A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-12-27 / 52. szám
pár szem szőlőt. Aztán — most felsírt Aladár, úgy, mint kiskorában szokott, húzó, hangos zokogással, — aztán félkettőkor megcsókolta a nagymama kezét, hátravetette a fejét és ... meghalt “ A fiú elhallgatott. Sírt és hallgatott. „Félkettőkor megcsókolta a nagymama kezét és meghalt“, — ismételte Erzsi mintegy önmagának s ő is sírni kezdett. És sírtak mind a ketlen s Erzsi pesti szállodai szobája tele lett árnyakkal..., ...Hány év óta nem látta Aladárt. Alig bírta már kiszámítani, hiszen még a betűvetésre sem oktatták a fiát, mikor elvált tőle s lám, most mikor felkereste Pesten, azt látja, hogy már pelylmdzik az álla .,. Nem gyermek többé, hanem férfi, a Madách ház feje, a gazdag örökös, akitől függ ezután az ő jóléte is . . Soha még semmi után nem vágyott anynylra, mint erre az útra, mely összehozta a fiával. S most, mikor itt ültek annyi év után, szemtől szembe egymással, nézi, szemléli ezt a szép szál fiatalembert, s találgatja, fellelne benne az ő kicsiny Aladárját? jó alakú a fiú, karcsú, a bőre halvány a szeme acélkék, a haja szőke ... Igen, a haja az egyetlen rajta, ami nem változott... Simogatni kezdte a selymes szálakat s közben vigasztalta a fiát. — Atyád nagy nevet hagyott rád, gyermekem s tetemes vagyont... Fiatal vagy még, előtted áll a jövő. Az élet nem olyan sötét, mint amilyennek most, mély gyászodban látod. Az élet tele van szépségekkel ... Aladár ráemelte nagy acélkék szemét. — Te szépnek látod a földi életet? .. * Nekem eddig nem volt örömem benne... — Mért beszélsz így? Mért keseríted a szívemet? — Hát mondd, anyám, mért látnám én szépnek? A sivár gyermekkorom miatt? Engem nem becézett soha senki... Az egyetlen, akiről tudtam, hogy szeret, liogy nagyon szeret, aki egy szemé'yben volt apám és anyám, mindig szomorú volt... beteges... S aztán itt hagyott ő is. Meghalt... Hát mért látnám én szépnek az életet? Erzsi hullatta a könnyét és nem felelt. A fia pedig folytatta: — Nehogy azt hidd, hogy én nem vágytam gyöngédség, simogatás után ... Tudod, egyszer Károllyal, az unokatestvéremmel csínyt követtünk el s a tanítónk megvert. Igazságtalanul csak engemet, pedig Károly törte be parittyával az ablakot, de a nagyanyám neki fogta pártját. Engem meg büntetésből becsuktak a toronyszobába. Hiába könyörögtem, kértem, sírtam, hogy engedjenek ki., otthagytak egyedül. Pedig féltem, rettenetesen féltem az egyedülléttől .. S akkor kinyitottam az ablakot s téged hívtalak segítségül. Telekiabáltam neveddel a sztregovai parkót... De te nem hallottad meg. Ki tudja, hol jártál? .. És akkor ott fenn a toronyszoba mélyén döbbentem rá először, hogy én is árva vagyok, mint Károly. Pedig az én szüleim még éltek ... — Fiam... kis fiam... drága gyermekem! — Jolánkát sem ismertem hosszú éve ken át... Mikor visszajött hozzánk, úgy éreztem, hogy már tdegen nekem. Más volt a beszédje, szokása s csak sokkal később melegedtünk össze. Ara meg mindig beteges volt, a cselédek azt suttogták róla, hogy „skrofulás“, s hogy ez Isten büntetése. — Isten büntetése? Talán miattam? — kérdezte szívdobogva. — És te elhitted mind azt a sok rosszat, amit rólam Sztregován beszélte'k? Csodálkozva bámult rá Aladár. — Ott soha senki rosszat nem mondott rólad, anvám Nálunk téged nem szoktak emlegetni... — Mintha már nem is élnék ... Mintha meghaltam volna. A fiú szeme felcsillant. A hangja melegebb lett, mint aki most olyan témakörre talált, amiről szívesen beszél. — Öli, a halottakat emlegettük, anyám! Károly szüleit... Pali bácsit, aki negyvennyolcban halt meg, Nagyanyáin gyakran mesélt róluk, olyan gyakran, hogy már nem is éreztük, hogy elköltöztek az élők sorából, mert mindent tudtunk róluk. — Csak rólam soha nem hangzott egy szó sem? — Nem ... Téged nem említett senki... De a halottakat megszerettem, anyám. Azokról csak szépeket hallottam ... úgy látszik, hogy ők bűn nélkül éltek s az emlékeimben mindig szebbek és szebbek lettek ... — Most megakadt Aladár hangja. — Aztán... Aztán... Én is elkezdtem beszélgetni velük. — Aladár! — kiáltott fel elszörnyedve Erzsi, — Igaz lenne a hír, hogy te szellemidéző lennél? Hogy kísértetekkel társalogsz? A fiú lesütötte a szemét. — Hát mit ad nekem ez a földi élet? Oda menekülök, ahol mindenki jó ... Ahol csak szépség van és jóság... A túlvilágba ... Erzsiből kitört a zokogás... — Édes fiam ... Mivé tettünk, mivé tettünk téged ... Aladár pedig merev tekintettel a sarokba nézett, olyan volt ebben a pillanatban, mint boldogult apja. A szempillája sem rezdiilt meg az erős nézésbe, úgy nézett, mintha látott volna valamit a homályos szögletben. Aztán felkelt és búcsúzkodnl kezdett. — Ne menj még, kisfiam... Ne menj még el tőlem. A fiún azonban már rajta volt a kabát s most annak a zsebéből egy borítékot húzott elő s átadta anyjának. — Nem tudtam biztosan, hogy a szálló-! dában talállak. S gondoltam, Pesten pénzre lesz szükséged. Azért borítékba helyez-! tem a járandóságodat. Átvette a borítékot, melyen neve mellett ez állott: „Nagyságos asszonyságnak.“ — Ne titulázz engem nagyságosnak-, fiam. Tekintetes az én megillető címem. De különben is nem vágytam én sohasem nagyságra ... csak boldogságra ... Hanem ... — most zavarában köhécselni kezdett. — Hanem, ha már pénzdologról beszélünk, fiam, ne vedd rossznéven," ha megemlítem, hogy felemelhetnéd a járandóságomat. Kevés ez nekem. A kék szemekben hideg fény lobbant. — A köteles részt pontosan meg fogom mindig küldeni... Többet nem kívánhat tőlem, anyám, csak annyit, amennyit apám adott s a bíróság is megítélne. — A bíróság! ... Ne a paragrafusra nézz, gyermekem, hanem a szívedre. De különben is kevés nekem ez az összeg. Adósságom van... Váltókat írtam alá. A mindennapi kosztomat a fogadóban fizetni nem tudom, ha pedig örökösen adósságot keli csinálnom, sohasem jövök rendbe. Nem kérnék, fiam, ha nem lennék nagy szükségben. — Nem tehetem... Nincs jogom hozzá. Hiszen megtiltották szigorúan nekem. — Kicsoda? Ki tilthatta meg, hogy ne segíts az anyádon? A fiú újra a sarokba nézett. Szeme fé-i nyesednl kezdett, az orrcimpái remegtek s mintha önkívületbe jutott volna, áhítattal rebegte: — A szellemek!... Az ő parancsaikat pedig át nem hághatom, anyám ... Bocsánatot kérek, de a kérését nem teljpsíthétem. Akkor lehajolt, alázattal megcsókolta az édesanyja kezét s még mielőtt Erzsi ámulatából magához tért volna, karcsú magas, alakját,jnár el is nyelte az ajtón túl leselkedő hcmiály... 46. Virradt. A zenélőóra csengő-bongó hangon hetet ütött s Erzsi tekintetes asszony hirtelen felébredt. Felébredt, magaköré nézett, s nem tudta ébren van-e már, vagy tart-e még a különös, testét elzsibbasztó, hosszan tartó álom Az órát hallgatta, a muzsikáló órát, melyet — tegnap, vagy húsz éve? — el akart vinni a mantilla árában Csuka Demeter, Fidegsor utcai szabász. Hirtelen mozdulattal felült az ágyában. Szétnézett a szobában s mintha először látná a kopott bútorokat, szeme a díványról az almáriumra tévedt, melyen még ott virított a Klobusiczkytól kapott égő piros rózsa .. . Mellette gyermekeinek a csókjaitól elkoptatott fényképe feküdt — s ez a párnája alól kicsúszott kicsi könyv — igen, ez Emi költeménye, mellyel elbüszkélkedett Fráter Balázsnak. Hát álmodta volna ez egészet? Lehetsé^ ges ilyen hosszú, életet újra átélő mély álom? Hol Is kezdődött? Igen, a cséhteleki portán ... Végigálmodta elkallódott szépnek induló életét s most ebben a rideg ab bérleti szobában magánosán ébredt, a szobában, mely olyan üres, kopott^ mint amilyen kietlen a szíve, mely úgy ver, kalapál, mint egy bomlott rugőjú, rossz óra . .. Fájt a feje, rettenetes volt ez a belső nyomás, mely pattanásig feszítette a halántéka táját. Fázósan húzta össze magán a hálókabátot, melyről elől leszakadt a csipke. Gomb is csak egy volt rajta, a többit letépte volna álmában az ‘éjjel? Éjjel vagy nappal? Mindegy . .. Ügy sincs értelme semminek, se alvásnak, se ébredésnek, mért törné a fejét egy leszakadt gomb miatt? [Folytatjuk] 13
