A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-11-15 / 46. szám
M Ígér, la blánche“ — Algír, a fehér város: ez az Algériai Demokratikus és Népi Köztársaság fővárosának * ^ mellékneve. Házalt ősidők óta fehérre festik. Valahányszor ünnepre készülődik a város, frissen meszelik a házakat. A piros félholddal-csillaggal díszített zöld-fehér nemzeti zászlók mindenütt ott lobognak a párízsias belváros bulváréin, de az ősi arab negyed, a Kasbah zegzugos sikátoraiban, a munkásnegyedekben, a kikötőben, a sokemeletes modern palotákon és a háremek világát idéző rácsos ablakú, rozzant házakon is... A város nyíltszívű, népe barátságos, eleven forgalma is vonzóvá teszi, s hogy megismerje a látogató, csupán sétálnia kell: ha szóba áll a járókelőkkel, a parkok padjain vagy a kávéházak teraszain pihenő emberekkel, megismerkedhetlk Algír örömeivel-gondjalval. Nagymültú város, hős város, amely a függetlenséggel élni is tud: a múlt sebei még nem gyúgyultak be, de az újjáépítés rohamos tempója gyors fejlődést ígér. A lexikonok szűkszavú adatai elmondják, hogy Algírnak 806 ezer lakosa van, élesen elválik egymástól a keleties arab óváros és az enrópaias modem városnegyed, hogy fontos tengeri kikötő, repülőtere az Európát Afrikával összekötő légiközlekedési vonalak gócpontja, hogy egyeteme, élelmiszer-, textil-, bőr- és gyufaipara van, s hogy történelme valóiban viharos volt... A X. században alapították a berberek a római Iosium kikötő helyén, a XVI. század elejétől török fennhatóság alatt állt, majd három évszázadon át volt a Földközitenger kalózainak egyik fellegvára. 1830-ban hódították meg a francia hadsereg fekete csizmát viselő katonái, és a véres kegyetlenséggel folytatott hódító háború letelepített és földhöz juttatott zsoldoskatonáinaik kései utódai, a „feketelábú“ gyarmatosok csak akkor vesztették el hatalmukat, amikor Algéria több mint hétéves felszabadító háborúban kivívta függetlenségét. A második világháborúban 1942. november 8-án Algírban szálltak partra a szövetségesek, itt volt az ideiglenes francia kormány első székhelye is. De amikor a háborúban a francia katonák oldalán vérző algériaiak a győzelem után a nemzett függetlenségért tüntettek, a kolonlalisták sortűzzel válaszoltak. A nemzeti felszabadító harc 1954. november 1-én indult meg a „kilenc testvér“ felhívására: a szabadságharcra szövetkező fivérek egyike, Ben Bella, ma az Algériai Demokratikus és Népi Köztársaság elnöke. A város utcáin ünnepekkor annyi ember hömpölyög, hogy elkerülhetetlenül elakad az autóforgalom. Egy fiatal algériai rendőr, kétségbeesett füttyszóval próbál rendet teremteni a híres Fórum, a mai algíri Afrika tér közelében összetorlédott autórengetegben, s közben hangosan szidja — a franciáikat. Megkérdezem tőle, miért hibáztatja őket, hiszen már régen nincsenek Itt. Bajosan lehetne felelőssé tenni őket azért, mert a független Algéria fővárosának szivében az algériaiak vezette, algériai rendszámú kocsik összegabalyodnak ... — Pedig ők az okait — mondja a fiatal rendőr, Mohamed Ben Khalfa, s meg Is magyarázza, miért... A magyarázat egyszerű: a megszállók az „algíri csata“ napjaiban néhány csomópontra terelték a város forgalmát, behajtási tilalmat, egy irányú közlekedést rendeltek el, egész sor olyan utcában, ahol ezt a forgalom nem indokolta, pusztán azért, hogy a gócpontokon azután útakadályokkal lezárhassák az utcákat, ellenőrizhessék a gépkocsikat, igazoltathassák utasaikat. Algír stratégiai pontjait így aránylag kevés rohamrendőrrel vagy ejtőernyőssel is megszálhatták: a közlekedésrendészet akkor a megszállók katonai érdekelt szolgálta, Massu ejtőernyős tábornok „leopárdfoltos legényeinek" razziáit segítette Ezt a közlekedési rendszert örökölte Algéria fővárosa, akárcsak a zsúfolt munkásnegyedek rossz lakásviszonyait, a munkanélküliséget, a szétzüllesztett közigazgatást. Az algériai hatóságoknak a szó szoros értelmében az alapoknál kellett megkezdeniük az új közigazgatás felépítését. A plasztikbombás rombolások, az OAS terroristáknak Iskolákat és középületeket romba döntő merényletei után tapasztalatok és szakemberek nélkül kellett hozzálátni az új állami és városi közigazgatás megszervezéséhez. Ez a munka szemmel láthatóan eredményes: Algírban soha nem volt olyan jó közbiztonság, mint most. A fiatal rendőr addig sípol, addig Intézkedik, míg végre szabad utat teremt: megindulhat a kocsisor. Bekopog a kocsi ablakán, befejezi a 'beszélgetést. — Rendbe rakjuk az algíri közlekedést is... — kiáltja búcsúzól, kezével Int, szabad az út. A Kasbah És egyre több a szabad út Algériában. Egyre több gyár Igazgatását veszik át a Külvárosi utcákon . . . Ben Bella elnük az ifjúsági szövetség egyik műsorán a nézők között munkásbizottságok, amint a volt gyarma tosltők gazdaságaiban Is a parasztok ügyintéző bizottságai irányítják a termelést. A fellahok és a munkások fiai Iskolákba özönlenek: milliók kezdenek tanulni, ifjak és öregek, akik elől eddig elzárták a művelődés útját. A tengerpart öble mentén, hatalmas félkörívben suhannak a kocsik, a nagy postaépület előtt a belváros szállodái, a minisztériumok előtt torpannak csak meg, a dombokra kanyargó utcákon Is gyorsan, talán túlságosan Is gyorsan robognak — egyedül az óváros zegzugos sikátoraiba nem hajthatnak be az autók. A Kasbah utcácskáit lépcsők szakítják meg, a szűk utcák olyan meredeken kaptatnak fel a hegyoldalon, hogy Itt valóban csak a gyalogos boldogul: de bizony majd kiugrik a szivem, mire feljutok a Kasbah legfelső házaihoz. Ez a városnegyed a függetlenségi harc bevehetetlen fellegvára volt. A legvéresebb terror idején sem tudták teljesen átfésülni sem a rohamremdőrök, sem az ejtőernyősök: a Kasbah elrejtette, védte, Algír Eszak-Afrlka egyik legforgalmasabb kikötővárosa . . .
