A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)

1964-12-13 / 50. szám

H. Szabó József:

JCi£ pad cl nagy, ház tőöébe.u

Hallod, te nagy ház, mindig elfogod előlem a napot, pedig tudod, milyen Jó az őszi napsütés. Elszunyókálgatunk, elábrándozgatunk — hogy te nem szoktál? Hát mit szokott egy ilyen nagy, otromba ház? Persze, hogy is tanulhattál volna te meg gondolkozni, ábrándozni, hisz. odafenn nem hallatszik az ember szava, hogy nemcsak az ember tud ábrándozni? Persze, hogy nem. Tudom én, ha Fickó ide telepszik alám, különösen, ha nyár van és hetedmagával süt a nap, kiölti piros nyelvét, liheg, ő is ábrándozik, mert ő sem itt született. Azt mondod, mindegy hol születik? Te azt honnét tudod? Na, most maradj csöndbe, jön jurik bácsi, meg az az öreg nyugdíjas, tudod, akinek itt lakik a lánya nálunk. De most már ne beszélj annyit. Hallgass csak. Figyeld meg jól, már hallom is Jurik papa hangját

— Itt jó — mondja az öreg Jurik, és helyet kínál magamellett a másiknak. — A fiam délutános, a menyem meg elment Bratislavába, a gyerekek iskolába az öregasszony pletykál valahol. Gyújtson rá, szomszéd — előveszi a dohányzacskót és odanyújtja. A másik rátölt. Szívja. Mély csönd.

— Homoki dohány.

— Az a. Tudja negyvenöt után magam Is dohányos voltam. Ügy kezdődött, hogy nem volt mit szívni, elmentem Magyarországra. Az egyik sógorom Szabolcsban dohányos. Hoztam egy pár palántát. Kiültettem a kertbe, locsolgattam, alig vártam, hogy törni lehessen. Abból a fajtából való ez is. Már az egész szövetkezet ezzel foglalkozik. Sok pénzt hoz. Igaz, hogy nem egészen olyan, megbámult, megrősödött, de pipája jó. Szivart meg úgyse csinálnak belőle.

— Maga ilyen nagy mester? — Az öreg elmosolyodik.

— Mester? Sok mindenre megtanítja az embert a muszáj. Tudja, amikor még ott lent laktunk, ej de kutya sokat megpróbáltunk. Alig egy hold földem volt, abból megélni, különösen az első köztársaság alatt, nem lehetett. Találgatni kellett mindent. En még földimogyorót is termeltem. Megpróbálkoztam magukkal, kertészkedtem. Tengődtünk. Ha az ember szereti az asszonyt, meg a családot, akkor sok mindenre képes. — Hosszan maga elé néz, majd felkapja fejét, mert öreg párja megszólal mellette:

— Hát, maga? Azt hittem alszik.

— Hogyne, aztán az éjjel mit csinálok?

— Evett?

— Hogy ettem volna?

— Ejnye, micsoda ember, a sütőben az ebéd és nem lel rá? Jöjjön gyorsan.

— Látja, szomszéd, még neki áll feljebb — hunyorít, még kacsint is az öreg nyugdíjas, aztán hármasban elindulnak jel jele.

— Durakozhatnánk egyet.

— Hallod, te nagy ház, már megint kártyáznak, hogy mit szeretnek azon az ördögbiblián? Hogy te sem tudod? No, persze, persze. Az öreg, én jól emlékszem rá, mert olt álltam a galántai ház előtt, furcsa egy szerzet volt, akkor évekig ide vágyott, hetekig pakolt. En is ott hevertem a kocsi derekában vagy két hétig. Most meg hallod, mindig csak azokat az időket emlegeti, hol így, hol úgy, de csak Galántán jár az esze. A Fickót Is azért hozta, hogy legyen kivel beszélni, mert ugye a kutya az meghallgatja az embert, de okosabb, mint az ember, mert nem fecseg el semmit. Hogy nincs igazam! Akkor te még nem hallottad Julis nénit

beszélni. -A múlt héten ezen a szent helyen ült, és egy jóformán ismeretlen asszonynak azt is elmesélte, hogy hogyan szöktette meg az öreg Jurik. Hát illik ez. Persze, hogy ló rá emlékezni, de azért elmondani? Úgy szöktették meg, hát ki hallott már ilyet?

— No, kijöttek a gyerekek az iskolából. Lesz ne mulass. A Jurik unoka kezében már bicska van, a másik meg rugdossa a labdát. Hunyd be a szemedet, nagy ház, mert kiverik. Hogy sok van, nem tudod mindegyiket behunyni? Igaz, nekem is tűrni kell, hogy megint belevésse a hátamba annak a kis szöszke lány nevének kezdőbetűit.

1~ Ezt megúsztuk, de itt az este újra. Fickó sem jött. Biztos fönt lesi a kártyajárást. Hogy az a dolga? Otthon nemcsak dolga volt, hivatala, tisztje. Hogy te nem tudod, mi az? Őrizte a galántai házat. Hogy téged nem kell őrizni, nem lop el senki? Ez igaz — szundítsunk egyet.

— Lehet itt aludni? Olyan nagyokat nevet ez a Smelka kislány, hogy már a sarokról idehallat szik. Nem tudod, hol lakik az a fiú, akivel jön? Te onnan jeniről jobban látsz. Hogy téged az ilyesmi nem érdekel? Szomorú. Hogy pletykának tartod, a városban ez nem szokás. Ne bolondozz, nagy ház, én falusi kts pad vagyok, nekem szabad. En csak megfigyelek mindenkit, aki ebben a házban lakik. Hogy te nem? Szégyelld magad. Csak a gyerekeket tartod nyilván, akik összefirkálnak. Nem jobb lenne a lakókat ismerni és a gyerekeket elfelejteni! Na jó, jó. Tudom már megint sokat beszélek. Jaj, a derekam.

— Elmégy katonának? — súgja Klára a melléje ülő fiúnak. Jó lenne, ha itt lennél a közelben. Partizánskéra haza lehet járni még Bratislavábói is. Egy-két óra gyorsvonattal. Ugye, sokszor hazajössz, ha közel leszel?

— Haza — súgja a fiú. Egészen közel hajlik a lány füléhez. A gyér villanyfényben gyönyörködik szőke fürtjeiben, szép vonalú profiljában, szinte átmelegszik a hangja. — Eltelik az a két esztendő és hazajövök, akkor aztán megesküszünk. Már most bejelentem a lakásigényt a gyárban. Te, én már a bútort is kinéztem a múlt héten. Eddig még nem is mondtam.

— No, és ha nem megyek? Két év hoszszú idő — évődik a lány. A fiú meglepődik, kutatja tekintetével, hogy tréfa, vagy komoly a kérdés. De a lány leparancsolt mindent az arcáról. Onnét nem olvas le semmit. Bizonytalanul kérdezi:

— Tréfálsz? — Kláriból kitör a nevetés.

— Nem, komolyan beszélek — és büszke tartással elfordítja fejét. A legényre is ráragad a jókedv. Ö is nevet és már csókolná Klárát, de az még jobban elfordítja a fejét. Már alig bírja visszatartani a nevetését. És hogy sikerül, az a fiúnak köszönhető, mert végre is eléri a lány száját.

— Most szólhatok, mert ezek nem hallanak semmit. Te csak tudod nagy ház, hisz a kapuban tán nincs olyan este, hogy ne csókolóznának. Hallottad. Házasságról beszélnek, bútorról, jövőről. Te boldog vagy most, ugye? Mert ezek már, ha az a néhány évtized lepereg rád emlékeznek, nem rám. Látod, én tudom, hogy engem egykönnyen elfelejtenek. Na, már megy is felfelé Klára. Hallottad mit súgott a fiú fülibe?

— Aztán holnap is gyere, Jóska, Holnap is. Látod, így van ez. Jóskának hívják. Az öreg Jureket is annak hívják. Ugye, ezt még nem tudtad? Azt mondod, most szomorú vagyok? Ne hidd. Miért szomorkodjam, hisz én még vagyok valaki. Ha más nem, itt a te ajtód előtt pihenést kínáló kispad, és tudod, milyen nagy boldogság, ha megérhetem, hogy Klári férjhez megy, és egy tavaszi napon a fehér gyerekkocsival itt megáll, akkor majd kiegyenesedett derékkal várom, szinte kínálom magam, hogy üljön- le. S ő leül, Fogalma sem lesz arról, hogy az öreg ]urek meg a Smelka nagypapa ácsolt ide valaha, hogy rajtam megpihenve emlékezhessen az elröppent ifjúságra.

— így van ez nagy ház. Találkozgatnak. A múlt és a jövendő, de tegyük félre a filozófiát, és aludjunk egyet, mert holnap korán kell kelni. Hogy te nem tudsz, mert még Smelkáéknál ég a villany és ablakszemeidből néhány világít? Azért én szun-. dikálhatok, én megszoktam a korai lefekvést.

A szovjet irodalom Csehszlovákiában

Folytatás a 9. oldalról

ba zárkózott kultúrközösségünk nem tud vagy nem akar róluk tudomást venni. Azt hiszem ez a legmarkánsabban Nyekraszov Kira Georgijevnájának esetében mutatkozott meg.

A cseh—orosz irodalmi kapcsolatokban manapság is Jóval több a probléma, mint amennyit beismerünk. Szembetűnően több cseh művet fordítanak oroszra, mint eddig. Mindjárt az elején megmondottuk, hogy ez a tény számunkra fölöttébb hízelgő. Egyelőre azonban nem merjük értékelni ezen művek válogatását, feldolgozását, fordítását. Nem mertük nemcsak bírálni a gyakorta jelentősen bizonytalan szovjet válogatást, de a biztonság kedvéért nem Is emeltük ki elegendőképpen annak a ténynek történelmi jelentőségét, hogy a Szovjetunióban ily nagymértékben adnak ki cseh műveket. Hozzátehetjük még — mint valamikor Mathesius jámboran óhajtotta — hogy irodalmunk gyakorta az orosz nyelv közvetítésével jut ki a világba. Még mindig elég bőven és nem eléggé differenciáltan fordítunk oroszból csebre. Nem leltük meg a helyes kritikai álláspontot, amely hisztéria nélkül elválasztaná a művészi értékeket az utilitárius értékektől, amelyekre (kivált a gazdasági) életben szükségünk van. Egyáltalán nem kielégítő a tájékozottság; a hivatalos személyiségekre korlátozott személyes kapcsolatok még mindig a szocializmus előtti stádium színvonalán állanak. A legrosszabb helyzetben azonban szerintem pillanatnyilag a legfontosabb követelmény áll, ti. az irodalmi fejlődés kölcsönös megtermékenyítő hatása.

A epikai készség, amely állandóan jelentkezik a szovjet lírában is, nálunk nem talál visszhangra, ugyanúgy, mint metaforáink gazdagsága nem lelt visszhangra a szovjet irodalomban. A szovjet poézis bizonyos fegyelmezettsége időről időre ellenőrzésül szolgálhatna a cseh költő számára, van viszont költői mondanivaló, amelyet csak teljesen szabad versben lehet kifejezni. Ezen a téren a szovjet költészet nem használta fel az általunk nyújtott példát. A folklór bizonyára nem olyan, mint amilyennek a Sztálin korabeli szovjet tudomány mutatta be, tény azonban, hogy ez is az igazi folklór egy arculata. Valóban csak a szovjet olvasó számára érthető, csak a szovjet olvasóra van esztétikai hatással? És még nem jellegzetesebb a folklórra a szavak mitízálása. a szavakkal való zsonglőrködés, amellyel a cseh költészet élt romantikus vonala idején?

(Befejezés a 14. oldalon]

10