A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)

1964-12-06 / 49. szám

Után Max Klausen, Sorge utolsó, döntő je­lentését közvetíti Vlagyivosztokba: AC hívja XV-t — Kw&ntung nem támad. Semmi ve­szély Szibéria számára... 1 Késő este le­mond a Konoye-kormány. Ota, a titkosren­dőrség egyik osztályának, az ún. Tokokénak főnöke, és Tomazawa államügyész követe­lik, hogy Iwamura igazságügymlnlszter hagyja jóvá a külföldiek letartóztatását. Iwamura kitér. Október 17-én az addigi hadügyminiszter, Tojo mint miniszterelnök kilép a kulisszák mögül. Iwamura megtartja tárcáját és még aznap éjjel aláírja az elfo­gatóparancsot. Másnap reggel egy rendőr jelenik meg Klausenál és udvariasan felszólítja, hogy a szerencsés kimenetelű tegnapi autókaram­bol ügyében jelenjék meg a rendőrígazga­­tóságon. Klause nyugodtan megreggelizik. Amikor kinyitja a rendőrkocsi ajtaját, erős rendőrkarok rántják be az autóba. Lakásá­ban megtalálják a rádióadót, amit a japán titkosrendőrség állítólag évekig keresett. Hasonló módon fogják el Branko de Vou­­kelltchet, a francia Havas hírügynökség ju. goszláv származású tudósítóját. íróasztalá­ból a Ksmpeltaí nyomozói mikrofilmeket halásznak elől Richard Sorge náthalázban fekszik az ágytban, amikor a rendőrök be­rontanak a házába. Éjjeliszekrényén egy kö­tet 16. századból származó japán verset, a könyvespolcokon több mint ezer kötetet, az egyik sarokban egyetlen könyvet találnak, amire alig vetnek egy pillantást, ez az 1935- ös német statisztikai zsebkönyv. A Gestapo-főnök tiltakozik Sorge minden vallomást megtagadott és visszautasította, hogy a német követtel be­széljen. Ott, akit a japán külügyminiszté­rium értesített Sorge letartóztatásáról, eré­lyesen tiltakozott Iwamura lgazságügyml­­ntszt-grnél és Tojo kormányelnöknél. A kö­vetség és a német kolónia egy emberként kiállt Sorg© mellett. Tévedés, kémhisztéria, vagy bosszú az újságíró ellen, aki a nyil­vánosság előtt is nem egyszer bíráló han­gon mert nyilatkozni a japán politikáról — egyébre senki sem gondolt, Valamennyi To­kióban akkreditált német sajtőtudósltó alá­írt egy nyilatkozatot, amelyben hitet tesz­nek „Sorge emberi és politikai megbízha­tósága“ mellett. Hangosan és élesen tilta­kozott az NSDAP tokiói helyiszervezete és Meistnger Gestapo-ezredes a Japán tltkos­­rendőség „balfogása“ ellen. Az elfogatási követő ötödik napont Ott követ látogatási engedélyt kap, miután megegyezett a külügyminisztériummal, a rendőrséggel és a vizsgálóbíróval abban a három kérdésben, amit Sorgénak feladhat. Három japán tisztviselő kíséretében lép be Ott a beszélgetőszobáiba, a szemközti ajtón belép Sorge, ugyancsak három őr kíséreté­ben. Sorge borotválatlan és fegyenckabát van rajta. Tartása egyenes, magabiztos. Ott az előzetes megállapodás értelmében felte­szi a kérdést: — Hogy van? — Köszönöm, nem panaszkodhatom. — Bűnösnek érzi magát? — Hogy erre a kérdésre válaszoljak, azt ezek az urak — és Sorge egy fejmozdulattal kísérőire mutatott — éppen megtiltották nekem. Ott aggódva és felindulva, engedelmesen felteszi a harmadik kérdést: — Tehetek valamit önért? Sorge nyugodtan válaszol: — Köszönöm önnek, követ úr. Ml soha többé nem látjuk viszont egymást. Sorge visszatért a cellájába, ahol három évig kellett várnia a kivégzésére. És miköz­ben a transzszibériai vasúton — ahol Rib­­bentrop kezet szeretett volna szorítani a ja­pánokkal — kipihent, fagyhoz szokott szi­bériai hadtestek gördültek Nyugat felé, mi­közben Sorge bátor és tárgyilagos jelenté­sei következtében a Távol-Keleten felsza­badult szovjet egységek Moszkva alól el­űzték a német páncélosokat, ott ült az az ember, aki Moszkvának segíteni tudott és képes volt lényeges befolyást gyakorolni a második világháború első nagy téli hadjára­tára, egy zsámolyon a Szugamo börtönben s írt, írt gyermekkoráról és fiatal éveiről, vizsgáiról és értékes szolgálatairól. (Folytatjuk) Emberke, küzdj! A tiam tizenegy hónapos, s még nem tud járni. Négykézláb közlekedik, mint ősei haj­dan, fürgén mászik az asztalok és székek lábai kdzt, nagy ívben kerüli ki a kályhát, ahol a múltkor megégette a könyökét, a varrógépet, mely egyszer inár becslpte az ujját. Egy pil­lanatra megáll az Íróasztalom előtt és rám néz. Tekintetében mély sajnálkozás és unalom. A sajnálkozás természetesen nekem szél, mivel nem látszhatom vele. Látom rajta, hogy leg­szívesebben kiszökne a szobából. El is Indul az ajtó felé ... A fiam nyilván tndja, bogy az ajtén ál a konyhába lehet jutni, éj lehetőségek, új lát­nivalók szabadabb világába. Ezek a lehetősé­gek valósággal lelkin álkoznak, hiszen az ajtó résnylre nyitva van, csak át kell bújni ezen ■ résen, ami egyáltalán nem gyerekjáték. Figyelem őt. Az ajtó szárnya befelé nyílik — ez jelenti a főproblémát. Egy ideig elmfi­­lyülten tanulmányozza a nyílást s hamarosan megállapítja, hogy szűk. Fejét semmiképpen sem dughatja át rajta. Most rám pillant, va­jon nem flgyelem-e. Én persze képmutató má­don bámulok a levegőbe, s csak félszemmel sandítok rá. Idealisták és költék gyanútlan vakmerőségé­vel rántja maga felé az ajtészárnyat. Az ajtó jókorát koppan kis, kerek homlokán, jómagam is felszlsszenek. Halkan, hüppögve sir egy sort, nyomkodja az ütés helyét, majd övatosan, szipogva újra megragadja az ajtói. Mint az egykori harctéri babák, milliméterről millimé­terre közelíti meg a nyílást, azntán lassan fel­emelkedik, két lábra áll. Most! Ha most sike­rölne oldalra lépnie, ha egy pillanatra megtar­taná az egyensúlyát... Nem sikerült. Mihelyt az ajtó megmozdul, egész kicsi testével rádől és. . . jobb keze bent marad az ajtúrésben. Éles sikoly, fiam megverten huppan a padiéra. Felugrok, indul­nék feléje, de észre veszi s nyomban elhallgat, csak a szeméből peregnek a könnyek. Vissza­ülök . . . Visszaülök és nem mozdulok. Érzem, hogy szívtelenség, amit csinálok, Attila reménytele­nül és szemrehányóan néz felém, de engem, úgy látszik, megszállott az ördög. Gondolataimat is nyilván az ördög súgja: —­­Fiam, lásd be, hogy nem tehetem, van némi tapasztalatom az ajtókkal kapcsolatban. A leg­főbb: senki ne várja, hogy ajtót nyissanak ne­ki. Így persze júval nehezebb lesz a dolog, homlokunk, ujjunk, kezünk is bedagadhat, ám csükkentjük annak a lehetőségéi, hogy csalód­junk az emberekben, felebarátainkban, akik — ez tudvalevő, bár te még nem tudhatod — csak a legvégső esetben nyitnak ajtöt másnak. Ez talán nagyképűen hangzik, mégsem teszed rosszul, ha rám hallgatsz. S bár az egész nagy bölcsességet, magamban mondom végig, Attila szét fogad s újrakezdi harcát élete első Igazi ajtajával. Ismét talpra­­áll, beszorítja a kezét és sir. Ojra beveri a homlokét, aztán az orrát, állát, ajkát, kiabál, toporzékol, apró öklével veri az ajtét, míg Császári koronatanács: a Tenno elnöklete alatt 1941. június 2-án és szeptember 8-án titkos ülést tartottak a hatalom japán ural s itt határozták meg a tervezett lerohanás frányát. Képünkön a koronatanácsnak egy háború utáni ülése. A Kwantung-hadsereg letette a fegyvert: a mandzsúrlal hadsereg 600 000 katonája, akikkel dr. Sorge utolsó jelentésében foglalkozott, mindössze tizenegynapos harcok után, Mand­zsúriában és Koreában a szovjet hadsereg előtt letette a fegyvert. Szeptember 2-án {apán alá­írta a kapituláclút. el nem fárad. Ekkor hasrafekszik, pihen s bá­natosan néz maga elé ... — Ez Így kilátástalan — szólok hozzá han­gosan. Rám néz. Tekintete csupa megvetés. Én mér unom a dolgot, jöhetne már az anyja. Olvasni próbálok . . . — U-ú-uffl — hallom most olyan hangon, hogy menten felkapom a fejem. Az ajtó tárva, Attila a küszöbön ül és teli torokbél üvölti: — U-ú-uffl Ilyen diadalmas arccal ülhetett lován Attila király Ráma főkapuja előtt, midűln a pápátál átvette az „örök város“ kulcsait. Kis névrokona Is kegyelemosztú tekintettel néz le apjára, aztán sző nélkül, sebesen indul tovább, körül sem nézve a számára ismeretlen konyhá­ban, egyenesen a következő ajtöhoz. S bennem, miután ismét elszalasztottam egy történelmi pillanatot, újra megszólal az ördög, ez alkalommal Lucifert idézve: „S e sok próbára mégis azt hiszed, Hogy új küzdésed nem lesz hasztalan? S célt érsz? Valóban e megtörhetetlen Gyermekkedély csak emberé lehet.“ Attila vörös homlokkal és kisirt szemmel dö­römböl az előszoba-ajtón. Zs. NAGY LAJOS

Next

/
Thumbnails
Contents