A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-11-22 / 47. szám
JAROSLAVA BLAZKOVÁ Egyetlen röpke pillanat — Zoknira lenne szükségem — mondta az apa. — Elza kérlek, szükségem lenne zoknira Nem szólt semmit, de a fehérneműs szekrény zára, mintha fogai lennének, úgy csikorgóit, és Elza magas, hófehér homlokára egy ránc ült ki. A kisgyerek figyelte, ahogy kihúzza a fiókot és ahogy a kezei remegnek. — Azért ne haragudj — kérlelte az apa. Megérintette a könyökét, de az asszony idegesen visszahúzta. A fiókban zsebkendők horgolt babafökötők, szalagok és gyapjú fonalak között kotorászott. Kétségbeesetten és keserű sérelem kifejezésével az arcán forgatta fel a színdús káoszt. — Hadd kérlek. Elza... Néhány gombolyag gyapjú fonal esett a földre, szétgurult a parketten, és a kisgyerek félénken utána hajolt. Az anya ritkán kiabált. Még ritkábban ütötte meg. De a kisgyereknek, mint a házban mindenkinek, anyja jelenlétében az volt az érzése, hogy a terhére van, hogy valamilyen komoly munkában akadályozza és tárttá fel. A vörös gombolyag a kecskelábú szekrény alá gurult. A kisgyerek a szőnyegre feküdt, vadászott rá és lentről hallgatta apja könyörgését: — Elza. Elza! Apa bizonyára megbánta, hogy megza várta mamát. Saját maga is megkereshette volna a zoknikat, vagy a városban vehetett volna magának. Inkább mezítláb ment volna, mintsem, hogy lássa felesége reszkető kezét és ráncát a homlokán A kisgyerek a szőnyegre szorította arcát, selymességével enyelgett és a szüleit nézte. Ebből az úi szemszögből megfigyelte, hogy az apja magasabb, és ez meglepte öt Még hozzá egy egész fejjel’ Mindig úgy tűnt neki, hogy az apja olyan kicsi mint egy fiú. a nagyapa is meg a nénije is. Csak a mama volt magas, hosszú fekete halával és fekete pongyolájában, amelyen sárga flamingók repültek Gyakran azt képzelte, hogy a mama is madár, és egész világosan látta, amint kinyújtott nyakkal és lebegő pongyolával repül a sötét éjszakában Az anya egy kék és egy szürke zoknit talált, szó nélkül az apának adta, és ideges léptekkel elment a szétdobált fehérnemüs szekrénytől valahova a lakás másik végébe. Apa zsebrevágta a zoknikat és megjátszott cinkossággal a kisgyerekre kacsintott. Majd csendben elment, és a gyerek rájött, hogy tévedett. Apa kicsi volt, egészen kicsi. Magához húzta a piros gombolyagot és a gyapjú fonálból vörös bajuszt tekeri le. Rángatta a bajuszát, a gombolyag ugrált mint egy vörös egér. — Élt egyszer egy kis egér, a kis Mauzi. — és azt észrevette a macskauzi — gügyögte a gömbölyű egérkének. — A macskauzinak gonosz szemüzije. és kegyetlenül gonosz foguzija van! A kegyetlenül gonosz foguzit“ a vörös egérkére vicsorította, amikor a falon át zongora hangját hallotta. A mama játszott. Kint téliesen kezdett besötétedni, az ablakok mögött hódarával kevert szél üvöltött. Az ilyen időt kedvelte a mama. A kisgyerek megfeledkezett Mauzi egérkéről, fölmászott a karosszékbe és maga alá rakta lábait. Hallotta a zenét, és egy kicsit félt. Valahányszor az anyja így zongorázott, mindig félt. Volt ebben valami vésztjósló. A zongora nem volt többé a rossz, harapós medve, akinek a kisdiákok az orra alá kalimpálnak, ordító, üvöltő vadállat lett belőle. Lélekben látta az anyját, ahogy égnek a szemel és erősebben hozzásímult a meleg karosszékhez. A kanapéból kihúzta a párnát, a fejére csapta, csücskeit a fülére húzta. A zene a tollán keresztül is üvöltött, és a kisgyereknek eszébe jutott az az éjszaka. — Istenem! Istenem! Ez olyan kétségbeejtő és fájdalmas volt, hogy kimeresztette a szemét és visszatartotta a lélegzetét. — Istenkém! Nem bírta ki, felvisított. A hangra fölébredt az apa. Mindig fölébredt, valahányszor a gyereknek szűk sége volt rá. Most is meggyújtotta a tej üveg lámpát, a biztonságot nyújtó fény elűzte a léteimét. — Mi bajod van? — Mama! Az anyja behunyt szemmel feküdt, je kete haja szétomlott a párnán. — Mi van a mamával? — Ö — A gyerek sírni kezdett és az anya lölébredt. — Mi a baj? — A kicsi megijedt valamitől. Valószínűleg álmodott valamit. — Ad/ neki teát. Kamillateát adott a kisfiának és betakarta A gyermekben azonban tovább csengtek anyja sóhajai, és sose felejtette el azokat teljesen. A nagyapa aztán mesélt neki a fűzfaasszonyról, aki éjszakánként fává változott át A teste otthon feküdt, de a lelke elszállt és megsuhogtatta az ágakat. Azóta meg volt győződve, hogy az 5 anyja is anya. de ugyanakkor valaki más is. Jár. beszél, de a lelke elszáll, valahol az éjszakai ablakon túl, hollókká repül, fűzfa-e, patak e, titokzatos életet él. Kerülgette az anyját, és szerette volna megérinteni fehér és fekete arcát és megtapogatni a fekete pongyola alatt a szárnyait Vágyódott és félt. Kezei fájtak a mozdulattól, amivel a párnát a füléhez szorította és elkapta a vágy a nagyapa után A nagyapa mérgelődni és morogni szokott, de nála minden felfogható volt, és a gyerek most az 0 morgó, felfogható hangja után vágyódott. Csakhoqy csütörtök volt és csütörtökön a nagyapa sakkozni fúrt. Apa is elment valahova gyűlésre, így ő egyedül maradt a sötétséggel, az anyjával meg az anyja zenéjével. A hangok áttörtek a falon és mint fekete macskák ugráltak a szobában. Azok a fekete Cieauzik, melyeknek olyan „kegyetlenül rossz foguzijaf vannak. A gyerek lecsúszott a karosszékről és futott, végig a szobán, az előszobán át az ebédlőbe, ahol az anyja játszott. Meghallotta a gyerek gyors lélegzését és oda nézett. — Mi az? — Ne fátssz! A melódiának véget vetett, fehér ufjai lehanyatlottak. — Miért? — Ne fátssz! — Gyere ide. Odament és kezével letakarta a billentyűket. — Nem szereted a zenét? — Szeretem, de nem ezt. — És milyen zenét szeretsz? — Víg zenét, amilyet a gyerekeknek játszanak. Eljátszotta az „Erdő mellett nem jó lakni“-t. — Ez az? Boldogan bólintott, és egyszerre szokatlanul bátor lett: — játsszál nekem olyan nótát, amilyet a katonák énekelnek. Hogy tudjak menetelni. Az anya játszott, és ő hangos dobogással boldogan menetelt, bár a sötétben minden pillanatban nekimehetett valaminek. Az anyja nevetett, nevetett, őt pedig melegség és iáérzés töltötte el. — Most felgyújtjuk a villanyt. Megcsavarta a kapcsolót, három-négyszer kattintottá, a sötétség nem tűnt el. Bekapcsolta a rádiót. Az se gyűlt ki — Valószínűleg a villanytelepen tesz a hiba. — Mit jogunk csinálni? —Gyertya mellett fogunk vacsorázni. Apró ugrásokkal a konyhába futott, és a gyerek csodálkozva nézett utána. — Ez lenne anya? Lázas sietséggel gyertyát gyújtott. A remegő lángocskát a kis asztalra tette az almás tál mellé. Csak ők ketten, az almák és az asztal lapja volt megvilágítva. Minden más volt Mintha egy dióhéiba zárták volna be őket. Mintha nem lenne más a világon, csak ők ketten. — Hiszen te, szegénykém, tulajdonképpen nem is ismerted az igazi tüzet, ügyet? Amikor én kicsi voltam, petróleummal világítottunk. — Mi az a petróleum? — Várj csak, lerajzolom neked. Megfiatalodva papirost keresett, rajzolt és a gyerek megfigyelte, hogy a gyertya árnyakat rajzol anyja arcára és megborzadt ettől a változástól. Az anyja hangja közelről hallatszott, mintha sose röpködne a hollókkal és nem aludna a. fűzfában. Fölugrott, átölelte anyja nyakát: — Anyucikám! Ledőlt a kanapéra, birkóztak és csiklandozták egymást. — Babaka — kiáltotta — babaka! Ebben az új szóban is benne volt anyja új alakja, és- a kisgyerek nevetett, vlsí(Folytatás a 14. oldalon) 10
