kedves fia, illetőleg édesatyjuk s testvérük sztregovai és kelecsényi Madách Imre úrnak az 1861-ik évi orsz. képviselőház tagjának, a halotti szentségek ájtatos felvétele után, vízkárban, élete 42-ik évében f. é. October 5 én 2 órakor történt gyászos kimúltát.A boldogult hűlt tetemei, f. hó 7-én délután 2 órakor fognak Alsp-Sztregován a nemzetségi sírboltba örök nyugalomra tétetni. Az engesztelő sz. mise áldozat pedig ott f. hó 15-kén fog a Mindenhatónak bemutattaini. Kelt A.-Sztregován, 1864-ik évi octóber 5-ikén.“ Végigolvasta hangosan s mikor az utolsó sorokhoz ért, feltisztult benne az értelem. — Emi meghalt! — szakadt ki száján a kiáltás s megfogódzott a szék támlájában. — Emi meghalt... S engem csak így értesítenek ... Csodálatos módon nem kezdett el sírni. A könnye benő rekedt valahol a lelke mélyén, csak a keble járt fel-alá s lélegzett gyorsan, mintha nehéz beteg lenne ... — Meghalt... — ismételte tompán. Végigsimította a homlokát, mintha nem férne el benne a már tudattá lett gondolat, egy darabig még kezében tartja a gyászjelentő lapot, aztán szépen összehajtja s elrejti a fiókos szekrénybe. Egy darabig habozik, mit tegyen, aztán gyertyát vesz elő, az asztalra helyezi és meggvújtja. Majd az almáriumhoz lép — azon tartja a borosüvegeket — levesz egyet a sok közül, kihúzza a dugót s színültig tölt borral egy poharat. Egy hajtásra kiüríti. Aztán újra tölt. Jó erős az ital. Kiissza az üveg tartalmát és visszaül az asztal mellé, tenyerébe hajtja a fejét, s belebámul a lángba. S most valahonnan, lelkének egy titkos rekeszéből kép tolul az emlékezetébe, egy álmaiba visszatérő drága arc, mely már a sztregoval temetőben porlad ... A láng lobog, az arc benne fénylik s ő elkezd beszélni: „Emil... Tudom, érzem, hogy én vittelek a sírba!... Siettettem az elmúlásodat . . A láng erősen lobog, fáj a szeme tőle, de ő tovább nézi és suttogni kezd hozzá: „Mert mit adtam én neked? Fájdalmat s három árvának nevelt gyermeket. Boldogtalanságot vittem az életedbe, pedig én csuk a boldogságra vágytam . . . Bocsáss meg nekem, ha fáj az, amit mondok, mert vallani akarok, Emi, titkot mondok, amit eddig nem hallott még senki: Én kívántam, én akartam, a te boldogtalanságodat . . . Örültem, hogy szenvedsz .. .“ „Emlékszel? Azt mondtad egyszer: a költő csak akkor teremt, ha szenved. S te költő voltál, Emi. Elsősorban költő — nem ahogy te gondoltad: csak férj és szerető hitves... Te alkotásra születtél s a boldogságtól nem tudtál írni. Akaratlanul is elfojtottam csókjaimmal benned a költői lángot. — Te szerettél s nem alkottál semmit, csak apró jelentéktelen verseket, pedig tudtam; benned isteni szikra lappang ... S emlékszel, Emi? Egy éjen kiosontam a csesztvei éjbe . . . Bolyongtam a fű harmatjában s hallgattam a síró szél énekét. S ott.. . Már a,kkor . .. azon a borongós hajnalon felébredt a vágyam: hogy szenvedni lássalak. Azt hittem akkor, elég lesz számodra, ha meghalok. De tévedtem. Neked nagyobb szenvedésre volt szükséged, kellett, hogy a lelkedbe adjam a halálos döfést, hogy eszményképedet döntsem sárba Pedig akkor,"mikor elűztél magadtól, hazudtam, Emi. Egy csók volt a bűnöm, semmi más s egy bolondul átmulatott báli éjszaka ... De én azt hazudtam, hogy megcsaltalak. Hogy odadobtam ma. gam ... Mért tettem? Talán dacból és dühből, vagy csak, hogy ingereljelek? S te elhitted. És szenvedtél s felkezdtéi írni... Gyöngyöt termeltél magadból . .. megírtad a Müvet, amelyre boldog hétköznapi házaséletben nem lettél volna képes ... A bánat azonban szárnyat adott neked s Te felröppentél az égre, ahol időtlen időkig tündökölni fogsz... Én... én nem* tudtam, utánad szállni, Én, mint a felhajított kő, lehulltam a porba.“ „Bocsáss meg, Emi ... Bocsáss meg nekem, hogy könnyekből fontam a homlokodra koszorút. .. Túl nagy volt az ára, annak, hogy költő lehessél ... Ráment az életed. Az életünk. Mindkettőnké... Te már porladóénak indultál s érzem, nemsokára én is utánad sietek. Elmúlunk, Imre, de talán ez nem is fontos. Hiszen megmarad helyettünk a Mű, melyet én indítottam el az okozott fájdalommal, mely kicsalta belőled a lappangó, még lángra nem lobbant isteni szikrát... A Mű élni, beszólni fog helyettünk, Imre — s ez a fontos, Ugy e? A meggyújtott gyertyaláng kékes fényben égett s Erzsi tekintetes asszony hoszszúra nőtt árnyát rávetette a falakra Az asszonyét, aki most az ágyhoz botorkált s rádobta magát a foszlányokra szakadt csipketakaróra. Két karját a mellén öszszefonva feküdt a meg nem vetett ágyon s lehunyta a szemét Aludt? Vagy csak úgy tett? A gyertyafény ifc arcára esett, megvilágította az ezüstszálakat kiboinlott hajában s megcsillogtatott egy cseppet a szempilláján . .. Aztán nagyot lobbant a láng, fényességet dobált szét — s hirtelen kialudt ...A Fögtövy ház albérleti szobájára halálos csend borult... ...„És akkor azt mondta atyám: Hiszen a halál az semmi, abban nincs semmi, de ez a fuldoklás, ha még pár napig tartana lehetetlen kiállani.“ ...„És Jolánka és Ara odatérdepeltek az ágya elé és ő megáldotta őket... És olyan szelíd volt mindenkihez .... Díváid ttsztelendőt hívatta. Meggyónt. . . Felvette a szentségeket.. . Aztán félig csukott szemekkel feküdt s búcsúzkodni kezdett. Azt mondta az unokanővéremnek: szervusz Annácska, Szontágh Pál bácsinak: szervusz Pálom... Mondják, hogy a szeme már ekkor olyan volt, mint az üveg. És aztán már csak a nagymama maradt mellette, meg András, a szolga ... Éjjel még evett 12
