A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-10-25 / 43. szám
E rdőkoszorúzta dombokkal övezett völgyben ég felé nyújtózó szobor áll — kőtalapzaton. Ragyogó napsütésben fürdik a karját vágyakozva a végtelen felé emelő emberszobor, s ebben a mozdulatában valami olthatatlan szomjúság — a világosság, a fény után — kövült meg és öltött testet. A szobor talapzatán egy vezetéknév: Madách. Ez az ember — Madách Imre — éppen száz .évvel ezelőtt halt meg, s a szobor valójában nem is az ő mása, de a benne élő géniuszé. A. szobor talapzata lényegében a Madách-család síremléke, kőlapjai alatt ősei társaságában ott pihen a költő Mintegy kétszáz méterre a síremléktől, árnyas fák között impozáns, sok ablakos kastély. Büszke falai között keménylelkű, büszke emberek éltek valamikor. Maga a Géniusz is büszke ember volt, megbántották, hát szenvedett, mint minden igazi művész. S mint minden igazi művész, műremeket alkotott. Ma emberek — öregek és fiatalok — lepték el a völgyet, hogy átvegyék örökét. Különböző nyelvű emberek Madách Imre „örökösei“, magyarul, szlovákul, csehül beszélnek, de szellemi örökségére *4 odez/sw'Wef/fffef 43 A menet a síremlék előtt áll meg, és a küldöttségek egymás után helyezik el rajta a koszorúkat. Virágba borul a hideg kő; olyan, mintha valamilyen csoda folytán sokszínű, illatos palástot terítettek volna rá. A síremlékkel szemben, kissé alább a domb lábánál ünnepi emelvény. A szónokok mintha szembenéznének a szoborral, hallgatóik a domboldalt lepték el, s a szobor lenéz rájuk. Ilyen helyzetben és ilyen közönség előtt súlyosabbak a szavak, súlyuktól telítetté válik a levegő. Darvas József, a Magyar írók Szövetségének elnöke beszél éppen. — Évszázadok félreértései, viszontagsá-Egy géniusz öröksége mindannyian számot tartanak. És nem csak ők, Az ember tragédiájának szerzőjét szellemóriásai és nagy halottjai közé sorolta a művelt emberiség. Földi ember ettől többet aligha érhet el. A kastély alatt szlovák falu terül el. Lakóinak valamikor, sok évtizeddel ezelőtt, a kastély magyar urai parancsoltak. Régen volt, a valamikori parancsolok és engedelmeskedők meghaltak, s ma a kastély már egészen másfajta hatalom szimbóluma, mint azokban1 az elfelejtett időkben volt. A kastély boltíves termeibe beköltözött az emberi teremtőerő és alkotóvágy szelleme, Madách — múzeum lett belőle. Benne láthajuk Madách bútorait, a környezetet, melyben élt és írta fájdalomban fogant sorait. Az ünnepély — a 100. évforduló megünneplése — méltó volt a költőhöz és „az öröséghez“. Alsósztregova, az ősi falu ünnepi díszbe öltözött. Utcáján ezrek gyülekeztek, hogy tiszteletükkel adózzanak Madách emléke előtt. Tizenegy órakor elindult a menet a falu főutcáján a kastély, a park és a síremlék elé. A menet élén késő őszi virágok és koszorúk erdeje. S maga a menet is tarka, sokrétű; itt van a Magyar Béketanács küldöttsége Szakasits Árpád és Mihályfi Ernő képviseletében a Magyar írók Szövetségének két tagú küldöttsége Darvas József és Jobbágy Károly személyében, a szlovák írók küldöttsége, dr. Milan Pisút vezetésével. Itt vannak a csesztvei (Magyarország) szövetkezetesek, abból a faluból, ahol a Madáchcsalád másik kastélya áll. A sárospataki Kossuth Gimnázium diákjai hatalmas koszorúval róják *le adójukat a Tragédia írójának emléke előtt. Utánuk szlovák pionírok, a nagykaposi magyar gimnázium tanulói, cseh és szlovák írók, a falu és a környék népe, az egykori jobbágyok szabad utódai. gai után derűsebb, szebb napok virradtak ránk; már nemcsak egymás mellett élünk, hanem kezdünk együtt élni. Itt kezdődik valahol Madách öröksége. Végre kezdünk együtt élni. Nem olyan könnyű dolog ez, mert történelmi előítéleteket, mesterségesen szított ellentéteket és a lelkekbe gyökerezett tévedéseket kell közben leküzdeni. A költők — Ady, József Attila, Juhász Gyula — meghirdették már ennek az együttélésnek a szükségességét, de szavuk igazát csak az idő érlelheti tettekké. Verseiben maga Madách is „a különböző ajkú népfajok testvéries öszszeolvadásá“-ról beszél. S Az ember tragédiájában, melyre íme, felfigyelt az egesz világ, s melyben a „bízva küzdő embernek“ állít örök szimbólumot, mi másról, mint az emberiségbe vetett örök hitéről és rendíthetetlen bizalmáról beszél? Az ember tragédiája magyar nyelven íródott, a magyar irodalom kincsesházát gazdagítja. Valamikor ez ellentétekre, meg nem értésre és gyűlölködésre adhatott okot. A múlt irodalmárai nemzeti irodalmi értékekért harcoltak és kutatták az írók származását, nemzeti hovátartozását, családfájának ágait. Elvakult kritikusok őszszevesztek egy-egy költőn, ilyen vagy olyan nemzetiségű volt-e? A szocialista társadalomnak, a szocialista kultúrának más értékmérői vannak és kell, hogy legyenek. S a mai ünnepély is ezt bizonyítja, a kultúremlékek és értékek az emberiség közös értékei, bármilyen nemzet fia alkotta is őket. A Madách-múzeum megnyitása alkalmával mondott ünnepi beszédeben így fejezte ezt ki Jozef Balas, a besztercebányai kerületi pártbizottság és a kerületi Nemzeti Tanács nevében: „Kötelezzük magunkat, hogy ezt a múzeumot úgy fogjuk gondozni, mintha Madách Imre a saját népünk fia lett volna!“ Ma ezt jelenti Madách öröksége. Átvettük tőle azon a ragyogó október eleji vasárnapon, és megköszöntük. A jövőben öröksége szellemében kívánunk élni. BUBA GYULA 9
