A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-11-08 / 45. szám
öntő Meskót s kisietett Gérczyné után, aki La Motte grófnőbe fűzve a. kariát. a terem felé tartott. — Perszóna ez, kedvesem hidd el, — hallotta a két hölgy éles megjegyzését. — Komédiásáé féle.. .^Legalább is olyan a viselkedése. — Szegény Anna! — sóhajtotta a másik, — képzelem' minő szenvedés leltet ilyen meny mellett az élete. Erzsi a falhoz dőlt s az arca olyan lett, mint a halottaké. A két dáma — semmi kétség többé — róla beszélgetett. Ö a „perszóna“, őmiatta szégyenkezik barátnői előtt az anyósa ... Hirtelen támadt dühében kedve lett volna a tovahaladó két hölgynek rontani s ki szervezte meg ezt a tüntetést ellene, mely elűzte Kubinyinét. GérCzynét s a többieket Is mind, mind mellőle? Hát olyan bűn az Űr ezernyolcszázötvenliarmadik esztendejében, ha egy úriasszony férje nélkül jelenik meg nyilvános bálon? Hát jobban vagy rosszabbul táncol ő most, mint ha Emi’mellette lenne? Különben is Emi eljön, el fog jönni érte .., Tudja, érzi, hogy nem hagyja cserben. Eljön s akkor ez a sok, előítélettel telt vénasszony majd elszégyelli magát... De addig sem adja meg magát. Hiszen ö ma itt a legszebb, az ö ruháia a legdivatosabb, az ő lába járja legjobban a táncot, — a táncot, de nem olyan andalgót, amilyet errefelé járnak, mintha aludttej folyna az erekben — piroslő vér helyett, — hanem olyan Biharban tanultat, tüzeset... vérforralót . .. pezsgőt... A cigány a teremben éppen csárdáshoz hangolt. Hirtelen elhatározással Meskóba karolt. — Jöjjön Miklós, jöjjön. Kedvem kerekedett egy friss csárdásra. — S ügy nézett a fiatalember szemébe, hogy az a hajnalcsillagot is lehozta volna kedvéért az égről. Karjába kapta hát a világszép asszonyt s repült vele a prímás elébe. A more meg jól tudta, mit jelent az, ha Meskó tekintetes úrnak megjön a kedve. Ügy játszott, hogy még a hegedű is kacagott kedvében. És ők elkezdték járni. Először tempósan, méltóságteljesen, aztán szilajabban. Szép pár voltak. Meskó magas, délceg, mint az erdő fája — Erzsi törékeny. karcsú, mint a liliomszál, s egymás szemébe mélyedve . ropták a csárdást. Járták, ropták s ragyogott a szemük a gyönyörűségtől. S a cigány meg húzta, hogy meg lehetett bolondulni tőle. Egy dalt, két dalt? Ki számolta volna! Űjrázta a prímás s ők még mindig járták . . . Hajladozott Erzsi dereka, aprózta a 'ába. Meskó meg hajlítgatta, forgatta. És ő repült... Szállt, mint egy szerelmes sóhaj, bordóruhájában, mint egy égő felhő melyet űz, kerget a lángra lobbantó szél Szállt, viharzott, repült a ruhája s Meskó forró lehelletével perzselte a bőrét ... Mióta tartott ez a gyönyörűséges tánc? Félórája járták? Két órája? Vagy már reggel is elmúlt? Ki számolja a szépség perceit? A többiek pedig lassankint kidőltek mellőlük. A lányok, asszonyokba fal mellett ülve gyűlölködve nézték a táncukat,, a férfiak égő. csillogó szemekkel. — Most egy rezgős csárdást! ... — súgta Erzsi Meskóhoz hajolva s az továbbadta a parancsot a cigányprímásnak. — Csak azért is! — nevetett. S járták a rezgöset prcriyi szünet, ellankadás nélkül. — Szabad kérnem? — hallatszott most váratlanul Erzsi háta mögött. Arra fordult s önkéntelen megállt a táncban. Szontágh Pál állott szorosan mellette s már át is vette'táncosától a csodálkozó asszonyt. Mikor jött Szontágh a terembe? Kezdettői fogva részt vett a bálon, vagy csak mos; ieient meg. mint értélkor a kísértetek? Nem emlékezett, hogy látta volna a táncosok között, de most is állt mellette sötéten, mind a élő lelkismeret. — Még pár fordulót járunk — hallotta a rég nem hallott hangot — aztán haza fog menni... — Hogy mondta? — kérdezte Erzsi, aki még most sem tért magához a csodálkozástól. — Mit mondott? — Azt, hogy vissza fog vonulni a szobájába s mihelyt megvirrad, befogat s indul vissza, Sztregovárar — Szemöldökével Intelt a cigánynak, aki egy gyors futam után letette a vonót. S Erzsi, aki jóformán még fel sem ocsúdott a meglepetésből már is a szomszéd szobában találta magát, egy abrosszal leterített kerek asztal mellett. — Hogy merészelte megzavarni a mulatságomat? Mi jogon tette ezt? — sziszegte SZIROTYÄK DEZSŐ RAJZA a fogai közt Szontágh Pál felé,- aki limonádéval telt poharat nyújtott feléje. — Mint Imre jó barátja, feljogosítva érzem magamat arra, hogy feleségéi kivezessem a bálteremből, ahol ellenségei tomboló Jókedvét félremagyarázzák. — A magam dolgait egyedül intézem. Abba he avatkozzék senki! — felelte indulatosan s megfordult, hogy a keresésére induló Meskó elé siessen. A mellette elhaladó borosüvegeket cipelő fiú azonban — véletlenül vagy akarattal? — megbotlott egv székben s a kezében tartott üveg tartalma Erzsire ömlött. A bor végigszaladt a sokfodrú ruhán s a pesti szabász remeke egv szempillantás alatt tönkresilányult. — Ezt megkeserüli! — sziszegte Erzsi, mert úev érezte hogy Szontágh vesztegette meg az ügyetlenkedő fiút. A horpácsi barát azonban nem felelt, szótlan vezette ki Erzsit szobája felé. Ott az ajtó előtt megállt s komoly, szinte bánatos hangon ezt mondta: — Ne haragudjon rám a tekintetes aszszony. Imre is ezt tette volna, ha az én feleségemről lett volna szó ... Meghajolt s már el is tűnt a rosszul világított folyosó kanyarulatában. Erzsi a szobában magára fordította a zárat aztán végigbányatlott az ágyon s belesírt a tűnő éjszakába ... Csak nehezen csillapodott le s akkor felkelt, bemosta arcáról a sírás nyomait s magára öltötte a mókusprémmel bélelt bő posztóbundáját. Lesurrant a lépcsőn a fogadó udvarára, ahol a színben várakozó kocsisának parancsot adott az indulásra. — Meskó tekintetes úr is velünk jön? — kérdezte a kocsis s Erzsi szeme közé nézett. — Ne kérdezősködj ... Fogjál be, azt mondom. Nem értesz magyarul? — Jól van, jól, — felelt a Kocsis. Csak azért kérdeztem, mert tegnap hármasban jöttünk be. — S nagy morogva befogta a négyest. S elindultak a téli pirkadatban. Lassan, lépésben haladtak előre, mert befújta az utat az éjjel támadt hóvihar. S amerre ellátott a szem, mindenütt hó, hideg fagyos fehérség. A visszavezétő út nem látszott sehol, eltűnt a dermedt, dórt szikrázó téli világban. 32. A nagyasszony szemére az éjjel nem akart rászállani szivárvány színű szárnyaival az alvást megszépítő álom. Öregedő teste nyugtalanul forgott kemény nyughelyén, valami folyton elűzte, elkergette mellőle a jótevő szendergést, nyughatatlan gondok szállták meg a lelkét s folyton összerezzent minden kis, külső neszre. Pedig ma a köszvény sem bántotta, a gyomra sem égett s a Csesztvérő! ma hazaérkezett Károly is jó hírt hozott a számára; az esküvőjét pünkösdre tűzték ki Esernyus Emmussal. A nagyasszony szája mosolyra húzódott. Jövendőbeli menye kedve szerint való lány volt, bájos, jólnevelt, nem olyan, mint a másik. „Mert az egy Megéra, az Emié gondolta. — Emma az más. Őt az első pillanattól már anyai szívébe zárta. S az Emmus családja is méltó a Madách nemzetséghez. Édesapja. Csernyus Emánuel a szabadságharc mártírja volt, kit Haynau végeztetett ki a budai várban, édesanyja De La Motte grófnő, Szapáry gróf unokája ... Öh, ha Emi is hozzávaló lányt kapott volna nőül! ... A nagyasszony sóhajtva fordult a másik oldalára s lehunyta a szemét. De bármilyen helyzetbe is próbálta hozni nyugtalan testét, mégsem bírt elaludni Felült, sóhajtott, jobbról balra fordult, végre is papucsot húzott a lábára s az ablakhoz lépett. Künn téli álmát aludta a falu. Február volt, mozdulatlan hideg, dermedt világ... A láthatár ködött szitált, s a hulltlevelű fák között kékesszürke pára húzott lebegő fátyolt.. De szikráztak a csupaszágú bokrok s egy zúzmarával borított fenyő úgy állt őrt az elnémult park bejáratánál, mint egy fehérbe öltözött kísértet ... A zsúpfedelű zsetlérházak mintha közelebb húzódtak volna egymáshoz a nagy fehérségben, tetejükön sziporkázott a fagy s sötét ablakaikkal mozdulatlan tekintettek szét a téli éjszakában. Úgy nézett ki a falu, mintha csontujjaival kioltott volna benne minden életet a téli, fehér halál... (Folytatjuk) 13
