A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-12-13 / 50. szám
TÖRÖK ELEMÉR: VERES JÁNOS: Búcsú a nyártól (Részlet) Meglőtt madár a nyár, sodort-szélű tollai hullnak a fákról, köddel ölelkezik az ólmosarcú ég, fázós vadak járnak a völgyben. Melengető zugot keres a vér. Nem szökhetsz sehová, sárba hanyatlott a száraz virág, összeverődnek a didergő gallyak, sárba hanyatlott életed csillaga, hajtsd le a fejed, bordáid közé tolakszik a szél. Nem való lábad zizegő avarba! Melengető tüzet követel a vér, ájult sejtekben parázs hunyorog, a hunyó csillagok csoportba gyűlnek, fellobog lángjuk a tejszínű ködben, testedbe olvad a zengő karének, emlékek óvják a nyarat a dértől. Elment a remény utolsó vonata, a vágyak áléit, beteg paripák, elhalkulva várják a fagyot a vizek, hópaplant lenget a tél. Vesd le a kabátod! A nyárnak egy ideig még élnie kell... Nézd, a vízparton selymes a fű, fémmé változtak a sárga rózsák, s az ég derűjébe beletörik a szelek foga. Figyeld a közelgő léptek neszét! Az akarat lágy, mint a nedves agyag, kiszáradt a fiatal almafa, John Keats éhenhalt Olaszországban, s az öreg kanász is elköltözött, magával vitte dalait, meséit. Az űrben fémlabdák úsznak, de a gyötrelmem gúlái magasra nőttek. Mint lyukas kádból a víz, kifolyt a lélekből az erő. Halljátok, mit szajkóz immár deresedő hajam? ,,Az emberség: kedvesség, szelídség, jóság magasabb egysége." Ügy hangzik, mint Don Quijote panasza, mint öreg nénik litániája. Lehet, hogy csakugyan barlangban ülök, s keveset látok a világból. Vesd le a kabátod! A nyárnak egy ideig még élnie kell I • - • Apám Mint a vén Latorca féltésem szívemben, foiydogál csöndesen jaj, ne menj el tőlem!-Keletről, Nyugatra, Úgy folytak el lassan Maradj ablakomnak, évei nyaradnak. amelyet nap süt be, s tükrömnek, hogy benne Olyan volt a hajad, magamat láthassam, mint károgó varjak s téged, ahogy siltes éjfekete színe, s már csak szemed barnái! sapkával fejeden hamvas szemöldököd sűrű bozótja közt. Búzakalászszínű arcod is olyan már, mint szántáskor a föld, mivé gyúrt az idő kegyetlen vas-markai Gépek vad lármája, jazz-zene sikoltás, mozdonyok monoton örök szuszogása nem ér már el hozzád. Perbe szállnék érted világgal, idővel, hogy maradj legalább holnap is ilyennek, de tudom hiába: téglafalak fölé görnyedve falazol, s szépnek vélt elvekért, s álmokért lelkesedsz. Nyarak vállas árnya lenn a gyümölcsösben, a megkopott padkán üldögélve csöndben hadd csipkézze arcod fáradt barázdáit. Csillag szalad fényes csóvával az égen, koponyámban kopog egyre a félelem, s mint a parittyakő kiröppen belőlem, ha együtt lehetek apám olykor veled ... Érelmeszesedés szívja fáradt tested tört-szalma színűvé . ., Mint patkócsattogás ég-földdel felesel Komor csillag-sorsod e földhöz hegesztve röntgenképként vibrál, s félkör-pályát zár be, mint égi szivárvány. ZALA JÓZSEF: Az özvegyasszony tehene Egyetlen jószága maradt csak: a tehén, melynek érett kökény ragyogott a szemén, Szegfű volt a neve, s az anyó vezette dús füvet legelni, mikor csak tehette. Gondosan ápolta, csillogott a szőre, elismerés hangján beszéltek felőle. Hanem a túlbuzgók nem szívesen látták szegény özvegyasszony egyetlen jószágát: „Minek az a tehén? . .. Mit vesződik vele? ... Váljon meg már tőle!... Másnak sincs tehene!" Mikor legeltette, csőszt küldtek utána: „Tilos az út mellé, tilos a határba vezetni néném a Szegfűt, a tehenet, ez is mondta, az is ..— Sorolt néhány nevet. Hogy a szelíd állat ne pusztuljon éhen, gondolta, hogy túlad a jámbor tehénen. Nem is volt oly nehéz megegyezni rajta, tudták, hogy fiadzik, jól tejelő fajta. Elhozták az árát. Mentek istállóba. Megfordult a tehén hosszan csodálkozva, hogy kötelét nem az özvegyasszony oldja, csak ment, nem volt durva fenyítéshez szokva, gazdájára nézett, könnyezett az halkan ... „Egyetlen értékem, rajtad is túladtam!” S lám a tehénnek is eleredt a könnye, keservesen bőgött, mintha elköszönne, sírva búcsúzott el síró gazdáiétól, kongva felelt rája az elárvult jászoly. 11
