A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-07-12 / 28. szám
GYÜRE LAJOS Szirotyák Dezső rajzai lene kivontatni a sárból. Szóval becsüld meg magadat, és az embereket, Sok évi tapasztalat van mögöttük. Oszlasd el bizalmatlanságukat az üj módszerek iránt. Akkor se ijed) meg, ha pökhendien eléd állnak a dereshajú Jani vagy Pista bácsik, és megkérdik, hogy hé, te öcskös, aztán ‘tudod-e hogy öreg rókákat tanítasz?! — Igyekezni fogok! — Mindnyájan ezt felelitek! Jól van, csak nehogy az elején elrontsd a dolgod! Már a vonatban, amely Búboskisbögözd felé vitte, jelentkezett az első kísértés. Ütitársa, akit furdalt a kíváncsiság, nyugtalanul fészkelődött az ülésen. Azután, nem bírva tovább magával, a szokásos „ezer bocsánat, hogy zavarom“ és „a világért sem szeretném megbántani érdeklődésemmel“ utána kérdezősködni kezdett. — Hogy miért üres a kabátom ujja? Sajnálom, de nem tudom kielégíteni kíváncsiságát. Olyan régen történt... Már nem emlékszem pontosan — sajnálkozott fölényesen. A tolakodó útitárs megsértődött, nyomban át is hurcolkodott a szomszédos kupéba. Búboskisbögözdön óvatosan kitért a kérdések elől. Személyét ilyenformán titokzatos mende-mondák lengték körül. Tudta, hogy ez sem helyes, meg kellene mondania a valóságot, de a döntő pillanatban mindig cserbe hagyta az elszántsága. Megérkezése után nem sokkal ismerkedett meg Valival, aki a nemrég alakult kertészeti csoportnak volt a vezetője. Hamarosan barátságot kötött a lánnyal. Azonos nézetek, egyforma elvek kovácsolták barátságuk láncát. Learattak, beköszöntött az ősz. Elkészült az üvegház, a kertészeti csoport álma. Vali és Rudi ekkor már együtt jártak, mit sem sejtve arról, hogy a falu a hátuk mögött már egymásnak szánta őket. A fiú félénken viselkedett. Ügy látta, a lány szemében ott bujkál a sorsdöntő kérdés. S Vali egy kis habozás után tényleg megszólalt: — Mitől félsz? . . Hogy kosarat kapsz?! Szeretlek, te csacsi, mit bánom én, hogy az egyik kezed hiányzik. Melletted akarok élni, mire vársz még, miért becsülöd le önmagadat? Ügy látszik, félreértette a lányt. Ö egy másik kérdéstől rettegett, mindennap, minden órában várta, ott lebegett felette, mint Damoklész kardja, lói emlékezett még öreg tanárának bölcs szavaira: — „Vigyázz, nehogy elrontsd a do+godl“ Hát nem! Ha eddig sikerült, ezután sem szabad elfuserálnom! — határozta el. Mégis kétségbeesetten arra kellett gondolnia, hogy gyenge lesz, megint elragadja a képzelete. Hosszas sétákat tettek Valival az erdőben. Aztán eljutottak az első csókig, s áz ezt követő hosszú szünet után Vali megkérdezte: — Érdekes! Még sohasem beszéltél arról, hogyan vesztetted el a jobb kezed. Mondd, tulajdonképpen hogy történt? Rudi megdermedt Most! Most kell összeszednie magát! Egész élete forog kockánl Azután engedett a görcsös feszültség. — Így születtem! — őrölték ajkai csendesen az igazságot. Felemelte a fejét, rápillantott a lányra, ás felszabadultan fellélegzett Nem lehetsz más Letörölted arcod üde hamvát. Tört szemed fénye mögött üres terek ásítanak. Állatok ösztöne hajtja véred, s vinnyogva szűkölsz a pillanat-vágyak teljesedése után. Féltett s kulcsra bezárt négy falad közt az atomkor ismert jegyei terpeszkednek. Egy gombnyomással a roppant űrből lehallgatod a világ-szívdobogást, s a lüktető jelen lám így is belopja magát az antennák kitárt karjain át agytekervényeidbe. Lüktetnek a napok — lüktet a szív. Ritmus. Örökösen visszatérő dobogás. Ritmus. Ütemesen futnak a gépszalagok, vésőd nyomán, hullnak a széndarabok. Ritmus. Szegecselők kalapácsa koppan, az utcazaj agyadba robban, a vers, zene — benned dobol a világ pergő üteme. Feszülnek az izmok, idegszál pattan, sortűz dördül, hörög a mell, rohan az idő, sietni kell. A tánc, a tánc, az örült forgatag —< összekötő lánc — magával ragad, s mint lappangó mérgek könyörtelen nedve, felszívódik a bokrosán ágazó véreredbe, arcodba marják jegyük, mint a savak: enyém vagy, megváltottalak! S mint ki életet cserélt mással, egy örökké kötő keresztvonással — csak az lehetsz és semmi más, hiába minden önhúsod tépő tiltakozás. Tagadjanak meg bár tüzek és vizek — mássá már nem lehetsz, mert szádban az ízek lassanként elvesztik hitelüket. Mássá már nem lehetsz, bár nem köt se hála, se ostor, — nem lehetsz más —. ilyenné tett a kor. Nem szégyen ez, és nem is érdem: élni tiszták közt talpig fehérben: magunk illegetni. hol táncot ropnak; állni a sort, hol mások is sorakoznak. Nem szégyen ez, és nem is érdem. Csak emberség, kiállás halálig, bátran, keményen. S ha ezt állód, mindent álltái, ha ezt éled, mindent éltél, ha ezt bírod, mindent bírtál! Bírni emberül, hittel, mert halálig tenni, alkotni kell! Mert nincs pihenő, nincsen szünet, és -tincsen könnyű óra, — a tánc tart, — s még csak most fordult virradóra. Ezért kell a zene, ritmusok dobogó, éltető üteme. Trombiták szóljanak! mitől mint újkori Jerikó kulcsra zárt falaid leomoljanak. Hogy kitárt szívedben otthont leljen a terhes, vajúdó világ, hogy látó szemedben nyíljon újra hamvas szirmú ékes virág, hogy indulj te is, ha szólnak a dobok, — csukott ajtódon ezért kopogok. fin és a kor. Háromszor hívunk, szavunk tüzes ostor, húsodba mar. mint lappangó mérgek könyörtelen nedve, felszívódik a bokrosán ágazó véredényekbe; arcodba marják jegyük, kicsapódnak mint a savak: nem tehetsz más. — szól a Kor — enyém vagy, megváltottalak! u
