A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)

1964-07-19 / 29. szám

JÁN SM REK :

Nyári éj

Libegő s csupa lenge tüli, olyan, akár egy havas tündér, nyomára derű települ, fiú mellett megy, vígan, fürgén.

Vállát erős kéz fogja át, kígyóként mozog ifjú teste. Kihasználják az éjszakát:- befordultak a halk ligetbe.

Miért vagyok ily szemtelen, hogy én is éppen erre jöttem? Idegen száj húz szüntelen: különös sorsom zúg fölöttem.

Megállók, mintha merengnék.

Ám észrevették, mindhiába.

Mielőtt ajkuk összeért,

még rám is mosolygott a lányka.

Feldobog a szívem. Ismerem !

' Hányszor pezsgeite lomha vérem. Rokon inkább, mint idegen: virágot árul lent a téren.

Veres János fordítása

WILLI MEINCK:

Az ifjú a

Szerette a verőfényes tájakat. Északi hazája hideg volt és borongás, hát felkerekedett naposabb vidékek felé ...

Marseille fogva tartotta, mint a szerető, aki kedvese vesztére tör, A kikötőben zajlott az élet. Hajók érkeztek, hajók indultak és eltűntek a messzeségben, mint az elérhetetlen álmok. Lesétált a Cannebiéreen. Georges, a hölgyfodrász kint állt a lányokkal az ajtó előtt. A lányok vihogtak és nevetgéltek, amikor elment mellettük.

Hirtelen elkívánkozott a városból. Az országúton megállított egy teherautót. A kocsi disznókat vitt és amikor leszállt sokáig érezte magán az állatok penetráns szagát. Lement a tengerpartra, kis öblöt talált. Remek dolog volt, ahogy a szél simogatta az arcát és lábujjaival beletúrt a homokba. Levetkőzött, úszkált a parti sziklák között, szárítkozott a napon, majd szedte a holmiját, hogy lefeküdjön aludni.

Ekkor egy ferdén nőtt vörösfenyő gyér árnyékában paradicsommal, ős kenyérrel telt kosárkát pillantott meg. A kosár mellett fonott üveg állt, a fürdőlepedőn pedig egy leány aludt félig árnyékban, félig a napon, karjára hajtott fejjel.

Amikor leült eszébe jutottak az ostoba libák a Cannebiére úton, akik vihogtak, amikor éhesen arra ment.

A fiú kenyeret vett a kosárból meg paradicsomot. Miközben evett minden harapással új erő költözött belé Életöröme lassan visszatért. ^

A nap túljutott a delelőn és az árnyék elérte a hegyét! Csönd honolt a tájon. Csak a tenger mormolása hallatszott, amint a hullámok tajtékot dobtak a parti kövekre. Az volt az érzése, hogy a világ hajnalán találkozott a leánnyal

Fel kellene ébresztenem, gondolta és megérintette a vállát. A leány megmozdult.

— Bonjour, mademoiselle — mondta.

A leány kinyitotta a szemét, felült és hunyorgott a fényben.

— Mit keres itt — kérdezte.

Ä fiú a kosárkára mutatott:

— Éhes voltam, bocsássa meg.

A leány ránézett. Hosszan gunyoros és csodálkozó tekintettel.

— típgy hívnak?

— Róbert.

A leány mosolygott.

— Én Dina vagyok, nem mersz rámnézni, mert meztelen vagyok?

— Miért ne?

— Add ide az üveget, szomjas vagyok.

A leány ivott és odányújtotta a fiúnak.

— Igyál te is.

Róbert kortyolt a napon, a meglangyosodott vörös borból és derűs kedve támadt.

— Dina a neved? — kérdezte.

— Igen. Nappal itt vagyok, éjjel meg táncolok a Chateau d’If-ben.

— A sziklaszigeten táncolsz?

parkban

— Nem, az egyik marseille-i bárban,. Nem ismered?

— Még sohasem voltam bárban.

— Honnan jössz?

— Marseille-ből. Guillaume , testvérnél laktam.

— Merre van az?

— A teherpályaudvar mögött a hajlékta* lanok menhelyén.

Dina a tarkójára tette a kezét.

— Akkor rendben van — mondta.

Egy ideig hallgattak. Dina a fiú felé fordította a fejét. Hosszú, gesztenyeszínű haja volt és mandulvágású szeme. Bőrének színe a nap ellenére inkább sápadt vplt, mint barna.

. — Mire gondolsz? — kérdezte.

— A lábujjaidra Miért festetted be őket pirosra?

— Mert így tetszik nekik. -— Kiknek?

— A férfiaknak a bárban.

— Mezítláb táncolsz?

— Tetőtől talpig. Érdekel még valami?

Róbert hallgatott. A leány lefeküdt széttárta karját és ívet írt le vele. Keze a combjához simult. A fiúnak úgy tetszett, hogy bűvös körben fekszik, amelyet nem léphet át.

— Gyere ide — szólt.

Mellé feküdt és simogatta, s amikor megölelte, mindketten úgy érezték, hogy egygyé-válnak a természettel, a tenger, a nap és szél ritmusával, a világ hajnalán.

Alkonyodott. A szél elcsendesedett és a nap lebukott a hegyek mögött. Kiúsztak és visszafordultak. A parti lejtőn a vörösfenyő mellett kutya ugratott. Az ugatás lassan vonyításba ment át.

— Ki az? — kérdezte Róbert.

— Veri a kutyáját.

Felugrott, de Dína visszatartotta.

— Hagyjad — mondta — öltözz fel és gyere velem.

Végigmentek a szőlő között. Hosszú sorokban álltak a venyigék hegynek fölfelé. Egy öreg ember puttonyban cipelte a földet, melyet az eső lemosott. Fehér ingben volt, mintha istentiszteletre menne. Róbert utánafordúlt. Az öreg volt az egyetlen, akivel találkoztak.

— Itt az ember elfelejti a tengert — mondta Róbert. — Mindenütt mezők és kertek, s a föld olyan becses, hogy a hátukon cipelik vissza.

Felértek a magaslatra. Dina kinyitotta a kertajtót. Az előttük álló ház ajtajára tengeri csillagot szegeztek. Esteledett. Szellő borzolta a füvet. Dina megfordította a zárban a kulcsot. Haja fölött ott virított a tengeri csillag fehér csontváza.

— Gyere be —hnondta.

_ Egyedül jaksz itt? — kérdezte Róbert.

— Néha felkeres az igazgató.

— Milyen igazgató?

9