A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-12-13 / 50. szám
laCKONE, h\ . * HS5 iBCtva \ a l &9ő^öny (19) A cigány pedig kormos szemét a daloló úrra emelte. Már nem egy ujjal pengette a húrt, hanem vonóval ríkatta a hegedűt s az varázslatos szép hangjaival simogatta, csitítgatta a szerelemre gyűlt szíveket... ...„Nem jő vissza, ami elmúlt...“ — játszotta a cigány. Nem keverte cifra futamokkal, felesleges sallangokkal a szép magyar nótát — hanem a maga tisztaságában, szépségében csalta elő a húrokból. A dal egyszerre elhalkult s Erzsi feje Klobusiczky vállán nyugodott... Csak akkor eszmélt magára, mikor a borosfiú csörögve frisstöltésű üvegeket rakott az asztalra. Ekkor összerázkódott, mintha le akart volna vetni magáról valamit, ami súlyosnak látszott. Egy pillanatig mereven nézett maga elé, aztán felugrott s mielőtt Klobusiczky megakadályozhatta volna, kisietett a szobából. # « * A hold úgy ' úszott a város felett, mint egy ezüsttollú hattyú. Felhők között és felhők alatt osont simán tova s tündöklő csillogást szórt szét a házakra. Erzsi nagyot kerülve szűk mellékutcákon át sietett a Fogtövy-ház felé. Könnyes szemében megcsillant a hold .fényes sugara, néha valami végigpergett arcán, de nem szárította fel, mert jólesett a sírás. Úgy érezte, hogy csordultig tele van a szíve. Boldogság volt ez? Vagy félelem? Nem tudott számot adni róla. Csak azt érezte, hogy annyi sok szomorúság után a szíve újra érezni kezd .., Meggyorsította lépteit. A házak tövén osont hazafelé s cipője nagyokat koppant a Körös-kavicson. Már a premontreiek kertje előtt járt, mikor egyszerre az az érzése támadt, hogy valaki a háta mögé került. — Erzsi... Erzsikéi — hallotta most közelről a suttogó hangot s a váratlan örömtől megremegett a szive. Hátrafordult. Előtte Klobusiczky Béla magas alakja vált ki a sötétből. A fehérpapok kertjében a fák most sugdolódzni kezdtek. Megrázták sötétzöld lombjukat s a levelek ragyogni kezdtek. — El akartál szökni előle... A szerelem elől ... Nem bírt szólani, csak a fejével intett s belekarolt a férfi karjába. S ebben a pillanatban valami szétömlött benne. Forró hullám csapott át a testén s olyan gyönyörűséget érzett, hogy szédülni kezdett. Káprázat fogta el, fényes köröket látott — s eltűnt körülötte a holdfényes világ ... .. . Meddig tartották átkarolva egymást? Percekig? Órákig? Ki számolja a boldogság pillanatait! Csak álltak a világról s önmagukról megfeledkezve újra és újra egymás szájára borulva, tikkadtan, mint a harmatért esdő szomjas virág s a szivük olyan hangosan dobogott, hogy hallotta a másik ... ... Azt álmodta, hogy zsendülo réten fekszik, puha smaragdos pázsiton s feje Klobusiczky ölében nyugszik ... Felettük gyöngyházszinű fellegek lebegnek, szél cirógatja az arcát, körüllengi, aztán tovaoson tőle... — Szép az élet, Erzsi... — hallja fülében a suttogást. — Szép ..". Nagyon szép ... — Ismétli s most valami éles fényre hirtelen kinyitotta a szemét. Napsugár csillog a pilláján, az ébresztette fel. Mari, a takarítóasszony most nyitotta ki a zsalut — a nap sugárnyalábokban ömlött be albérleti szobája ablakán. — Hány óra van? — kérdezte ásítva, csak hogy szóljon Marihoz valamit, mert különben cseppet sem volt kíváncsi az idő állására. Számára a nap attól a perctől kezdődött, mikor Klobusiczkyt megpillant tóttá s akkor szűnt meg, mikor szerelmesének a búcsúcsókot adta. — Késő! — felelt ridegen Mari, aki sehogy sem tudott belenyugodni a monospetri földesúr gyakori látogatásába s kurta, haragos feleleteivel adta ezt úrnője tudtára. — Olyan késő, hogy más már délutáni álomra készül, a tekintetes asszony meg úgy látom, még az elpiúlt éjszakát sem ásította ki magából... Erzsi felnevetett s nyújtózkodni kezdett, • mint a doromboló macska. A hátára fordult, felemelte a derekát, a két karját kitárta, mintha át akarna ölelni valakit... Boldognak érezte magát... Fél éve már, hogy megszűnt számára a világ, hogy nem törődött rokonai szörnyülködésével, ismerősei megjegyzéseivel, hogy a szíve muzsikáló szavát követte. Fél éve, hogy nem érdekelte más, csak a szerelem, mellyel telítve volt a teste és a lelke s amely megszépítette arca vonásait, s csillogóbbá tette fekete haját. És mintha a világ is megszépült volna körülötte... Lám, ez a kopott bútorzatú szoba sem látszott már olyan kellemetlenül ridegnek, mióta benne pompáztak Klobusiczky virágai — az egyetlen ajándék, amit elfogadott szerelmesétől — s benne felhozott a petrii földesúr illatos szivarjának jószagú füstje ... — Itt volt reggel a tekintetes úr Tótiből, — zavarta fel álmodozásából Mari. — Azt mondta, dél felé visszajön, Hogy valami üzenetet hozott. — Dini bácsi itt járt? — kiáltott meglepődve Erzsi. — Mért nem újságolta rögtön? — s már is kiugrott az ágyból, hogy hozzálásson az öltözködéshez. De alig bodoritotta ki .tüzesvassal a legújabb divat szerint haját, bőgalléros felleghajtójában már is megjelent a küszöbön Fráter Dániel. Erzsi a bácsiját nagyon kedvesen fogadta. Megcsókolta kétfelől az arcát, aszúval kínálta s még ebédre is magánál akarta tartani, bőrében sült malacpecsenyére. Fráter azonban szomorúan legyintett a kezével. — Nem élek én már ilyen finom sültekkel, húgom. Gyomorsavam van, már csak módjával csipegethetem az ételt. De meg nem is vendégeskedni jöttem, hanem azért, mert üzenetet hoztam számodra Józsitól. — Valami baja van édesapámnak? — rettent meg Erzsi. — Csak nem betegedett meg? — Hát betegnek éppen nem mondható, bár egy kis köpölyözés, vagy érvágás nem ártana neki, mert nagyon elvérmesedett az utóbbi időben. Én azonban amondó vagyok, nincs neki szervi baja, csak a te esetedet az Imre gyerekkel vette nagyon a szívére. Bántja, hogy alig serdültél asszonnyá, már is szétszaladtatok egymástól, s most úgy élsz a más házában egyedül, mint egy férfiember. — Nem vagyok egyedül... Velem van Jolánka. — Attul aztán tehetsz, édes lányom, azt, ami neked jólesik. Hiszen még kicsinyke .. . Dehát én nem azért jöttem, hogy pálcát törjek a tetteid felett, hanem, hogy hazavigyelek. Mert hogy Imre írt volna az apádnak hosszú levelet s neked is lenne benne fontos üzenet, amiről az apád négyszemközt akar tárgyalni veled. Hát készülj, mert egy órán belül indulni szeretnék. S Erzsi azonnal hozzá kezdett a készülődésnek. Nagy okának kell lennie annak, ha apja magához hívatja, hiszen a levelet Dini bácsival is bcküldhette volna. „Jaj, csak nem történt valami baj a gyerekekkel Sztregován?“ — hasított szívébe az ijedelem s alig várta, hogy a Tóti lovasfogat a ház elé álljon. Csak egy kis papírszeletre írta fel az üzenetet Klobusiczky számára, hogy pár napig ne várja, mert hazament az édesapjához — már is helyet foglalt Dini bácsi jobbján a pokrócokkal letakart ülésen, a jé! bebugyolált Jolánkát meg az ölébe vette. Hűvös idő járt már, Mihály-napja is elmúlt, hülést, náthát ez idő tájt szerez legkönnyebben az ember . .. S míg lassan végigkocogtak Várad kövezetén s kiértek a Püspöki felé vezető útra, észrevette, hogy Dini bácsi feje a mellére kókadt s jolánka is bóbiskolni kezdett. Az útitársak elaludtak — csak ő volt ébren a gondolataival, melyek Sztregován hagyott kedveseihez szálltak s hol Aladárt látta betegnek, hol a kicsi Ara kísérteties halvány arca ijesztgette a múltból ... Egyszerre eszébe jutott a nagyasszony. Talán meghalt? Azt írta volna meg Emi? Vagy nagy beteg s most az ő bocsánatáért esedezik, a volt menye feloldozó szavát szeretné, akit mindig rossznak, ledérnek tartott, akkor is, mikor még nem volt rajta semmi, semmi szeplő ... „Óh, nincs az öregasszonynak semmi baja“, — suttogta gyűlölettel s mintha a jövőbe látna, összerázkódott és fennhangon mondta: — „Túl fog ö élni mindkettőnket, érzem ... Emit is, engem is “ Dini bácsi félálmában morgott egyet, — Jolánka édesdeden aludt a karjai között s nem felelt neki senki. A tél már előre küldte hírnökét a cségteleki völgyre. ítt-ott ugyan még ökörnyál húzta szét jó időt jelentő fátyolét a sárgult bokrok fölött, de a mezők smaragdját már fehérré permetezte reggelenként a dér. Fonnyadtan konyult szárán a virág s a szél száraz levelet kergetett a tarlón. Fráter Dini fiacskája a szilvás lugasában ült s visszafojtott lélegzettel kémlelt ki a vadszőlö bíborba borult levelei közül... Brzsi nénit figyelte, a titokzatos rokont, ki órák óta rótta a szilvás útjait s akiről a cselédek azt suttogták, hogy el-i hagyta az urát. A néni itt bolyong a szilvás fái alatt, karját hátrafonva, földre szegezett tekintettel, mintha elvesztett volna valami ... De lehet, hogy el is vesztett, mert hallottam, mikor a néni apja azt do12
