A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-12-13 / 50. szám
hogta: „lanyom, nem lett volna szabad mindent eldobnod magadtól.. Erzsi néni hát eldobott valamit s most úgy Tátszik, ezt keresi a szilvás hullottlevelű, öreg fái alatt. De mi az, amit keres? S miért sétál két nap óta esőben, szélben egyedül? Valami titka van? Igen! Titok lappang Erzsi néni mögött, rejtély, melyet meg kéne oldani... A fiú tágranyílt szemekkel leste Erzsit, ki úgy hullatta könnyeit, mint levelét a szilvás öreg fái... Néha megállt, letört egy-egy gallyat, aztán eldobta magától. Máskor meg a futó felhőt nézte, mintha ennek tanácsára várna. A fiúcska kezdte már únni a dolgot. Éhes is volt, már el akart illanni, mikor a néni egyszerre megállott... Mantillája zsebéből levelet vett elő s elkezdte olvasni. „Már késő“ — sóhajtotta, — a leveled későn érkezett.“ — Aztán újra a felhők után bámult... A ház felől most gyereksírás hallatszott. A vendég kislány sírt, vékony szipogó lányhangon, s Erzsi néni felkapta a fejét. — Jolánként! — kiáltotta hangosan. — Kicsi lányom... jövök. Összekapta aszályos ruháját s a tornác felé' futott... A levél meg ott fehérlett egy málnabokor előtt, a sárguló gyepen. A fiú egy ugrással kint volt a lugasból. „Most megtudom a titkát“ — motyogta magában s kicsi szíve úgy vert, mint a verébfiókának a fészekrabló gyermekkézben. A levél ott feküdt előtte a füvön és rajta ez állott: Madách Imréné, Fráter Erzsébet tekintetes asszonynak Cséhtelek, Biharban „Öh, csak az Imre bácsi írta“. — bigygyesztette le kicsir.ylően a száját, mert jól ismerte a szép, kiírt betűket, hiszen a Fráter-családban mindenütt féltve őrizték a Sztregováról jött rokoni sorokat... Le sem akart hajolni érte, mikor a kíváncsiság mégis megnézette vele. Mert mégis, hátha kép van benne? Haramiákról, vagy elátkozott kastélyról, amelyből elmenekült a néni. A levélben kép nem volt, csak sok sűrű teleírt sor. Egy nagypbb betűs, külön beleírt a szemébe ötlött: „Te csak virág légy nálunk“, — s utána három szó: „Gyere vissza, Erzsi...“ A fiú kiábrándulva nézett maga elé ... „Csak ennyi?“ — kérdezte. — „Hát ez lenne a titok, hogy virág? Hát lehet egy nő virág?“ — De most arra a csodálatos verbéniaillatra gondolt, mely körüllengte ezt a feketeszemű asszonyt és elgondolkozott: — „Lehet, hogy mégis csak virág, hiszen az Imre bácsi írja „ . Ű meg biztosan jól tudja, hiszen a tanító úr azt mondta, a múltkor, hogy Imre bácsi költő ...“ Most váratlanul egy csiga mászott ki a bokor alól. Lassan csúszott előre a füvön s a fiú szeme felragyogott... Arrébb egy hullott alma mosolygott feléje... Hirtelen eszébe jutott, hogy éhes. Hiszen már szörnyű késő lehet, tán már dél is elmúlt... Nekiiramodott, a levél meg ott maradt a földön. ... Már a levesnél tartottak, amikor benyitott. Félve sompolygott a helyére, nehogy kikapjon, de észre sem vették, amikor leült. Az öreg Fráter szőtlan kanalazta a levest, s a többiek is a tányér alját nézték. Erzsi néni Jolánkát etette. A bácsi most hirtelen a néni felé fordult: — Határoztál? — kérdezte kimért, kemény hangon. Erzsi maga elé bámult. — Nos? — sürgette az apja. — Határoztam, — felelt csendesen. — Még ma elutazom. — Végre megjött az eszed, — morogta az öreg s felhajtott egy pohárral az előtte álló érmellékiből. — Csakhogy én Váradra megyek, apám... Nem térek vissza soha többé Stregovára. Elkésett Emi üzenete. — Azzal karjába kapva Jolánkát, végigsuhogott a szobán és eltűnt a nagy tölgyfaajtó mögött. Fráter pedig olyat ütött az asztalra, hogy összecsendültek a borospoharak. S a kis cselédlány a birkapörköltet aznap érintetlenül vitte vissza a konyhába. A fiúcska sírva fakadt. Úgy érezte, hogy most valami igazságtalanság érte a nénit, valami jóvátehetetlen hiba, de hogy mi, arról nem tudott számot adni. Szeretett volna hozzászaladni, megvigasztalni s ajándékkal kedveskedni, neki. De mivel? Ekkor eszébe ötlött a levél, melyet ott felejtett a néni a szilvás fái alatt. — Megvan! — kiáltotta. — Visszaadom neki a levelet. — S már szaladt is az elhanyagolt kert kanyargós útjain a málnabokor felé. ...A bokor ott állott csupasz ágaival égnek meredve s ott álltak, a lombjukfosztoft fák is — csak a levél nem volt sehol, csak az Imre bácsi szép, kiírt betűi tűntek el a gyepről. Az eső szitált, a levelek peregtek — s az úton egy apró, keskeny láb nyomai váltak ki a sárból... Mire visszatért a házhoz, az öreg családi batár éppen akkor fordult ki a nyitott szárnyú kapun... Még érezte a felhöző verbénaillatot, de Erzsi nénit már nem láthatta. Elrejtette előle a kocsi felhúzott fedele s a korán leszálló köd, mely lilás fátyoléba lassan bevonta a szürke cséhteleki tájat. 41. Erzsi fejfájással ébredt. Az éjjel tokajit ittak, nehéz fajtából — úgy látszik, a hegyaljai nedűt rosszabbul bírja az érmellékinél — délig sem tudta kialudni az ital okozta mámort... Komoran kezdett az öltözködéshez s ímmel-ámmal felelt kisleái nya kérdéseire, ki reggel ót^ várta, mikor ébred már fel az anyja s viszi magával szokott sétájukra? Erzsi rosszkedvűen bodorította fürtökbe a haját, ásított, nyújtózkodott, míg végre a ükör előtt fejére illesztette strucctolias kalapját. Még egyszer rizsporral hintette be az arcát, újra a tűi körbe nézett s tágranyílt szeme a csodálkozástól ... A halántékán egy ősz hajszál világított feléje a haja sűrűjéből. Közelebb hajolt az árulkodó tükörhöz s íme, még egy fehér szálat fedezett fel a bal füle mellett, oldalt pedig egy harmadikat. Harmincötéves sem volt s már is őszüli ni kezdett éjfekete haja. Kedve lett volna itthon maradni, de a kislánya nyafogott. Arcába húzta hát a kalapját s megindultak a Köröspart felé. Nem akart ma embereket látni, jobb volt a füzek árnyában nézni a habok játékát, mint kiöltözött dámák, s bókoló gavallérok között koptatni a Fő utca kavicsát. Jolánka azonban sírni kezdett. — Azt mondtad, hogy cukrászdába vi-: szel, almáspitét enni. — Nem Jolánkám, ma a Köröspartra mei gyünk. — De ha megígérted ... Én pitét akai rok! — Megragadta Erzsi mantilláját, s nagyokat rántott rajta. Az anyja dühbe jött. — No várjál, rossz kislány... Visszai küldelek holnap Sztregovára. Ez volt a legnagyobb fenyegetés, ami Jolánkát érhette. Megrémült kis szíve és elkezdett hangosan sírni. Erzsi rá sem ügyelve, nagyokat lépett, a gyermek utána szaladt, megragadta a kabátja szélét. Erzsi elsápadt dühében. Megragadta a kislányt és rácsapott a kezére. A gyermek sikított, a járókelők feléjük fordultak. — Psszt! ... Elhallgass, mert azonnal elverlek! Jolánka szipogott, de nem mert tovább sírni. Kicsiny arcát odaszorította Erzsi derekához, s úgy nézett fel rá, hogy megi esett a szíve a maszatosarcú magzatán. Letörölte csipkés zsebkendőjével Jolánka könnyeit, visszafordult vele a cukrászda felé s a kért almáspitékkel elhallgattatta a kislány fájdalmát. Aztán megcsókolta mindkét arcát s hazaküldte a babáival ját-. szani, ő pedig folytatta magányos sétáját.. A Körös felé tartott, de alig tett pár lépést előre, Baranyaiét látta közeledni a híd felől, aki biztosan meg fogja szólítani, pedig ma nem akart találkozni se vele, se mással. Fejfájósan ébredt, nem volt beszélgető kedve, s mielőtt a rokonasszony a közelébe ért volna, hirtelen megfordult, átcsapott a másik oldalra s egy üzlet előtt megállt. Könyvesbolt ez, véletlenül állott meg előtte, de most úgy tett, mintha a kii rakatban fekvő könyvek érdekelnék, Pedig félszemme! a túloldalra sandított, a tovasiető asszony után lesett, szinte hallót-, ta, hogy suhog Baranyaié tafotaruhája. Most mintha lassította volna a léptét. — „Jaj csak észre ne vegyen“, — mormolta és olvasni kezdte a könyvek címét. Ebben a pillanatban dióbarna szeme kerekre tái gult. Lélegzete bennrekedt halcsontos fűzőbe szorított mellében, karja előrelendült s ujján a rubinnal kirakott gyűrű odakoci cant az ablaküveghez. Benn piros fedélről egy név ragyogott feléje, egy név, mely elmúlt életének napjait juttatta eszébe s melyet ő maga is viselt... Lehajolt a kirakathoz, olyan közel, hogy lehellete vékony párát felhőzött a hideg üvegre, amely mögött feküdt a könyv, melynek fedelére Madách Imre neve volt nyomtatva. Felkapta magát és gyorsan besuhant a boltba. Folytatjuk 13
