A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-10-18 / 42. szám
S most elöntötte lelkét, a jézan eszét elhallgattató dac, a hirtelen Jött meggondolatlansággal kezdte kirángatni a szekrényéből violaszín taftruháját. Kis kalapot, napernyőt keresett, megcsókolta a gyermekeit s nekivágott a Losonc felé vezető útnak — gyalog ... A falu végén, mikor a köveket már nagyon érezte vékonytalpú cipőjén keresztül, tudta, hogy a közeli Sziigyig sem ér el a szattyáncipőkben, de mégsem fordult vissza. Csak azért sem! Nem, nem a világért sem ... Hadd lássák az útonjövők, hogy Madáchné tekintetes asszonyt még arra sem érdemesítik Sztregován, hogy két girhes gebét kölcsönözzenek neki, pedig az ura érdekében indult most útnak, hozzá kér engedélyt, neki vinné a csókját, suttogó kedveskedését, ölelésre termett, sóvárgó két karját... Vagy ... vagy talán éppen ezért az elmondandó szerelmes szavakért tagadta meg anyósa az első kérését? És ment, ment mint egy önfejű gyermek a napégette poros országúton. Május volt, a nap rázuhogtatta aranyló sugarát, belecsókolt a derék nyílásába, égette, csiklandozta a bőrét, forralta a vérét. Ezer és ezer méh zsongott körülötte, lebbenő szárnyakkal. Zümmögve csaptak te az útszélen pirosló virágra, szívták csó— És hogy-hogy gyalog indult útnak tekintetességed? Nem értem. — Nem kaptam lovakat, — kacagta gúnyosan. — Sztregováról hiába kértem, a mi két parádés lovunk meg megsántult. így hát nekiindultam'gyalog. — Boldog lennék, ha nem utasítana' vissza. Én is Losoncra készülök. S pár perc múlva már az oldala mellől nézte Erzsi a kocsi mellett elrohanó virágbaborult galagonya-fákat. Egy darabig hallgatva ültek egymás mellett a szép asszony és a nógrádi gavallér, aztán — mintha csak kitalálta volna Erzsi gondolatát, Hanzélyi megszólalt: — Nem nagyon szeretheti a nagyaszszony kegyedet, Erzsi tekintetes asszony. — Nem, — mondta meggyőződéssel s elkomolyodott. — De talán a fiát sem szívleli, ha mindenáron el akarja Idegeníteni tőlem. De én nem hagyom szekírozni magam, látja most is kifogtam rajta. — Hát bizony nem irigylem a kegyed helyzetét. — S később mi lesz, ha sztregovai lakossá válnak? Hallom, Imre osztályegyezséget kötött öccsével, Károllyal, ha az elveszi Csernyus Emmuskát, akkor Csesztvére költöznek. — Én pedig az anyósommal egy faluban nem fogok lakni, soha! — kiáltott fel szinte sikoltva, úgy hogy a lovak féirekolták a nyíló szirmokat s a lopott kincsekkel gyorsan tovaszálltak ... Becsukta a fodros napernyőjét s megállt a napsütötte úton. Behunyta a szemét s mélyet sóhajtva magába szívta a vágyat fakasztó, tavaszi illatot. Szívta, szívta azt a kábító szagot s közben nem vette észre, hogy könnyű homokfutó gördült a nyomába. Halkan szedték a homokos úton karcsúbokájú lábukat a szaladó lovak s neki alig maradt szempillantásnyi ideje, hogy felocsúdva álmodozásából, ijedten az út. szélre ugorjon. A kocsi már elporzott mellette, mikor nagy hirtelen megállt a két állat s a bakról Hanzélyi Feri ugrott le elébe. — Tekintetes asszony? — Jól lát a két szemem? Maga az? — Én vagyok, — felelte s könnyű pír suhánat át az arcán. — Losoncra igyekszem. — Hová? — nyitotta kerekre csodálkozó szemét a nógrádi arszlán, — hogy tetszett mondani? — Hogy Losoncra megyek. Engedélyt szeretnék kérni a hatóságoktól, hogy meglátogathassam Emit. Azt tudja, ugye, hogy már nincs Pozsonyban? Hál’ístennek Pestre szállították, ahol internálva tartják, így valamivel könnyebb most a sorsa. ugrottak. — Inkább elpusztulok, vagy.-s, vagy örökre elmegyek innen. Az utolsó szavakat már suttogva mondta s könny Csillogott a szeme sarkában. Hanzélyi oldalról feléje pillantott s észrevette az elérzékenyedést, s így hát nem beszélt többé erről a dologról, csak sajnálkozva megcsóválta a fejét s a lovak közé csapott. A két nemesvérű állat meg mintha megérezte volna, hogy a gazdájuk szépasszonynak akarja megmutatni, hogy tudnak röpülni a tátosai, elkezdtek száguldani és szélvészként rohantak a kanyargós Ipoly völgyén felfelé, észak irányában, Dobó Katica városa felé ... Az esti szürkület már rádobta sejtelmes fátyolét a város házaira, mikor Losonc kővel kirakott utcáin végigrobogtak. Félhomály volt már, de a függöny mögötti szemek még jól láttak. Itt is, ott is kinyílt egy-egy ablak s kíváncsi asszonyfejek hajoltak ki rajta. Erzsi pedig rózsásan a szürkületkor keletkezett széltől s a fülébe suttogott szép szavaktól, fürgén ugrott le a „Fekete Sas“ előtt a homokfutóról. Későre járt már az idő, jobb lett volna azonnal ágyba kerülnie, hogy jól kipihenve magát, friss erővel fogjon reggel hozzá a kllincselgetéshez, míg a hivatalokban az ura meglátogatásához szükséges engedélyt megszerzi, ám a vendégfogadó ablaktáblái mögül muzsikaszó szűrődött ki, víg pattogó ritmusú dal, mely megbizsergette a vért a hosszú kocsiúton kifáradt testében A józan esze ugyan azt diktálta, hogy menjen feküdjön le s ne mutogassa magát nyilvános férfitársaságban, de a szíve a zenéhez húzta, s a drága magyar dalhoz, melynek minden kis taktusa a szívében zengett ütemesen tovább... Rövid időre a bérelt vendégszobába vonult, hogy gyors futtában rendbeszedje magát, de pár pillanat múlva már ott ült a vendégfogadó feher abrosszal leterített kerek asztalánál Hanzélyi oldalán. Asszony volt csak és elsősorban aszszony, akinek az ereiben a nótáskedvű Fráterek vére csörgedezett... A losonci cigány valami újfajta dalt játszott, amit nem hallott még soha. Gyorsa ütemű dal volt, álmot eloszlató, pattogó, zengő dal, — el tudta volna egyfolytában két nap, két éjjel hallgatni. A fáradtsága eltűnt, az éhsége, mely az úton gyötörte megszűnt, csak azt érezte, hogy jó itt ülni a vén vendégfogadóban s hallgatni a füstös-arcú cigány muzsikáját. Észrevette ugyan, hogy itt-ott, az asztalok mellől csodálkozó férfiarcok fordultak feléje, egyik-másik köszöntötte is és mosolygott hozzá, de hogy kik voltak, mik voltak meg sem kérdezte Hanzélyit, mert nem érdekelte. Csak hallgatta a cigányt, aki ördöngős ügyességgel cifrázta a magaszerezte dalt s nézte ide-oda hajlongó derekát, mely úgy himbálódzott a hegedűje felé hajolva, mint szélben a tóparti nádszál. Hanzélyi pedig szomjas szemekkel bámulta a mellette ülő asszonyt, akinek a hangja úgy búgott, mint a gerle kacagása, két szeme ragyogott, mint a karbunkulus s a testéből verbénaillat párázott... Nézte, nézte s érezte, hogy meg tudna halni egy csókjáért. Bort hozatott, nehéz, régen szüretelt italt s színültig töltötte Erzsi poharát. — A legszebb asszony egészségére! — köszöntötte és egyhajtásra kiürítette a poíár tartalmát. Erzsi azonban eltolta magától az italt, — Én nem iszom, bocsásson meg Feri — mondta mosolyogva. — Nem emlékszik? Mikor utoljára nálunk járt, akkor már megmondtam hogy nem akarok a bor rabjává lenni. Elárulom magának, hogy ha megkóstolnám, érzem, nem szabadulnék meg tőle, a hatalmába kerítene. Tudja, gyermekkoromban egyszer belekóstoltam az apám kisüstön főtt szilvóriumába. Öszszeégette a számat. De különös, semmi máshoz nem hasonlítható érzést támasztott bennem, mely éjszakákon néha még kísért. Nem, én nem nyúlok többé sohasem italhoz. Lehúnyta a szemét és hallgatta a cigány játékát, mely most kesergővé, bánatossá vált. Jajongás és félrevert harangok zúgása sírt fel a vonó nyomán: Losonc pusztulását játszotta Dombi Marci... S Erzsi először érezte férjhezmenetele óta, hogy sírva vigadni Nógrádban is lehet, nem csak Biharban, ahogy Cséhteleken gyermekkorában látta. S most, mikor a hegedűhúrokból kizengett a bánat, váratlanul megjelent előtte az édesapja évek óta nem látott, drága, barna-piros arca. Újra látta maga előtt a cséh teleki nagy ebédlőasztalt, amelyek csonkig égett gyertyák világánál egyszer sírni látta Fráter Józsefet... Könyökére hajtva dérbeborult fejét, ült az édesapja s a sarokban cigány ríkatta a vonót. A vén Fráternek borba hullt a könnye. .. Emlékszik kislány volt még akkor és nagyon megijedt. Félve sompolygott az apja háta mögé s ott állt remegve, míg az észre nem vette s a kezére nem vonta. S akkor ő is elkezdett sírni. (Folytatjuk) 13
