A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)

1964-10-25 / 43. szám

Alakulatunk első parancsnoka, Fr. Fanta, nyug. tábornok átadja ifjú utódainak a „példás katona“ jelvényt

Példátokat követni fogjuk

A Szovjetunióban harcoló csehszlovák egységek tagjai, valamint az S'/.NF résztvevői összejöttek, hogy fölújitsák régi emlékeiket és mint katonáink legjobb tanítói, kicseréljék gazdag tapasztalataikat

A jó katnna mestere tégy vérének. — A tankvezetönek a legnehezebb terepviszonyok között is meg kell állnia helyét

Húsz esztendő történelmi távlatbői nézve nem túlságosan hosszú idő, de arra mindenesetre elegendő, hogy az ember megálljon egy pillanatra és elgondolkozzék, mi minden is történt ce alatt a két évtized alatt. Az első, ami önkéntelenül az eszébe jut az, hogy kegyelettel megemlékezzék a Szlovák Nemzeti Felkelés 20. évfordulójáról. E jelentős évforduló alkalmából hadseregünk számos egysége emlékezett meg a Szovjetunióban történt megalakulásának napjáról; arról a napról, amelyen hős katonáink fegyvert ragadtak, hogy a dicső szovjet hadsereg oldalán kiharcolják számukra mindnyájunk legdrágább kincsét, a várva várt szabadságot. Hosszú és küzdelmes útjukrúl, s azokról, akik a legdrágábbat, életüket áldozták még mielőtt szeretett hazánk földjére léptek volna, számoltak be katonáinknak a felszabadító csehszlovák egységekben harcoló, valamint a Szlovák Nemzeti Felkelésben részt vett veteránok. Alakulatunk fiatal katonái lélegzetvisszafojtva hallgatták Karel Borsky ezredes, volt frontszázadparancsnok, Arnost Silan, politikai tiszt és Fanta tábornok megrázó harci élményeit. Nem közönséges beszélgetés volt ez, hanem a felszabadító harcokban személyesen részt vett hősök igaz és közvetlen megnyilatkozása, mely kitörölhetetlen nyomot hagyott alakulatunk valamennyi tagjában. A találkozó ünnepélyes fogadalomtétellel ért véget, melynek során katonáink biztosították a körükben megjelent elvtársakat, hogy szavaikat kitörölhetetlenül szivükbe vésik és példájukat követni fogják.

J. KOLAJA százados

Aljosa

Bulgáriában egyszerűen csak Aljósának becézik. Először egy augusztust késő estén láttam meg őt. A dolgos plovdivi lakosok már nyugovóra tértek. A Marica folyó csacsogott köves medrében, lassan ringó hullámain viliództak az ég és föld fényei. A közelgő hollófekete éj a tujafa fanyar illatát, a rózsák édes ízét, a dohánylevelek kesernyés szagát, a mályvavirág álombaringató leheletét árasztotta. Aljosa ott állt a hegy csúcsán, a fehéres sugarakkal megvilágított felhők alatt. A hegyet sötétbe öltöztette az erdő. A kőút makacsul tört egyre magasabbra, hol érdes lépcsőfokot képezett, hol pedig oldalra fordult, hogy keresztezze a meredélyt /Fantasztikus, milyen erőfeszítéssel vontatták fel a hegyre a kökolosszust, amelyből a szobrász Aljósa alakját kífaragta!)

De íme, a csúcs. Itt mindent betölt az eskü ünnepélyessége és az örömteli csodálkozás. A csúcson áll a felszabadító orosz harcosoknak emelt hatalmas emlékmű, amelynek térhatását emeli az alkotó által kiválasztott hely nagyszerűsége: látni lehet innen a völgy mélyén elterülő, vérrel áztatott földet. A szerelmesek idejárnak esténként, mert hisznek abban,

hogy Aljósa hegye szentesíti szerelmüket. De ezenkívül is van valami különös ebben az emlékműben, amely megkülönbözteti az emberi kéz által emelt hasonló hősi szobroktól. Elhatároztam, hogy még egyszer felkeresem. Hajnalban ...

... Rózsaszínű hajnali pára szállt a barátságosan csillámlő Marica folyó és a Plovdivi Vásártér fehér palotái felett. A nyirkos hűvösség visszahúzódott a liget elmosódó kékségébe. A napfényt várták a fiatal topolyák, a barnás nyárfák, a harmatos sétány. Minden ugyanolyan ünnepélyes volt, mint alkonyaikor, csak egyszerűbb és emberibb. Aljósa pedig most már nemcsak a felszabadító harcos volt, hanem egy orosz legény, aki beleszeretett egy bolgár lányba, Ivánkába. Erről az Állóságról egy bolgár asszony mesélt nekem. Már nem volt fiatal, mély tűző szeme ragyogott, fekete ruhát, fekete kendőt viseli, korábban érkezett, mint én, és szintén a napkeltét várta. Arról mesélt, hogy Aljósa húsz csatában harcolt, hogy találkozzék Ivánkával. És elment a húszon egyedikbe is, hogy visszatérjen hozzá. És Ivanka ma is várja őt. Gyakran, nagyon gyakran feljön ide, a hegy csúcsaira.

Az asszony elmondta, hogy Aljósa soha sincs egyedül: esténként a fiatalság jár ide (ők jobban szeretik a holdfénytj reggelenként pedig az idősebb emberek (nekik értékes már minden napkelte).

A kő nem tud nevetni. De Aljósa arcán kedves mosoly ragyog. Magas a homloka. Csontos az arca. Puha, szinte gyermeki a szája. A szűk katonazubbonyban fiatalosan vékony a nyaka. A keze nagy és erős. Természetesen, szürke szeme lehetett és egyenes szálú szőke haja. (Az ilyen fiúknak mindig szürke a szemük és puha, szőke a hajuk.)

... A nap áttörte a ködöt a látóhatár szélén és bearanyozta a völgyet. Tiszteletteljesen, alulról fölfelé ránézett Aljosára és forrón homlokon csókolta. S akkor Aljósa ruhájának védőjéből kiröppent egy kismadár. Az apró rózsaszínű énekes Aljósa mellén rakott fészket! Zengő dala szárnyalt a messze kékségben. Oly végtelen volt a szárnyalása, mint az élet és a boldogság.

... Az asszony azt mondta, hogy Ivánkának hívják. Ma sem tudom, kiről beszélt. A madárról, vagy saját magáról?