A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-10-18 / 42. szám
LadcöNÉ, ifv . ♦ ÜSS iBOLva (^,^1 g-f teJ^yaZeXxe ase^Cmy (11) A sóhajtozásra, bizony elég az oka. Ä csesztvei birtok Jövedelmét lefoglalta az állam. Pénz nincs a háznál, még a legszükségesebb kiadások fedezésére sem. A családfő börtönbe kerülése óta még a cselédek sem kapták ki a bérüket s még szerencse, hogy a gyarmati orvos — akit Jolánkához hívatott ki Erzsi — nem fogadott el honoráriumot „honi fogságban sínylődő rab hitvesétől...“ De Aladárnak csizmácska kell. nehogy reumát szerezzen, mint édesapja az őszi csesztvei sárban s a kályhákat is rendbe kellene rakatni ... Füstölnek ... Jövedelem pedig garasnyi sincs. Pénz dolgában a nagyasszonytól függnek — ha küzd. van, ha pedig elfelejtkezik róluk, vagy maga is pénzszűkében van — akkor emésztheti magát, hogy miből fognak ruházkodnl, cselédeket fizetni és megélni. Még jő, hogy mostanában nem vágyik sehová. De hová is menne ilyen formátlan, alakjátveszteft testtel, melyet csak nehezen bírtak már el bokában duzzadt lábai? A sok sírás vörösre marta a szemét, s halvány bőrére májfoltokat rakott a terhesség .. — Jobb volna meghalni! — sóhajtotta el százszor is, ha eljövendő magzatára gondolt. — Neki is, nekem is jótétemény lenne, ha most elpusztulnék ... Ilyen lelkiállapotban ép gyermeket nem hozhatok a világra ... Az azelőtt bizakodó, kis örömökön is felviduló teremtés magárahagyatottságában kishítűvé, életunttá vált. Eddig az élete ágy alakult, ahogy imáiban kérte s most egyszerre boldogsága kellős közepén rázúdult orozva a bánat, tengernyi gond és a nehezen elviselhető magánosság ... Ott állott támasz nélkül, anyósa segítségére utalva, akiről asszonyi csökönyösséggel hitte, hogy őt gyűlöli és csak gyötörni akarja. S a legborzasztóbb az volt, hogy nem volt kitől tanácsot kérnie. Apja, testvére sok száz kilométernyire t'ile Biharban, Klára nénje a megye túlsó zugában. De el sem távozhatott Csesztvéről — nem volt az utazáshoz pénze. ».Egy garasom sincs, lehetetlen a háztól elmozdulnom“, — panaszolja Pozsonyba írt levelében Madáchnak. — „Gyerekestől rongyosak vagyunk ... Csak abból élünk, amit az anyád ad és az is bizonytalan.“ — Később: „Ily állapotban meg kell bolondulnom, édesapám hív magához, akarom tudni ad-e anyám annyit, hogy én megélhessek Csesztvén, vagy nem ...“ A baj pedig mindig odaluíz, ahol van már. belőle jócskán. A pénztelenség okozta gondokat a télen beköszöntő betegségek még növelték. A gyerekek himlőbe estek s ő elkapta tőlük a ragályt. Hetekig feküdt emésztő lázban s mikor felkelt betegágyából s igazmondó tükréhez támolygoít — rémülve tántorodott vissza ... Arca bársonyán elcsúfító nyomokat mutatott a tükör. A betegség, melyet gyermekei minden baj nélkül megúsztak, anyjuk arcára ütötte többé el nem tüntethető bélyegét: Erzsi haláláig himlöhelyes maradt. Kinek panaszkodjon? Ki előtt öntse ki bánattal csordultig telt asszonyi szívének fájdalmát? Végtelen szükségét érezte, hogy panaszkodhasson, hogy magános tépelődéseiben szóljon valakihez, s mert férje volt az egyetlen a földön, akiről halálos biztonsággal tudta, hogy bú-megosztó társa még akkor is, ha a börtön kietlenségében ö maga is vigasztalásra szorul, neki keseregte el gondjait s kérte segítségét elsősorban és sürgősen pénzbeli támogatását, akár adósságfelvétel formájában is. „Ilyen állapotban meg kell bolondulnom... — írta a raboskodó Madáchnak. — Már a sok álmatlanságtól annyira gyenge vagyok, hogyha nagynehezen egyszer körüljárom a kertet, három nap is táradt vagyok ... minden idegem tökéletesen el van gyengülve... az életet meguntam.“ Nem hazudott. Huszonötéves volt még, de az élet ránehezedő terhe alatt úgy érezte, össze fog roskadni. Kishítűvé vált, kívánta a halált, az pedig mintha megérezte volna, hogy Csesztvén szívesen látják, egy éjjel bekopogtatott az Erzsi ablakán. A harmadik szülése majdnem elvitte az életével elégedetlen asszonyt. Április egy zivataros éjszakáján rosszulfejlett, csont és bőr leánykát hozott a világra, akinek a jötte majdnem kioltotta életét. Súlyos, csaknem csillapíthatatlan vérzést okozott a testéből elszakadó gyermek s a halál már ott állt közvetlen közelében és feléje nyújtotta zörgőcsontú karját. A kis szobában morajló hangok, melyeket vértelen agya még felfogott, úgy kongtak zúgó fülében, mint üres pincében a föld alól kiáltott szó. A szoba éji árnyát eloszlató lámpa fénye tűnőiéibe volt elhomályosuló szemében s hirtelen elmosódott előtte a szüléshez Csesztvére hívott Klára nénje ismert kedves arca. „Most meghalok“, — ködlött fel benne a gondolat s nem félt. Mosolyogni próbált, de csak torz fintorba torzult elsárgult arca. Erzsi hosszú halálhoz hasonló ájulásba esett... Ocsúdáskor még nem látott, nem hallott semmit, értelme még nem dolgozta fel a történteket, de ujjait ösztönszerűleg kinyújtotta a szomszéd ágy felé, — mintha annak elhurcolt gazdájától várt volna segítséget. „Emi hol van?“ — szerette volna megkérdezni, de szóra még nem tudta nyitni vértelen ajkát s csak lassan bírta felemelni ólomsúlyú, nehéz szemhéját. Tekintete a kisfiára esett, aki zokogva térdelt Jolánkával az ágya szélénél. Majd ráeszmélt, hogy az, aki föléje hajolva figyeli életrekelt arcán az átsuhanó pírt: Klára nénje. Az a kis hústömeg pedig, akit a begyújtott, duruzsoló kályha mellett most füröszt a dada, áz az ő harmadik gyermeke: Borbála. — Fázom ... — nyöszörögte ki az első szót s rettenetes vacogás*rázta meg elsárgult testét. — Fázom — ismételte még egyszer s vele reszketett az ágy, a párnák s a rátakart, pihével tömött takaró ... Melegvizes palackok kerültek az ágyba, pirosizzásig hevült a kályha ajtaja, de ő még mindig fázott. Fázott s bensőjében végtelen ürességet érzett. Valami elszakadt a testéből, valamitől megvált, ami egy része volt önmagának s elmúlt életének. Ügy érezte, hogy most véget ért valami, amiről számot adni nem tudott. Csak sejtette babonás megérzéssel, hogy visszahozhatatlanul elmúlt, véget ért az életében valami, 27. Csak később jutott tudatára annak, hogy testében életté érlelt harmadik gyermekével az ő élete is újjá formálódott. Ereiben az újonnan képződött vér gyorsabb tempóban kezdett keringeni, izmai keménnyé, ruganyossá váltak, melle duzzadta feszült s majd szétvetette a ruhaderekát. Szépsége kivirágzott — Fráter Erzsi pompázni kezdett, mint eső után a szirmait bontogató virág. Most lett huszonöt éves s a természet rejtett törvénye sze-int buzogni kezdett benne az újra talált élet és eddig nem sejtett érzések gyúltak lángra szívében ... Férjétől pedig egy hónap óta még levelet sem kapott. Hiába leste éber szeme a falun végigdöcögö postakocsit s szaladt az országúira elébe. — „Nincs levél, ma sincs levele a tekintetes asszonynak“, — mondta a kürtjellel érkező postás s Erzsi napról napra türelmetlenebbé vált... Elfeledte volna már Emi? Vagy tiltott dolgokról írt, amit elkobzott a cenzor s a kiszabadulás óráját hátravetette? Bizonyosat kellene tudnia... Igen! Be kellene mennie Losoncra s kieszközölni a hatóságoknál, hogy meglátogathassa a közben Pestre internált férjét. A két parádés ló azonban lesántult. Szegbe lépett a Csillag s Isten tudja, mi lelte a Nórát. Az igásak is rossz állapotban voltak, — de Losoncra bemegy engedélyt szerezni. Be, ha törik, ha szakad. De honnan szerezzen lovakat? A csesztvei lelkész úrnak csak igásai voltak, azok is hajnaltól szürkületig munkában állottak, a szomszédos bérlőt pedig csak hallásból ismerte, kéréssel nem fordulhatott hozzá. Eszébe jutott a közeli Horpács. Közel van Csesztvéhez, macskaugrásnyira, s Szontágh istállója tele van telivérlovakkal. De tőle sem kérhet. Nem. Szontágh Pálra élete végéig haragszik, vad, lobogó, asszonyi gyűlölettel, — inkább négykézláb megy be Losoncra, de a horpácsi gazdaságból még szeget sem kér kölcsön. Nem maradt hátra más megoldás, mint Sztregova. Messzire volt ugyan, de olyan ember, aki jól megüli a hátaslovat, egy napforgás alatt megjárja, — vissza a négyessel meg csak háromnegyed nap tart az út. „Sohsem kértem az anyósomtól semmit, — gondolta magában, — nem hiszem, hogy megtagadná az első kérésemet. Hiszen Emiről van szó.“ Azt azonban, hogy mért akart Losoncra menni, nem üzente meg s azt sem vette számításba, hogy tavasszal a Madách-birtokon a hátasló — épp úgy, mint a hintés — az ígással a mezőn dolgozik. Azért volt oly silány a birtok lóállománya. De Erzsi felületességhez szokott természete nem számolt soha az eshetőségekkel; ha kigondolt valamit, akkor a tervének mindenáron teljesednie kellett. Most is, hogy elmenesztette a lóhátas embert, másnap délre már várta is vissza. A küldönc azonban nem jött. S nem érkezett vissza sem aznap, sem másnap, s Erzsi keserűsége percről percre nőtt. „Egyszer kértem szívességet Madáchéktól, de úgy látszik azt is visszautasították Sztregován ... Talán még a küldöncöt is munkába fogták ... De ezt eiőre tudhattam volna... No nem baj... Ha nem adtak lovat, tartsák meg maguknak. Losoncra én azért mégis csak beérek.“ 12
