A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-10-18 / 42. szám
tfa öregemfaStofadság VSröskatona — és partlzánsfrok előtt elgondolkozni: az öregember élete során nem volt tartós munkaviszonyban, s a biztosítási díjat nem fizette érte senki. Eddig mindez csupán egy élet filmjének a szinopszisa. De mindennek értelme és lényege kell, hogy legyen. S ez az összegeződött élettapasztalat, mely apró epizódokból és botlásokból, csalódásokból és picike győzelmekből kovácsolódott az öregember egyéniségének lényegévé. A szobácskáját már leírtaim apró és szegényesen berendezett. Az öregember az ágyon ülve beszél, számunkra a fiától kölcsönzött két széket. Szaval értelmesek, de gondolatai csapongóak és néha foszladozik mélyükön a logikai fonál. — Amikor a búharal emtr elmenekült, a palotájában hagyta a ruhatárát. Egy szép aranycsatos haláfját az egyik mohamedán vöröskatonának akartuk adni. Nem fogadta el. Azt mondta, ő azt nem fogadhatja el, mert az emír ruhatára állami tulajdon. Ilyen emberek voltak a mohamedánok. A kereskedőik nem zárták be az üzleteket ha elmentek valahová, csak kifeszítettek egy zsinórt az ajtóban, az jelezte, hogy az üzlet zárva van. S az árujukhoz senki nem nyúlt. Mikor lesz ez nálunk így? — kérdezte az öregember. Fájó ponthoz értünk, olyan seb bolydult meg a lelkében, melyet nem tud megérteni, sem elfelejteni és melyet sosem bocsát meg a világnak. Néhány éve egy erdőgazdaság és fakitermelő üzem éjjeliőre volt. ö maga nem tud sem becstelen, sem ,,ügyes“ ember lenni, de elnézni sem képes a becstelenséget, a lopást. Leleplezte és állandóan hangoztatta az üzem sofőrjeinek a „fekete fuvarjait“ és űzőiméit. Megfenyegették, hogy hallgasson, vagy tűnjön el. Nem hallgatott, ö már csak tudja, hogy az állam vagyonát szétlopkodni nem szabad. Egy éjszaka megtámadták a házikójában (akkor kint lakott az erdőben), beverték az ablakait és megfenyegették, hogy megölik, ha el nem tűnik a vidékről. Mindezt szenvtelen — talán így mondhatnám, tehetetlenül panaszkodó — arccal mondja el, kesernyés, maga elé néző és mindenbe belenyugvö tekintettel. — Vannak üzemek, ahol a vak ember lenne a legjobb éjjeliőr. Valószínűleg akkor szakított véglegesen az emberekkel. Hatvan éves elmúlt, és azt az igazságot, melyet a magáénak vallott nem látta érvényesülni maga körül, az életben. Visszavonult az emlékező magányba és gyötrődő elégedetlenségbe. Talán már azt is belátja, hogy a nyugdíjhoz kevés „hivatalosan“ ledolgozott éve van. Dehát mikor dolgozhatott volna, hogyan lehetne több éve, hogyan? 1950-ben, amikor a szocialista állami vállalatok erősödni kezdtek, 59 éves volt. Mihez fogjon egy ember 59 éves korában, hogyan kezdjen új életet? Legalább tudná bizonyítani, hogy ezelőtt 45 évvel érdemeket szerzett a forradalomban! Sajnos, erről semmi írott bizonyítéka nincs. S a másik állandóan a háttérben bujkáló kérdés: ml vagy hát, öregember valójában, magyar, szlovák vagy német? Minek érzed magad ... ? — Ugyan — legyintett, mintha mellékes dologról lenne szó —, tudok én minden nyelven. Amikor harcolni és tenni kellett, senki nem kérdezte, hogy ml vagyok. Ember vagyok, öreg ember. A szabadságra születtem, fiatal koromban Is az érdekelt, meg az Igazság. A természet, a hegyek, források, a régi várromok... Többször hívták, hogy menjen agghajlékba kertésznek. Nem ment. Akkor Is azt hangoztatta, ő a szabadságra született. Inkább az erdei ösvényeket járja. Ki fejti meg a lelke mélyén élő titkokat? Orvoshoz nem jár. Gyógyfüvekkel, teákkal gyógyítja önmagát. A bojtorján tea a legjobb, állítja, az minden betegséget kiűz az emberből. Ha nyolc napon belül nem szűnik a betegség, akkor úgyis baj van. Neki eddig még mindig megszűnt nyolc napon belül a derékfájása, vagy a láza, s ha egyszer majd nem szűnik, akkor meghal... Nem enged még el, valamit mutatni akar. Kivezetett a temetőbe. Egy sor sír előtt álltunk meg, őszi eső permetezett ránk, halkan és puhán, mint a sóhajtás. Nyolc egyforma sír kőfej fával és a kövön rozsdás vasvirággal — tizenkilencben elesett magyar vöröskatonák névtelen sírjai. Másik 'hétnyolc sír fejénél egyszerű fakereszt. Ezek alatt a fasiszták áldozatai nyugosznak, környékbeli szlovák partizánok. — Szabadságharcosok sírjai — mondja az öregember —, az iskolásgyerekek gondozzák őket. Néha én is hozok virágot rájuk és rendbehozom a környéküket, ha hantjaikat már nagyon ellepte a dudva és a gaz. S megkérdezi, hogy nem lehetne valami szerény emlékművet állítani a szabadságharcosoknak. Elnézlek, öregember, ahogy meghajolva és töprengve állsz a szlovák és magyar hősök sírjai előtt. Te vagy hát a szabadság egyszerű és Ismeretlen katonája? Érte küzdöttél és harcoltál életedben. De hát mit értél el? Eljött-e végre számodra is a szabadság? Vagy csak engedelmes eszköze voltál a történelemnek, aki önzetlenségében nem is vár jutalmat azért, amit tett? Ez is meglehet. De ha csak eszköz voltál Is, hasznos eszköz voltál, s a hasznos dolgokat nem szabad eldobni. Vagy a történelem törvényei gyűrtek vakon és érzéketlenül maguk alá? Mert most hogyan magyarázzuk meg, hogy ezért harcoltál, amikor a te vágyaid nem teljesültek? öregember, neked talán vágyaid sem voltak az életben? Az utóbbi Időben gyakran hallani olyan véleményekpt, hogy néphagyományunk nőm tud beleilleszkedni mai életünkbe, neon tudja kifejezni a mai ember érzelmeit, idejét múlta s csak múzeumba való emlék. Az utóbbi években sokat vitatkoztunk erről a sajtóban, de sajnos keveset tettünk. Ismerjük be, hegy az elmúlt 15 évben a népművészet égisze alatt nagyon sok merényletet követtünk el a jóízlés, a szép, a művészetek ellen. A sok del- és táncünnepély — szokszor selejtes, művészletlen műsorával — okozta azt, hogy sokan úgy érzik, lejárt a népművészet Ideje. A zenetürténetből tudjuk, hogy a nagy zeneszerzők mindenkor merítettek a nép zenéjéből. Századunk nagyijai is ezt vallják. Egy egész nemzet lelkivilága tárul ki benne, s nem véletlenül hasonlítja Bartók Béla a magyar népdal gyöngyszemeit a legszebb Beethoven szonátákhoz. A népdal tObb évszázad, sOt sok esetben évezredek emlékeit őrzi. Népdalktncsünk nagyon gazdag, sokrétű. A szelíd tréfától a tragédiáig mindenre van hangja. Az itt közlésre kerülő népdalunk egy régi lírikus fonődal Ghymesről: A népművészetről szóló vitát pedig zárjuk le Kodály Zoltán szavaival, mely arra ts választ ad, mtért nem szabad a tűznek kialudni. „Nálunk még 300 éve ugyanaz a dal zenghetett várban és kunyhóban. Azóta a vár rombadőlt; ha áll, lakója Idegen, vagy hűtlen lett a magyar dalhoz. Megőrizte a régi kincseket, díszruhákat, fegyvereket. A dalt abbahagyta. A kunyhó hű maradt, megőrizte a régi kincs értékesebb felét: a lélek őst bútorzatát. Az egész magyarságét: a magáét Is, azt Is amit felülrOl kapott. Amit 300 éve az Eszterházy-palotákon daloltak, azt ott ma már nem tudják. De tud még belőle Szálát Zúza, kts töpörödött öregasszony, Kolon nevű kts zoboraljat faluban. A falu megmentette a tradíció folytonosságát. A ml dolgunk átvenni tőle és tovább ápolni." A tűznek nem szabad kialudni! A Hét zenei rovata, vezeti: Áah Tibor
