A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-12-20 / 51. szám
dozva vele, de bennük csak lassan formálódott a szó s halkan ejtették ki azokat. Közben egymást nézték. Kutatva, keresve járt a két szempár a szemközti arcom. Végigsiklott a száj ismerős vonalán, a kis gödrön az álion, felkúszott a halánték tájára, s észrevette a szem alatti ráncot... (Jjnak tűnt fel a látott kép, mely mégis légi volt... Es órák tellek el, míg körülöttük leomlott az idő emelte korlát, míg hangjuk visszanyerte a régi csengését, s nyugodtan beszélgetni kezdtek. A férfi először a gyerekekről számolt be. Aladár tanulmányairól, a kis Ara betegségeiről. Aztán a „Tragédiáról“ beszélt. hogy talán elhamarkodtuk Ecsegen a dolgot ... De én írtam neked Cséhtelekre, miért nem kaptam választ? — Írtál. Csakhogy a leveled későn érkezett... Nagyon későn, ha egyszer meg bírnád érteni, milyen szörnyű későn!... Madách szeme végigsiklott a szobán. A dívány három lábon állott, s a függönynek már szétmállott a fodra. A szoba tele volt dobálva ruhákkal, s az almárium tetején három üres borosüveg állott... Hál mégis igaz lenne a hír, ami Erzsiről járja? Összerázkódott, s újra Erzsire nézett .. Csak most látta meg hajában a fehér szálakat, melyeket máris odaszórt a korán veiben írtam Cséhtelekre? Mit felelnél, ha most elismételném előtted újra? Mit felelnél, Erzsi? — Tudod jől, Imre, hogy nem hazudtam soha. Csak egyetlenegyszer dacból, a losonci bál ulán, mert felingereltél. Arra az egy hazugságra igaz, hogy aztán ráment az életem... De ne bolygassuk a' múltat, én nem teszek szemrehányást érette senkinek... De most igazat mondok. Emi... én ... én nem mehetek víszsza többé hozzád, mert mást szeretek... Klobusiczky Bélát... Madách szemében hirtelen kialudt a fény, s merev tekintetét a szemközti tükörre szegezte, melyre egy játszi sugár vetődött a függöny fodrán keresztül beszűrődő napból. — Testestül-lelkestül szeretem... Mint asszony a férfit... Hát akarnál így viszsza? — Nem! — felelte határozottan, s köd-: ülte szemét volt feleségére szegezte. '—i Én a régi Erzsit akartam, azt, akit Gyarmaton megismertem, Lidérckét.., — De azonkívül Is, te még mindig Sztregován laksz, az édesanyád mellett. Hogy képzelted, hogy én vele újra egy faluban lakjam? — 'Valóban igaz: habent sua fata libelli. .. Említtetem több ismerősöm előtt, hogy írtam egy költeményt, melyben az Isten, Ádárn, Luther, Danton... s tudja Isten, mi minden játszik az égben, az egész földön, az űrben. Mosolyogtak ró, de olvasni nem akarta senki. Kinevettek vele ... — De most már nem nevetnek ugye? ... Pedig nehéz a költeményed, Imre. — Már nem becézte Eminek, már Imrének hívta . . . Két nap olvastam egyfolytában, szakadatlan, míg meg tudtam érteni... Madách arcán boldog mosoly suhant keresztül. — Te ismered a Tragédiát, Erzsi? ... Ha tudnád, milyen örömöt szereztél azzal, emit most mondtál... Hát... ha elolvastad ... akkor azt is tudod, kicsoda Éva? — Szeme fürkészve mélyedt Erzsi szemébe, és simogatni kezdte tekintetével. — Tudom... — Erzsi hangja szomorú lett, s szemébe könnyek tolultak. — Én vagyok ... Kepler Borbálát is rólam mintáztad? — öt is... Ne fájjon ez neked... Ezt így kellett... Csak így végeztem egységes munkát. — És ha nincs igazad? Ha tévedtél, Imre? Madách felkapta a fejét. Egy sejtelem, amely már régóta gyötörte, kísérteni kezdett. Szinte belesápadt, amikor kimondta. — Sokszor gondoltam én is arra, Erzsi, Szirotyák Dezső rajza kezdődő öregség. Csak most vette észre, hogy a bogárszemek elvesztették régi ragyogásukat, s hogy Erzsi hangja nem búg többi, érdes mintha be lenne rekedve ... S szívét összeszorította valami mélységes, nagy bánat... Ki okozta szépsége pusztulását, ki fosztotta meg hangja selymétől, ki ürítette ki az almáriumra rakott üres üvegek tartalmát Erzsivel? Ki állította az örvény fölé „szédelgő fejjel, kárhozatra szánva?“ Kicsoda? Nem kell-e segítőkezet nyújtani ott, ahol a zuhanó lélek segítségért kiált? Hirtelen Erzsi keze után nyúlt. A szeme ragyogni kezdett s melegen csengett a hangja. — Emlékszel még arra, amit abban a Te-. — Erzsi... te és anyáin nem szerettétek egymást. De értsd meg már végre ... hiszen lehet, hogy utoljára beszélünk egymással .. . Anyám nemes lelkű, önfeláldozó s az egyetlen, akire minden körülmények között számíthatok, aki önzetlenül szeret. — Szeret? Téged szeret? — Erzsi hangja éles lett és sértő. — Önmagát szereti benned, a saját szülöttjét... Azt hiszi: te és ő egyazok vagytok, a tóban visszatükröződő saját arcának tart. De mennyire téved! Hiszen te jó vagy, Imre, talán a legjobb ember a világon. Ö meg ... Tekintetét Madách halotthalvány arcára vetette s hirtelen elharapta a szájába tolult „gonosz“ szót. Nem, nem akarta megbántani. Egy pillanatnyi csend keletkezett most, s Erzsi meghallotta Madách tüdejének zihálását. Erzsi szíve összeszorult. Csak most eszmélt rá, hogy Madách beteg, nagybeteg, talán már magában hordozza az elmúlás csíráját... Hirtelen elhatározással melléje lépett, s átkarolta a karjával. Simogatni kezdte, mint valamikor, csesztvei boldogságuk első napjaiban, mint egy beteg gyermeket, aki valaha a boldogságot, az életet jelentette számára. Most sajnálta, a szíve szakadt meg érte. — Házasodj meg, Emi ... — kérlelte a régi, búgó hangján. — örülnék, ha azt hallanám, hogy van gondodat viselő, szerető hitvesed... Vedd nőül Veress Szilárdkát. Tudom, hallottam, hogy jó szívvel vagytok egymás irányában; mondd, hát mért habozol! Az élet rövid... Márt ne lennél te is még egyszer boldog? — Ki említette előtted Szilárdkát? — kérdezte élénken, s szemében a derű lángja lobbant. — Ö, én sok mindenről tudok — mosolyodon el Erzsi. — Pedig Istenem, de rettentő' távolságra élünk egymástól... De a hlibnadárnak szárnya van, egy-kettőre Váradon terem... — Igen, Szilárdka kedves, szellemes lány ... Olyan számomra, mint a napfény. Mindig felvidulok, ha Veresséknél vagyok ... — És? Madách szeme révedezővé vált. — Nem való énhozzám — mondta szó-: morúan, s tekintete az utcára tévedt, melynek házait újra verni kezdte a sűrű cscppű eső. — Beteges is vagyok. (Folytatjuk)
