A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-12-20 / 51. szám
_ r.t a helyei így hívják* hogy Rotv cia Secca. Mély szurdok, mely L fogva tartja a napot — éjjel, mikor a szamarak bőgnek — Miközben vezettek, az járt az eszemben: lehet, hogy megint meleg fészekbe kerülsz, de az is lehet, hogy egy őrá múlva már kezd kihűlni a tested. Furcsa érzés lehet! Fekszel a fűben, testedből szivárog a vér, s te lebegsz, mint baráti gondolat. De lehet, hogy üvöltesz a fájdalomtól. Meredek volt az ösvény. Amolyan ősz-, vércsapás. Teljesen sötét volt. Zihálva lélegeztünk. Én mentem középen. Előttem Zömök. így neveztem el magamban. Szélesvállú fickó, váltamig érhetett. Többet nem tudtam róla. Mögöttem Árnyék. Róla annyit tudtam, hogy rekedt a hangja... Mária iránti szeretetből tettem. Amikor először láttam, önkéntelenül is Tizian Cigány madonnájára kellett gondolnom. Odaállítottam géppisztolyomat a falhoz. Hanke becipelie a mentőládát a házba, jelentett és távozott. Csodálkoztam, hogy közben nem járt itt senki. Ekkor jött ő. Piros szoknya, könnyű kis blúz, mezítláb ... ►- Ä táskát — szóltam. — Kapaszkodjék erősen a derékszíjáraba — utasított Zömök. Továbbmentünk. Megint fölfelé a meredek lejtőn. Árnyék szorosan mögöttem ha-; ladt. Egyetlen rúgással letaszíthattam vol-. na. Meg akart fojtani, a kutyái Megint Máriára gondoltam. A szoknya ott feküdt az ágyon, a blúz az ajtóra szegeit fogason lógott, ő maga ott állt me-, zítelenül az ablakon behulló napfényben. „Itt a hátamon“ — mondta. Hangokat hallottam. Hanke ment el a ház előtt Fourierrel. Az ablakhoz ugrottam és behúztam a függönyt. Most olyan volt a bőre, mint az olvasztott bronz. Az ágy mellett állt, kezét kifordított tenyérrel a lapockájára tette. „A háta?“ — kérdeztem. Idegenül csengett a hangom. A cigány madonnát láttam, amilyenről Tizián álmodott négyszázötven ' évvel ezelőtt. Olyan fény volt a szobában, mint alko-. nyát előtt szokott lenni. „A váltam és a hátam“ — mondta. Az ablak előtt álltam. Magam sem értettem, miért nem mentem közelebb. Volt köztünk valami, ami visszatartott, madonnára, hogy segít ele a sebesültön. Megesküdtem a madonnára, akt idegen volt nekem, magamban pedig Tizian ci-. gúny madonnájára esküdtem, aki ott feküdt mellettem ... — Itt vagyunk — mondta Zömök. Szilárd tárgyba ütközve zúgott a szél. Ház? Képtelenség! Kt épített vottsa itt házat a hegytetőn? Le kellett hajolnom. Valami nyíláson vezettek keresztül. Füst és faggyú szag ütötte meg az orrom. Mikor beléptem, bárdolatlan gerendát tapogattam ki. Fakunyhó! Árnyék levetette szememről a kötést. Éppen olyan volt, amilyennek elképzel-: tem. Zömök odatolt egy széket. — Pihenjen egy kicsit, dottore. A gyertyák fényében megláttam az arcát. Nem illett széles vállához és vastag nyakához. Ügy tűnt fel nekem, hogy túl-, ságosan fiatal Ilyen hatalmas testhez, és a hangjához sem illett ez az arc. Most vettem észre a fekvő alakot. Oda-, léptem a lombágyhoz és kitapogattam a beteg pulzusát. — Tartsa valaki a gyertyát. És hozzák be a táskám — rendelkeztem. Árnyék, kezében a gyertyával, odaült az ágy fejéhez. Térdelt, mintha csak imádkoznék-Zömök odatolt egy zsámolyt a táskámmal. Kitakartam a beteget és fölébe hajoltam. — Hall engem? — kérdeztem. Bólintott és meg akart szólalni. Rászóltam, hogy ne beszéljen. A szemén láttam, hogy még van remény. Kiszabadítottam a combját a pólyából. Felnyögött, amikor eltávolítottam a piszkos rongyot. Alatta mély seb a húsban. Nagyon csúnya seb. Gennyes kokkuszok, jutottak a limfatikus erekbe. Kicsomagoltam a műszereimet és megparancsoltam, forraljanak vizet. Árnyék összeszedett minden gyertyát, ami csak kéznél volt. Eltávolítottam a gennyedés gócát, bekötöztem a sebet és tetanusz injekciót adtam a sebesültnek. Mukkanás nélkül tűrte a fájdalmakat. Most szabályosabban vert a pulzusa, s az volt az érzésem, hogy a láza is csökkent. Árnyék éhes kíváncsisággal figyelte minden mozdulatomat. — Kibírja? — kérdezte. Odaadtam Zömöknek egy doboz Prontosil tablettát. — A bátyám — mondta Árnyék. Egy pillantást vetettem az órámra. Öt perccel múlt egy. Akkor Mária a sógornője, gondoltam. Mi lesz, útközben visszafelé? Odaléptem az ágyhoz és megfogtam a beteg pulzusát. „Megússza“ — mondtam. Árnyék eloltotta a gyertyákat Egyet égni hagyott. Zömök bekötötte a szemem és kivezetett a kunyhóból. — Visszakisérem — mondta. Felborzolta hajam a szél. Átmentünk a tisztáson és lefelé ereszkedtünk. Szörnyen fárasztó volt. Lent megkérdeztem, meddig tart még az út. Nem kaptam választ. Levetettem szememről a kötést és zsebrevágtam. Egyedül voltam. Sütött a hold. Ott lógott a fekete felhők közt és olyan volt, mint egy lámpa a barlang szája előtt..? Még egy hétig maradtunk a völgyben. Egész idő alatt valami furcsa érzésem volt, hogy figyelnek. Utolsó nap véletlenül összetalálkoztam Mariával. — Miért tetted? — kérdeztem. Finoman, titokzatosan mosolygott. — Szeretem őt — mondta. Azt a helyet úgy hívták, hogy Roccla Secca — Száraz szikla. Kevés ott a víz. De virágzik a szerelem a szurdokban, mely fogva tartja a napot. Fordította: TARJÄN1 ANDOR r“cK a cigány madonna — Gyorsabban! — ösztökél Árnyék. Éreztem leheletét a tarkómon. Megbotlottam, s ha nem kapom el Zömök derékszíját, felbukfencezem. Könnyelműség Zömöktől, hogy a nadrágzsebében hordja a pisztolyt, gondoltam. Egy füves tisztáson Árnyék bekötötte a szemem. Forró volt a keze, mintha csak láza lett volna. „Kapaszkodjon a derékszíjamba!“ — utasított Zömök. Engedelmeskedtem. Már nem volt ott e pisztoly. Nem éreztem. Lapos fennsíkon haladtunk. Balról Árnyék, jobbról Zömök. Rossz a sziklákon menni, ha nem lát az ember__ Máriára kellett gondolnom. Végigment, a szobán. Megállt elöltem és azt mondta: „Reumám van.“ Ott állt nyitott blúzban, mely a vállán össze volt varrva. Néztem a vállát, mely kihívóan bújt elő a blúzból. Odatettem a kezem. Megremegett, elvette a kezem és a kulcscsontjára helyezte. „Hol?“ — kérdeztem. Tekintete végigbolyongott a szobán, a vetett ágyon, a géppisztolyon, rajtam. Valami szomorú, vad fény lobbant fel a szemében. „Megmutatom magának" — mondta. Kezem lehullott a sima, meleg bőréről. Kibújt a szoknyájából és odadobta az ágyra. Ott feküdt, egy darab piros szövet. Keresztbe tette a kezét és fején keresztül levetette a blúzát... Zömök megállt. Keresztülfutott rajtam egy fénysugár, mely rögtön újra kialudt. Mély idegen hang szólalt meg. Gyors, kapkodó szavakat hallottam, melyeket nem értettem. Árnyék válaszolt valamit, aztán tovább mentünk. A szememen lévő kendő alatt láttam a cipőmet. Úgy látszik, világosabb van. A hold, gondoltam. Lazábban fogtam a derékszíját. Zömök mintha nem vette volna észre. Az ing izzadtan tapadt a testemhez. Gyakran meg-inegbotlottam. Odanyúltam a kendőhöz és letéptem a szememről. Egy kéz kapta el a nyakamat és megszorította. A sziklák, a hold és a fekete felhők egyszerre forogni kezdtek fölöttem. Elengedtem a táskát, levegő után kapkodtam. Éreztem, hogy enged a kéz szorítása. — Ne fojtsd meg — mondta Zömök. Talán a szemében volt valami? Türel-. metlen mozdulatot lett. Az a nyomorult szemkendó kettévágta az emlékezés fonalát. Bukdácsoltam. Zömök maga után vonszolt, Árnyék meg a hátamhoz nyomta a pisztolyt, biztatásként. Elengedtem a derékszíját, és bevertem a homlokom a sziklafalba. A belémhasító fájdalom elvette az eszemet. — öljetek már meg! — üvöltöttem fel. Betömték a számat. Árnyék és Zömök suttogva beszélgettek. Túlságosan kimerült voltam ahhoz, hogy féljek. Nem értettem, mit suttognak. — Magának nem lesz bántódása! — mondta Zömök. — Mi nem vagyunk olyanok, mint maguk... Gyerünk! — Nagyon szoros a kendő — mondtam. — Lazítsd meg! — rendelkezett Zömök. Árnyék megtette, de nem valami szívesen. Feltámadt a szél, s nem kaptattunk már felfelé, erről tudtam, hogy újra kiértünk a fennsíkra. Hogy ne kelljen gondolkoznom, megint magam elé idéztem Máriát ... Szemének kifejezésében volt valami, ami visszatartott. Nehéz ezt szavakkal kifejezni. Szeme merev lett az erőlködéstől, ahogy igyekezett legyőzni önmagát, egész teste megfeszült, mint az i), míg egy hirtelen robbanás, amit nem értettem, feloldotta a feszültséget. Lerántotta a takarót és oégigvetette magát az ágyon. Láttam, ahogy földre hull a szoknya, és láttam, ahogy ott fekszik az ágyon. „Hát föffön már“ — mondta. Amikor odamentem és mellé feküdtem, összerándult és testemnek feszítette a térdét. Nem tudtam legyűrni. Feszes volt és merev, mint a kifeszített if, görcsösen szorította uffaival az ujjaimat és lihegve, zihálva kapkodta a levegőt: „Várjon még!" Szavakat lökött ki magából, mondatokat. egyre ismételgette őket, és kényszerített, hogy meghallgassam. Segítséget kellett nyújtanom egy sebesültnek, magasan fenn a hegyek között, ma éjjel. Hozzám simult, ölelt, kért, parancsolt, ajka könyörögve duruzsolt a fülem mellett és megígérte, hogy szeretni fog, ahogy csak akarom, ha megesküszöm a
