A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)

1964-10-18 / 42. szám

Dicséret vagy elmarasztalás?

szafelé haladnak. Nem lehet — takarékossági szempontokra hivatkozva, azokat az embereket, akik feladatukat komolyan veszik, akik mint régen, most Is szabad Idejüket áldozták az ügy érdekében, akik bizonyos anyagi áldozatoktól sem riadtak vissza, kényelmetlen és a tanfolyam céljainak meg nem felelő körülmények között fogadni.

Nem lehet régi és tapasztalt műkedvelő rendezőket, kezdő rendezőjelöltek felfogóképességéhez alkalmazkodó előadások hallgatására kötelezni, de épp úgy nem lehet Igyekvő, de kezdő hallgatók számára elhagyni a szakmai indulás ábécéjét. És főleg nem lehet rendszer nélkül, át nem gondoltán összeállítani egy-egy előadássorozatot, csak azért, hogy a felsőbb szerveknek bemutatandó papírlapon, minden tervszerűen szerepeljen.

Nem lehet és nem szabad! Azért nem lehét, mert hatalmas összegek vesznek így kárba anélkül, hogy eredményeket mutathatnának fel és azért nem szabad, mert elveszíthetjük és részben már el is veszítettük azoknak a bizalmát, akiknek érdekében a tanfolyamokat megrendezzük. Azért nem léhet, mert rendezvényeinkről lassacskán éppen azok maradnak el, akik a műkedvelés ' dolgát előbbre viszik, és azért nem szabad, mert a megjelenők között észrevehetően ismét azok vannak többségben, akik a tanfolyamot szervezett kirándulásnak tartják. És főleg nem lehet és nem szabad mindezt azon a címen elkövetni, hogy mások is így csinálják.

Nem szabad gépiesen átvenni előregyártott művészi szabályokat, és nem lehet általánosítani feltételeket, mert a kitűzött célt szem előtt tartva elsősorban saját körülményeinkhez kell akalmazkodnunk. Példát pedig azokról vegyünk, akik hasonló körülmények között jól dolgoznak.

Elsősorban tehát ajánlatos lenne rátera színházban működő hivatásos szakemberekkel megbeszélhesse.)

A kezdő rendezők számára szervezett tanfolyamokat módszertanilag jó előre ki kell dolgozni. Elsősorban a tanfolyam céljainak megfelelő, dramaturgiailag tökéletes és vitathatatlanul irodalmi értékű darabokat kell erre az alkalomra kiválasztani. És nem dramatizált novellát, vagy regényt, mert ezek a művek ritkán érik el a közvetlenül színpadra írt drámai művek színvonalát, és ez a kezdő rendező munkáját csak megnehezíti. És nem is tiszavirág életű, kétségbevonható értékű színdarabokat, még akkor sem, ha mondanivalójuk pillanatnyilag időszerű is.

Elindulni feltétlenül dramaturgiailag hibátlanul megszerkesztett művel ajánlatos. Helyesnek tartanám azt is, ha az első előadáson az előadó ismertetné a megrendezendő darab írójának életrajzát és irodalmi értékét. A második előadáson a darabot dramaturgiailag kell analizálni és csak a harmadik előadáson venné kezdetét a rendezői munka, (elemzés, az olvasó, beállító stb. próbák) mégpedig olyanformán, hogy a hallgatók — színészek helyett — egymással foglalkoznának. Ezt is inkább úgy, hogy a figyelmet a rendezői teljesítményekre összpontosítsák és nem a színészi alkotómunkára, habár az volna helyes hogy a rendező egyben színész is legyen, de adott esetben, ezekkel a követelményekkel szemben engedményekre kényszerülünk.

A próbákkal egyidejűleg — mondjuk a délutáni órákban — történhetne a színpadi beszéd korrigálása, de nemcsak egyetlen előadás keretében, hanem a tanfolyam ideje alatt folyamatosan, mert ezen a téren aránylag a legtöbb a behozni valónk. Ez a fogyatékosság pedig attól nem javul, ha az időt — mint Rozsnyón kívánták — versmondással töltik el. A versmondásnak más a technikája mint a színpadi beszédé, és

/}, a

f

/

e

42 m

A műkedvelő színjátszás címére bírálat és dicséret Szép számmal hangzott el a múltban ,s a jelenben egyaránt. Magam is ludas vagyok egyikben épp úgy mint a másikban. Legutóbb Rozsnyón a Népművelési Intézet által rendezett tíznapos tanfolyam alkalmával beszéltem s figyeltem és közben kialakult bennem a kérdés: jól van-e úgy, ahogy van? — már mint a rendezőképző tanfolyamok megrendezése...

Hogy erre megfelelő feleletet kapjunk, előbbi néhány kérdést kell felvetnünk. Elsősorban azt, hogy jól volt-e úgy ahogyan eddig volt? —- Elindulása óta, azaz 1952— 53 óta, a hazai magyar műkedvelő színjátszás «ttja vitathatatlanul felfelé ívelt. Legalább is a műsorválasztás, műsorpolitika vonalán. De az egyéni teljesítmények terén is sok pozitívumot könyvelhetünk el. Hogy ezeket a pozitívumokat a gyakran szigorú kritikai hang, avagy a rendezőcsoportvezetők javára írhatjuk-e, ebben az esetben csupán másodrendű tényező a felmutatható eredmény mellett, amellyel a Komáromban megrendezett Jókai-napok alkalmával találkoztunk. Azt ott bemutatott, átgontlolt és művészi színvonalat képviselő műsor azt bizonyítja, hogy akik most tartják kezükben a hazai magyar műkedvelő színjátszás gyeplőjét, tudják mit akarnak, tudják merre vezet az út a kitűzött célhoz. Komáromban meggyőződhettünk arról is, hogy amelyik csoport élén olyan ember áll, aki komolyan veszi hivatását, az a csoport értékes eredményeket tud felmutatni.

Igen ám, csakhagy a következő kérdésre a felelet már nem ilyen kedvező. Ez éppen Rozsnyón, éppen a sikeres jókai-napok után volt észlelhető. Ugyanis éppen ezen a műkedvelő rendezői szemináriumon tapasztaltunk olyasmit, mintha nem előre, de visszafelé haladnánk és ott állnánk ismét a kezdet kezdeténél, tanácstalanul, az indulás bizonytalanságában és mintha sohase lett volna módunk és alkalmunk felmérni a szerzett tapasztalatokat.

De lássuk csak, hogyan is volt kezdetben.

Ügy volt, hogy a Népművelési Intézet, vagy a Csemadok, vagy e két intézmény közösen rendezett tanfolyamaira nem mindig azok jöttek el, akiket vártak, akiknek a műkedvelő színjátszás, illetve a népművelés szívügyük volt, de gyakran olyanok is jelentkeztek, akik ezeket a tanfolyamokat az otthoni munka egyhangúságából való „kikapcsolódásnak“ vélték és elszunyókáltak az előadáson, mert nem értették az előadót, vagy mert nem érdekelte őket a „tananyag“. Holott a legjobb szakemberek, legjobb tudásukat vitték már akkor is e tanfolyamokra.

De jelentkeztek — még hozzá egyre többen olyanok is, akiknek csupán a kitűzött cél lebegett szemük előtt... azaz, a hazai magyar népművelés feladata. Akik e célért gyakran szabadidejük nagyrészét is feláldozták, sőt, akik anyagi áldozattól sem riadtak vissza, akik lelkiismeretesen vállalták a reájuk háruló munkát. Ezek azok, akik csoportjaik élén eljutottak később — és el fognak jutni ezután is —, a járási versenyekre, a kerületi és országos szemlékre, tudásukat bemutathassák Komáromban, Iglőn, sőt egyszer talán még Hronovban is.

És ezek kedvéért kell most szót emelni. Ezek miatt szükséges kijelenteni... nem jól van úgy, ahogy van! Vagyis ahogyan legutóbb Rozsnyón volt. A rendezői tanfolyamok nyomán az embernek az az érzése támad, hogy nem előre, hanem viszmettségük szerint megrostálni azokat, akik a tanfolyamokra jelentkeznek. Azon rendezők számára, akik már felfigyeltető eredményeket értek el, lehetővé kell tenni, hogy figyelemmel kísérhessék a komáromi Magyar Területi Színházban folyó rendezői munkát. Ebbe a színház vezetősége már többször beleegyezett.

Ha anyagi, munkabeosztási, esetleg magán jellegű okok akadályoznak valakit abban, hogy hosszabb ideig, azaz a színházban folyó próbák kezdetétől a befejezésig távol legyen otthonától, akkor ezt a kérdést úgy keli megoldani, hogy csupán időről időre töltsön néhány napot a rendezőjelölt a színháznál, vagyis csak azokon a próbákon vegyen részt, amikor az előadásra készülő darab jelentős fordulóhoz ér. Elemző, egy-két olvasó, egy-két beállító próba, s a főpróbák, illetve a technikai próbák idején. (Sőt, alkalmat kell nyújtani arra is a tanulmányi látogatáson lévő műkedvelő rendezőnek, hogy észrevételeit

annak elsajátítására kifejezetten költészettel vagy irodalmi összeállítással foglalkozó tanfolyamokat javasolnék, ahol csakis ezzel a műfajjal foglalkozó szakemberek vennének részt.

A fenti mintára összeállított tanfolyamokat befejezhetné a kísérletül felhasznált színdarab (költői összeállítás) megtekintése, valamelyik műkedvelő csoport, avagy hivatásos színtársulat előadásában, úgyszintén az előadás kiértékelése.

Csakis átgondolt és tudatos munkával érhetjük el, hogy színjátszóink népművelési vonalon jelentős helye kerüljenek. Hogy az említett dolgok megvalósítása, valamint a jelzett hibák orvoslása kinek a hatáskörébe tartozik, annak megállapítása nem az én feladatom. Az én feladatom — úgy érzem, elmarasztalni vagy dicsérni ... mindent a maga helyén, és az ügy komolyságához illő tárgyilagossággal.

DÁVID TERÉZ

9