A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-11-22 / 47. szám
LacKÖNÉ jJTK. , * U5S IBOlYES tc&m tet&z 00e$ptu? (15) — Te igazán nem tehetsz szemrehányást nekem. — Nem? Hát ki? Ki hagyott itt egy bujdosó miatt, nem te? Ki kényszerített, hogy rejtegesd Kossuth szárnysegédét? — Az adott szó becsülete és a hazaszeretet ... — Nekem is fogadalmat tettél a csécsei templomban, hogy sohasem hagysz el. Nem emlékszel már rá? S mégis itthagytál egyedül, az anyád kutató tekintete előtt, aki még a levegőt is sajnálta tőlem. — Erzsi! — Madách hangja most élesen csengett. — Vigyázz a szavadra! , De őt már nem lehetett megállítani. Mint a gátját tört áradat, ömlött, hömpölygőit belőle a szavak tengere. Minden mondatával beljebb és bejjebb lovalta magát a veszekedésbe, szinte sajátmaga ingerelte magát. A hangja már nem volt galambbúgású, hanem sikoltozó rikácsolás. Az. előbb kedvesen mosolygó arca megcsúnyult, szeme kidülledt s szája körül megjelent egy elrútító visszatetsző vonás. — Én nem tehetek szemrehányást? Én? Hát tudod te, milyen életem volt nekem itt azalatt az egy év alatt? Kocsit kértem? A lovak munkában voltak. Vásárolni akartam? Nem volt garas sem a házban. A cselédünk előtt szégyelltem magam ... A dada előtt, hogy nem bírtam kiguberálni a bérét... — Kérhettél volna ... Nem tagadták volna meg, se Károly, de anyám.. — Nem? Ha-ha-ha ... Ha-ha-ha ... Most már a Madách türtőztetett hangja ismét élesre fordult. — Én pontosan megkaptam a járandóságomat a börtönben is ... Majdnem mindent hazaküldtem neked. — Te... A család büszkesége... Hát persze, hogy te kaptál...- — Úgy tudom, hogy tőled sem tagadtak meg semmit. Hiszen folyton kalapokról írtál . . Ruhákat csináltattál Pesten ... j Csipkéket rendeltél! ... — Hát ez az én nagy bűnöm, mert szegény lány létemre is mertem szeretni a szépet? . . A finom szövésű csipkét. .. A bársony puhaságát... Öh, hogy gyűlöl az édesanyád engem ... Jobban, mint a bűnét. Árulkodott rám. — Utoljára figyelmeztetlek, ne merd többé ilyen hangon említeni az édesanyámat ... —' Már alig bírta kiejteni a szavakat s az izgalom miatt reszketett a teste. — Szóval hallgassak. — Ha nincs szebb mondani valód — kérlek inkább hallgass... S a reggelt fényben tündöklő szobát betöltötte a feszült, ellenséges indulatú csend. . . A szorítás Madách homlokában pedig percről percre nőtt. Talán az álmatlanul töltött éjszaka okozta, vagy a hallott, égőn fájó szavak? Nem tudott számot adni róla, de a belső nyomás már-már elviselhetetlennek tetszett. így érezheti magát a búzaszem — villant bele a gondolat, — ha a malomkő két, ellentétes irányban forgó lapja közé kerül... Fáradtan ült vissza az íróasztalához, a tenyerébe hajtotta fejét, mikor szeme véletlenül egy éjjel teleírt papírlapra esett. Erzsire várva és gondolva vetette a verssorokat papírra s most újra rátévedt a szeme: „Ha te megbírnál érteni, Ha volna lelked oly rokon velem, Minőnek első csókomnál hivém, ... nem keresnéd Kívül a boldogságot körömön, Nem hordanál mindent, mi benned édes, Világ elé s mindent, mi keserű Nem tartanál fel házi tűzhelyednek ...“ ... A kandi napnak a szobába eső egy ferde sugara most az asztalra kúszott. Rászaladt a költő kezére s megcsillogtatta azon a piheszálakat. Onnan a papírra oso-nt s szétterült a verssorok között. S most, ez a kis fény félt, a téli napnak ez a kis, kóbor küldönce egyszerre a remény érzését lopta a költő beteg, szenvedő szívébe... Még jóra fordulhat minden. A csúf fulánkot eresztő szavak szívig ható mérge szétoszlik az idő forgásában. Hiszen a fogságba jutásáig szerették egymást Erzsivel, aki alapjában jő, csak a tetteiben meggondolatlan ... Önfejű, mint a gyermek, aki nem tud uralkodni magán ... . . . Talán igaza is van Erzsinek, ő a hibás, aki egy évig rendszeres anyagi támasz és szerető szíve közelsége nélkül a csesztvei magányban hagyta, ahol csak gond, bűbánat és betegség okozta súlyos gondok jártak... Igen... Jóra fordul még minden. Lám, a hóvihar is elállt s odakünn ragyogással újra kisütött az Isten békés napja ... Odalépett hitvese mellé, aki a három gyermekének adott életet. Vállára helyezte a kezét s belső, meleg hangon nyugodtan azt mondta: — Erzsi!... Bevallom, a börtön testileg nagyon megviselt s lelkileg még érzékenyebbé tett... Érts meg! Nyugalomra van szükségem, harmóniában eltöltött végtelen nyugalomra. Talán ... úgy érzem ... idővel újra alkotni fogok. Szebb, nagyobb dolgokat, mint eddig . .. Kezd kibontakozni előttem egy nagyszabású mű körvonala, már bennem él, már lángra gyűlt, már lobog lelkemben a gondolat, csak világra kell hoznom... Te voltál eddig a Múzsám... Próbáld meg újra .. Legyél az, aki azelőtt voltál: az élettársam. Átkarolta Erzsit s a szemébe nézett. Az asszony azonban nem bírta el férje tiszta tekintetét, szemét a padozatra szegezte. — Nem értem ... — fordult el kedvetlenül tőle Madách. — Nem értem .. A nézésed olyan idegen. — Egy év... Szörnyű távolság két ember között. . — Nem az idő halad, mi változunk, — mondta végtelen szomorúsággal s megcsillant a könny a szempilláján. — De ha mindketten akarjuk, még jóra fordulhat minden. — Igen ... Jóra fordulhat minden, — mondta bizakodóan Erzsi s mint a hízelkedő macska, hirtelen a férje mellére bújt.. Óh, jó volt, nagyon jó volt érezni újra Emi rendetlenül dobogó szíve kattogását, odaszorítani csiklandozó szakállához tűzben égő arcát s érezni a rosszul szabott ruhából kiáradó csibukfüst fanyar, kedves illatát. — Emi... Eátod, hát még sem mentem be hiába a losonci bálra ... Megtaláltalak újra. Mert rájöttem már ott, hogy te vagy számomra az egyetlen, az igazi férfi. Pártfogom, oltalmazom, szerelmesem ... — Kezdjünk hát akkor ú) életet, Erzsi.. . De előbb meg kell, hogy győzzelek: édesmama soha, eddig rossz szót nem mondott rólad. — Öh, bárcsak megfenyített, rendreutasított volna! De ő mindig csak célzott... A szentével ölt. Felsóhajtott és- már tudtam, hogy rosszat gondol rólqm. Madách megütközött. — Ha azt akarod, hogy új életet kezdjünk, akkor ilyen hangot ne használj a szülői házban. Ez legyen az utolsó. Megértetted?! Erzsi szeme tágranyílt a csodálkozástól. — Oj életet? Hát itt akarsz új életet kezdeni? Itt? Hát nem fogunk elköltözni innen? Nem arra értetted? — Elköltözni? Sztregováról? Erzsi átkarolta mind a két karjával. A szava lázasan csengett. Suttogott, kért, könyörgött, szinte önkívületben mondta a szavait: — Emi! Szerelmem! Egyetlen jó uram .. Olyan őszinte szívvel könyörgök hozzád, mint még sohasem tettem ... Segítségért környörgök, védelemért.. Magunkért és a boldogságunkért... Miattam, miattad, a gyermekeinkért... Vigy el engem innen .. Menjünk el mind... Ne éljünk tovább Sztregován ... Tedd meg én értem. — Én megértem a te fiatalságodat.., Szertelen természetedet, lobogásodat... Látod, már nem is haragszom. Elfelejtettem a bált is. De az új életet a lelkiekre értem. Mert Sztregováról nem költözöm el soha. — Hát igazán? Hát igazán itt fogunk élni ezután örökre? Itt, a penészes, dohos falak között? — Nem a penészes... Az ősi falak között. — Emi... ez ... ez lenne az utolsó szavad? — Ebben a kérdésben igen. — Hát csak a ház fontos? A falak? A név? ... — S a most fellobbant haragjában hangja újra kiáltó volt, hogy szinte szétvetette a falakat. — Hát ha ez volt a te utolsó szavad, én is kimondom az enyémet ebben az ügyben: én itt nem maradok tovább... Én innen elmegyek. Ha veled nem, egyedül... A gyermekeimmel. — Erzsi! — Ha neked a családi büszkeség, az ősi falak a fontosak, hát legyen! De tudd meg, hogy nekem is van büszkeségem. — Most megcsuklott a hangja, mintha gondolkozott volna, hogy kimondja-e a szót, ami végzetszerűen lebegett, szinte látta maga előtt leírva tűzbetűkkel a falakon, körülötte táncoltak a betűk, égtek, ingerelték, hogy ejtse ki már őket. Egy. pillanatra elhallgatott, de a másik percben a benne élő rossz-szellem elnyomta a józan esze követelését s kikényszerítette belőle a nyelvére tolt hazugságot: — Még nagylelkű is tud lenni Fráter Erzsébet, tud örömet is okozni, ha akar. S most az anyádnak, aki ellenem ingerelt, örömet okozok. Eddig is rossznak hitt, de nem tudott bizonyosat rólam. Hát üzenem. Én üzenem neki: legyen boldog a tudattal, hogy neki volt igaza, mert megcsaltam a fiát. Igen. Megcsaltam. Legyen neki örökre igaza. Madáchnak úgy tetszett, hogy megállt testében az életet adó vérnek keringése. A szíve felhagyott zakatolásával s a levegő hirtelen eltűnt körülötte. Csak annyi ereje volt, hogy megragadja a felesége karját. 12
