A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-11-29 / 48. szám
Sándor József Dezső János Ferenc k a to n a fia katonának. Rednszerint azt írta a kölyke, hogy küldjünk pénzt, jön haza és bizony csak nagyon ritkán láttuk Itthon. A két évben mindössze kétszer vagy háromszor ruccant haza. A dicsérő levelére nagyon büszke volt. Én sem rejtettem előtte a boldogságomat. József és Dezső: — Egyszerre vonultak be kotonának. Ketten távoztak a szövetkezetből: Jóska gyalogos, Dezső légvédelmi tüzér lett. Sándor fiamnak is volt még egy éve, így három katonával kellett törődnöm. A levelek és a csomagok három irányba mentek. Jóska se volt jó levelező. Az első évben már I&rpstetni akartam, mert nem adott életjelt magáról. Aztán nagysokára befutott néhány sor: élek. Jól vagyok, n'ieguk hogy vannak? Tessenek küldeni pénzt... Ez a Jóska nem hozott dicsérő levelet, olyan volt mint SveJk, mindenünnen lemaradt. Dezső pontosan az ellenkezője volt. Altiszti iskolára Jelentkezett és bent maradt. Most őrmester. Megnősült, kislányuk van, nem jött vissza. János: — Hatvanegyben rukkolt. A belőrségnél teljesített szolgálatot. Neki valóban nagyon jó dolga volt. Sok szabadidővel rendelkezett. A városi futballcsapat jobb összekötői posztján Játszott. Ahogy írogatta, hetente kétszer tréning, vasárnaponként távol vagy helyben meccs. Ha győztek, ha vesztettek a vacsora és az Ital mindig kijárt, ö a leveleiben rendszerint a mérkőzésekkel foglalkozott. Meg Is kérdeztem tőle egyszer: Mi vagy te fiam, Jancsi, katona vagy futballista? Erre azt válaszolta, hogy a kötelességét is teljesíti, sokszor van éjjeli szolgálatban. Ha hazajön, nyugodtan beállhat éjjeliőrnek, felelt kérdésemre tréfával. Maradhatott volna a városi csapatban, de éri azt parancsoltam, mint feljebbvalója, gyere haza és keressl Ferenc: — Idén augusztusban 'ütötte magára az egyenruhát. A krumlovl járásban határvadász, ö a család utolsó katonája, utána már nem vonul be tőlünk senki, öt annyira sajnáltam, hogy szerettem volna én is berukkolni vele. Anyás fiú volt. Menni, kérvényezni akartaim, ihogy ezt a tizedik katonát már hagyják itthon nekem Az eszem azonban legyőzte a szi vem. Katonának kell lenni! A szövetkezetből ment be, szerette az állatokat s ott a katonaságnál is lovakat gondoz. Legutolsó levelében azt írta: ne aggódjatuk. Jó helyen vagyok. Anyára vigyázza tok! így ért véget Szűcs Jánosnő em fékezése tíz fia katonaéveire, miközben ül a konyhában, az asztal sarkánál, körülötte lányai, nőtlen fiai. Tűnődik, gondolkodik, töpreng egy sort, vajon milyen fontos dolgot felejtett ki? Aztán visszatér megint Ferencre, az aids') katonára, ő fáj a legjobban. A villanyfényes, tiszta konyhában sokáig elnézem az asszonyt. Tizennégy gyermeket felnevelt, tíz katonafiút elbocsátott és visszavárt. Próbáljam ecsetelni azokat a napokat, estéket, éjszakákat, amikor fegyverforgató fiaira, gyakorlatozó katonáira gondolt? Tizennégy éve megszakítás nélkül viselte valamelyik fia a néphadsereg egyenruháját s ennyi idő óta szüntelenül a békét dobogta Szűcs Jánosnál szíve. Nem hiába. Gyermekei Dezsőt ■és Ferencet kivéve mind visszatértek. László traktoros, Béla állatgondozó, Gyula traktoros, Sándor és József állatgondozó, János növénytermesztő a felsőpatonyí szövetkezetben. Mintha Igaz se lenne, hogy oda voltak, eszténdőket katonáskodtak. Fia! dicsérő levéllel vagy a példás katona jelvényével Jöttek haza. S a szülői házban a sok ellsme rő levél között nagyon hiányzik a katonafiúk legfőbb feljebbvalójának, a derék édesanyának a ikltün tetése. özv. Szűcs Jánosáé Kész ál a csomag Prandl S. felvételei
