A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-11-15 / 46. szám
N ehogy azt higgye valaki, hogy Bartal Istvánt délelőtt kilenc órakor otthon találjál Vagy ha Igen, akkor alszik és nem áll szóiba senkivel, nem kel fel, nem hagyja megzavarni álmát, öreg embernek rövid az álma, vigyáznia kell rá, ha élete alkonyán, a megszokott ágyán ki akarja pihenni magát. Éppen kilenc órakor értünk a háza elé. Tudtuk, ha az éjszaka, halászott, már otthon van, és majd csak felkeltjük valahogy, ha meg reggel ment ki a Kis-Dunára, úgyis utána kell mennünk. Nem volt otthon. A felesége azt mondta, hogy kora reggel lefelé indult a Nagy-Duna irányában. Mikor Jön vissza? Estefelé... A vizek embere az öreg, ha jó helyet talált, késő éjszakáig is elszűrögeti hálójával a vizet. Mielőtt utána indultunk, bemutatjuk a házát és a feleségét. A ház hegyes fedelű, alacsony és zsúptetős, alig látszik ki a körülötte magasló fák sárguló lombja alól. A parányi udvaron dühös farkaskutya acsarkodik ránk, talán meg is enne, hanem kötné erős lánc az óljához. A kerítés mellett, körben az udvaron tyűk-, disznó- meg nyúlől, mind, mind nád fedeles. Olyan a fák közé bújt házikó, mintha a múlt századból felejtette volna Itt a gazdája, aki azóta már szép, nagy kőházba költözött. Csak az udvaron álló öregasszony meg a láncos kutyá tanúsítja, hogy bizony nem hagyta még el gazdája a házikót, nézzék csak, hiszen tyúkok, meg kacsák Is tipegnek az udvarán f- Az öregasszony alacsony, de nem töpörödött anyóka külsejű. Fején kendő, derekán mintás, fekete kötény, láb£n magasszárú posztócipő, arcán fürkésző érdeklődés — így jött ki a kutya ugatására elénk az udvarra. Hallgass te, Int a kutyának, nem látod, hogy már itt vagyok?! Barátságosan . . megvárja, amíg mi szólunk valamit beszél velünk, de nem mosolyog. Mint aki hozzá van szokVa az idegenekhez. Érdekes megfigyelni, hogy az'öreg emberek keveset nevetnek, mosolyognak, és mintha ^felejtettek volna tréfálni. A felesége útbaigazítása nyomán elindultunk Bartal István után. Körülöttünk tombol a vónasszohyok nyara. A nap olyan melegen süt, mintha nem venné tudomásul, hogy októberben járunk, a partmenti erdők felett reszket a levegő. Csillogó ezüstszálon apró pókok utaznak, és kikötnek az arcunkon, fejünkön, ruhánkon, hogy puhán szálló „vitorlás gépükbe“ ütközünk. A víz felett páráik lebegnek, mintha izzadna a melegben. Megyünk a vízparton, ágak csapódnak az arcunkba. Két hete alaposan leapadt a víz. Egy szárazzá vált és félméter mély repedéseivel szinte sivatagi benyomást keltő holtág talaján róka, őz- és szarvasnyomokat látunk. Talán két kilométerre a házikótól csónak ring a Kis-Duna tükrén, s egy kalapos, plpás ember meritőhálót — szakszerűen táplit —7 emelget benne. A legöregebb és egyben leghíresebb bodaki halász — illetve ihát nem is bodakl, mert nem lakik benn a faluban — alacsony, hetven körüli ember, bár olyan fürge mozgású, hogy hatvan éves is lehetne. Ritmikus mozdulatokkal evez felénk. Bódé erdész, a .kísérőnk szerint Bartal bácsi a környék egyik legjobb evezőse, áradás idején a sodrással szemben Is nyugodtan csónakba ül Az öreg halász szeme minden kíváncsiság nélkül, nyugodtan megvizsgál. Szemöldöke sűrű és bozontos, arca borostás. Hosszúszárú csutoráját nem veszi ki a szájából, megvárja, amíg mi szólunk valamit. Táplljánaa négy kávája égnek mered a csónakban, a csónak fenekén nyolc-tíz tenyérnyi hal tátog és ficánkol. — Gyenge a fogás... — mondjuk köszönés helyett. — Megyek is a másik oldalra — mondja, hogy csónakja orra felfut a partra —, lemegyek a szigeten túlral Köszönünk és kezet fogunk. Nem bőbeszédű ember, pontosan a lényegét mondja -mindennek, látszik, hogy a halászember egyedülléte meg a körülötte hömölygő víztömeg szűk szavává és egyenessé neveli az embert. Lassan negyvenöt éve lakik Bartal István feleségével, Bartal Júliával a Kis-Duna menti nádfedelű házban. Amikor kijöttek, — 1921-ben — csak egy szegényes kunyhót építettek, ebben laktak két évig. A két év alatt — disznóhizlalásból, részes aratásból, meg (persze a Kls-Du?iából — annyira „összeszedték magukat“, hogy házat építettek. Azóta Itt élnek a suttogó topolyafák ős füzek társaságában. A gyerekek?. Hét van belőlük, négy fiú és három lány. Régen szétszéledtek, a maguk életét élik, még egy tanító is van közöttük. Talán az öreg ha lász Is elmehetett volna már lakni innen, dehát hogyan mehetne el a halászember a víz mellől? Kérdezzük, hogy milyen volt a legnagyobb hal, amit fogott életében? Harcsa volt, tizenöt kilós lehetett. Többször Is fogott nagy halakat, de Jobbára inkább olyan közepeseket fog. Mert mindig csak táplival halászik, és mindig csak egyedül. Nem szereti ha nézik, inkább el is megy onnan másfelé halászni. A magány embere ő, társai a pipa, az evező meg a simára csiszolódott hálónyól. Azért halat mindig fog, mert kell a hal. A falusi ember olyan, hogy ha orvoshoz, tanítóhoz megy valami ügyben, ajándékot akar vinni. Eljönnek hozzá, hogy Bartal bácsi, holnapra friss hal kellene. S ő kijön, vagy még azon éjszaka, vagy hajnalban. Mindig máshová, mert tudni keil, hogy hol lehet halat fogni éjszaka, hol kora reggel, hol napközben, ha melegen süt a nap. Ha esik az eső, ki sem jön. A vizet ismerni kell, meg a halat is, mert furcsa jószág az, de a szokásai megismerhetők. Boda erdész közben jellemző esetet mesél el a halászról. 1947-ben Csehországba telepítették. A közelben egy halastó volt. Bartaí István minden nap kiment a halastó part-A K sis-ím h m H
