A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-11-22 / 47. szám
Tavaszi dal Megszólalt a kakukkmadár tavaszi nótája, felserkent az álmos világ ébresztő szavára. Újra éled minden ország, szabad riadóra - tátraiak, csak' mi lennénk süketek a szóra? Tavaszi szél vizet áraszt, gátat rombol megint — gyöngeségünk gyalázatát hordozzák hegyeink? Megmozdul a Tátra alja, minden rokon fajta, népeinknek felkél végre a szabadság napja. Szent szabadság! E világon nincsen szebb szó nálad, mindenható hatalmadnak ki vethetne gátat! Érted haltak testvérink, fejet sose hajtva, vérünkből új sereg támad, harcra, diadalra. Szent szabadság, nekünk áldás — de van, kinek átok! Testvéreim, vigyázzatok, gyilkos les reátok: Szemközt támad ránk az egyik, orvul jön a másik, mohó foguk szlovák földre, életünkre vásik. Arról alul kerekedik egy fekete felhő, a Dunáról sötét szárnyon gyászos üzenet jő: jajjal riad a sík róna, jajszó kél a szívben — nem gondolsz ránk, elfeledtél, magasságos isten? Egyik megcsal, öl a másik - ördögi hatalmak! — A harmadik gyalázkodik, minket mond bitangnak. Szólalj meg hát, kakukkmadár, friss tavaszi dalod éltet hozzon népeinknek, erőt, akaratot! Harcra, drága testvéreink, a föld minden táján, megátkozzuk a nevetek, ha megbújtok gyáván! Fogjunk össze, a szabadság most diadalra vár! Nóta harson, lelkesítő - szól a kakukkmadár! Az én dalom Almafánál pávát őrzött s elszunnyadt a lány, mélyen alszik, jaj de mélyen, fel sem kél talán. Ne aludjál, galambocskám, bizony megbánod, kurta ólom, hosszú élet, ugyan megjárod! Almafánál pávát őrzött s elszunnyadt a lány, mélyen alszik, jaj de mélyen, fel sem kél talán, lehunyta két szürke szemét, tüzűk nem ragyog, jó éjszakát mindörökre, fényes csillagok. Ám a pávák körbefogják, úgy védelmezik, torkos méhek meg ne lopják édes mézeit, a kandi hold meg ne lesse, míg az égen jár, ajkára ne lopjon csókot forró napsugár. Négyféléi is körbefogják, szebbet sose lát, nem is látott eddig még a négysarkú világ. Négyfelől is körbefogják, mint a katonák, szél se érje e kincses-szép, rejtező csodát. Almafánál pávát őrzött e elszunnyadt a lány, mélyen alszik, jaj de mélyen, fel sem kél talán, elmúlt egy év, három hónap meg egy röpke hét, Jankó eljön napról napra látni kedvesét. Titkon siet kora reggel árkon, bokron át, senki fia meg ne tudja lelke bánatát, . lopva oson a sötétben, ha az est leszáll, hogy elsírja néma jajjal, a szíve de fáj. Almafánál pávát őrzött, s elszunnyadt a lány, mélyen alszik, jaj de mélyen, fel sem kél talán Elmúlt egy év meg két hónap és két óra már, szép leányka, be kár érted, istenem, be kár! Hogy az óra egyet ütött vak éjfél után, mint hirtelen szellő támad, felébredt a lány. Szürke szeme kettőt rebben, száz könnye fakad, patakon túl büszkén sétál a páva-csapat: ,,Fehér virág nyílt a réten, többé nem virít, mi öröm élt e világon, többé nem vidít, négy világ volt e világon, immár mind halott, ami történt, tiszta vízzel le nem moshatod. Szép juharfa ringatózott, nem ring többé mór, kinek bűne, miben vétkes, a fejére száll.” Jankó Král Jankó Kráf (1802—1855), a szlovák irodalom klasszikusa, egy nyugtalan kor és nyugtalan világ gyermeke volt. Romantikus költő, verseit a polgári szabadságért és nemzeti függetlenségért harcoló szlovák nép vágyai ihlették. Nyugtalan lélek, bebolyongta Szlovákiát, jobban ismerte népét, mint bárki más, és az ő forradalmisága állt legközelebb Petőfi forradalmiságához, forradalma a magyar forradalomhoz. Válogatott költeményei - amelyekből itt adunk ízelítőt — a Versbarátok Köre jövő évi alapsorozatának negyedik köteteként jelenik mea. Tóth Tibor fordításában. Hazatérés Virít az almafa a szomszéd kertjében, keserves anya sír túl a kerítésen, lába alatt zöld fű, szívében a bánat: „Felkél még a napom nékem, bús anyának, kihajt-e szívemben az öröm zöld ága, mielőtt kihunyna két szemem világa? messze idegenben, völgyön és hegyen túl, életem egyetlen öröme ott virul, liliom, rozmaring nyit mindegyik ágon messze idegenben, túl a Királyhágón. Szépszavú madaram, egyetlen egyedem dalolgat messze túl hallgató hegyeken, száz társával együtt tavaszról nótázgat, málnabokorból kél szava a madárnak. Édes egy örömöm tőlem messze szállott, sebes szélként jár be távoli országot, idegen ott a szó, jaj minden idegen, én édes örömön, egyed-egy gyerekem I Ó hogyha tehetném, ha tudnám, merre jár, hegyen-erdőn által szállnék, mint a madár. Ó. hogyha tehetném, ha tudnám merre járr sebesebben futnék a fürge pataknál. Hogyha tudhatnám, hogy kinn jár a mezőben dúló hóviharban, szakadó esőben, hideg éjszakában: meleg kunyhó lennék, nyugtató menedék, s útjában teremnék!” Elvirult az alma a szomszéd kertjében, búsan szól a madár túl a kerítésen, lombos ágról sír fel éneke az égre: szegény édesanya, megnyugodott végre. Siratja a falu, gyász ül a vidéken — csak a fia nem áll a gyászágy fejében: bú lepi a házat, mint fekete fátyol — sem hír. sem üzenet nem jött a fiától. Száraz az almafa a szomszéd kertjében, szél süvít, fütyörész át a kerítésen, mezőről a házhoz nyurga ösvény vezet, sötét fenyves felől idegen közeleg, mintha el sem hinné, tétova a lépte, hogy hazatér végre jó anyja elébe. „Miért is mész haza bátyádhoz, apádhoz leánytestvéredhez, régi hű baráthoz? Mért mész a faluba, fehér sólyommadár? Édesanyád elment s nem tér meg soha már. Kérdezd meg bárkitől, jól tudja mindenki, nem látta a házban már öt éve senki. Kérdezd meg bárkitől, a patak partjára járt-e mór öt éve estéli sétára. Kérdezd meg bárkitől, lótta-e öt éve menni a templomba vasárnap misére. Csak azt meq ne kérdezd vaion merre járhat, gyötri-e a bánat, sír-e utánad.” 11
