A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-07-12 / 28. szám
\eGRI VIKTOR ' Ekkor az ajtón kibukkant egy hórihorgas legény, és hogy nem látta komáját a kapunál posztólni, rosszat sejtve nagyot kiáltott és rögtön visszaugrott. Pillanatok múlva tüzet nyitottak ránk. Már nem volt idő megkötözni, ártalmatlanná tenni a két foglyot. Az egyik közülük lebukott a földre, utána a másik is — azt hittem, hogy golyó érte őket —, csak később vettem észre, hogy kereket oldottak. Úgy látszik, tudták, hogy a közelben híd vezet át a patakon az erdő felé. Kétfelől szórták ránk a tüzet, de már ott voltam rajommal, és mi kezdtük szorongatni az iskolából lövöldözőket. Egyre kevesebb lövés esett bentről, valahol hátul kiugorhattak az egyik ablakon, és mire bejutottunk az épületbe, csak egy halottat találtunk fejlövéssel elnyúlva, félig beszorulva két iskolapad között. Nem sikerült a rajtaütés, ahogy terveztem, de nem bántott különösebben. Reggelig bizonyára nyugtunk lesz. amíg valahonnan erősítést nem hoznak. Megtanultuk régen, mennél nagyobb a sötétség, annál kisebb a veszély, a német csak világos nappal mer legénykedni, éjszaka biztos fedezékben marad. Hajnalig van hát bőven időnk, de úgy döntöttünk, hogy csak egy órát pihenünk. Tejet és egy kis szalonnát, száraz kolbászt kaptunk, kenyérzsákjainkat is jól megtömhettük rozslisztből sütött kerek cipókkal. Milyen kevés kell, hogy az ember feledje keserveit, s újra érezze az élet jó ízét, leverő gondok helyett azt, hogy nincs az az erő, amely megtörhetne minket. Elég egy csipet dohány, egy korty tüzes kisüsti, és már nincs foga a hidegnek, a fáradt test erőre kap, megindul a szó. elmúlik az álmosság, még egy nótára is kedve támad az embernek. Már éppen szólni akartam a fiúknak, hogy szedelőzködjünk, amikor megláttam Plevzát. Mit keres itt? Miért jött utánunk? Talán Hanka küldte, a parancsnokunk? Plevza parancsot hozott: haladéktalanul forduljunk vissza Körtvélyesbe Csapatunk megkísérli az áttörést. A gyűrűben délkelet felé hézag támadt; a németek alighanem azt hitték, hogy nagyobb egységre bukkantak, és félelmükben hirtelen meghátráltak, nehogy ők jussanak kutyaszorítóba. Hadmozdulatoknál gyakran megesik az ilyen tévedés, és most minden azon múlik, mikor veszik észre a hibát, és indítanak támadási ellenünk. Olyan számbeli fölényben vannak, hogy könnyen felmorzsolhatnak Amikor közöltem a fiúkkal Hanka tervét, egyszerre mind izgalomba jöttek. Véget ér ez az utolsó napokban már teljesen céltalanná váló kódorgás a hegyek közt. Igaz, komoly erőket kötöttünk le, talán egy ezrednyi gyalogságot és két üteg tüzérséget. Az utolsó héten kegyetlenül szorongattak, minket, és nem volt nap, hogy nem ütöttek volna rést köztünk. Fájó veszteség volt, ha csak egy emberünk is sebet kapott és növelte Heimler doktor gondjait. De most, hogy reményteljesnek látszott az áttörés terve, kevés értelme lett volna, hogy tovább vállaljuk a tüskeszúrók, ám mégiscsak űzött vadak szerepét. A déli-és-keleti égboltozaton sűrűn villámlőtt az ágyúk torkolattüze, a tegnap még távolról felhangzó dörgések fenyegető morgássá erősödtek, mintha millió torokból egyszerre kelne valami iszonyú hörgés és millió kar verne óriásdobokat. Ez a pusztulás hangja, de nem a mi pusztulásunkká — nekünk a szabadulást hozza. A hangorkánból már kivehető volt, hogy odalent a síkon minden órával közeledik a front. Bűn volna tovább maradni és bevárni, hogy újra gyűrűbe fogjanak. Át kell jutnunk az oroszokhoz! Odaát biztonságban leszünk. Természetesen nem úgy értettük ezt, hogy számunkra vége a harcnak, puhán vetett ágy, pihenő vár ránk, de úgy lesz, hogy velük egy sorban menetelhetünk tovább nyugatra, az otthon felé. Talán csak néhány rövid hét, tavasz előtt ott leszünk a Vágnál, elérjük a morva határt, a Dunát, és a fritzek futni fognak, hátrálnak, kitakarodnak az országból! ☆ Több kisebb osztagra szakadtunk. Az első kapta a feladatot, hogy kísérelje meg az áttörést, a másik fedezze a rohamot és törődjön a sebesültekkel. Egy-egy rajkétoldalt vonul, hogy egy váratlan rajtaütés első rohamát felfogja, ha jobbról vagy balról érne támadás. Engem hetedmagammal felderítőnek küldtek előre; vagy ötszáz lépésnyire kellett haladnunk az első osztag előtt. Ha valami nagy fefádat előtt álltunk, máskor is megesett, hogy nem maradt időnk egymástól búcsút venni. Most valahogy rosszul esett, hogy ez a kézszorítás vagy futva vetett szó elmaradt. Ki tudja, mit hoz a holnap, ki marad meg közülünk, kiket látok viszont odaát vagy egyszer később, hónapok és évek múlva már otthon, a béke világában? Hiába, áldozat nélkül ez a nap sem múlik el, de ez a mi harcunk rendje: vérrel, életekkel kell fizetnünk az újért, a szabadságért. Gondolatban veszek hát búcsút tőled, Riebkin elvtárs, aki kevés szóval, inkább tettekkel a harc értelmére tanítottál. Köszönöm, hogy néha esténként, s pihenő óráinkban hitet öntötté] belém. Igaz, volt már bennem egy kis emberség, még otthon szereztem apámtól meg Wagneréktől, akiknél inaskodtam és akiknek házában hat esztendőt töltöttem, de az igazit, amely itt a hegyekben fogant és edződött, ezt jóformán tőled és attól a simlédersapkás embertől kaptam. Érzem, hogy nem veszhet el, amit szenvedés és szenvedély oltott belém. Ha átvészelem ezt az időt, lehet, hogy sok hibám lesz és fiatalos hévvel sok botlást követek el, de a közöny és részvétlenség bűnét kerülni fogom. Búcsúzom tőled is, isten veled, Heimler doktor. Ne haragudj a fiúkra, hogy a hátad mögött zsidócskának csúfoltak. Bizonyára nem egyszer hallottad és fájhatott, hiszen láttam, hogy a pápaszem vastag üvege mögött elfakul a szemed, a szád szegletében megjelenik az a fanyar ránc, de nem szóltál rájuk, mert bölcs vagy és tudod, hogy nem tehetnek róla. úgy hozta a nevelésük, de abban az új életben nem teszik többé se veled, se mással és el mondják majd, hogy ép karukat, az egészr ségüket, talán az életüket neked köszönhetik. A sebesültek gondja — mint anvnyiszor ezekben a nehéz hetekben — megint rád marad, és én tudom, ha az életeddel fizetnél is, megmented őket mind, hiszen egyszer ezt mondtad, hogy esküt tettél, és neked szent ez az eskü. És te, Mikula kapitány, -öreg spanyol harcos, remélem a sebed begyógyul és nem esel a németek kezébe. Ugye, nem haragszol rám, hogy olyan hebehurgyán rád támadtam, amikor először láttalak? Szeretném a te kezed is megszorítani, gondolj rám jó szívvel, ha többé nem tehetném ... Molnár Sanyi ismét velem van. A többi magyar — összesen vagy negyvenen álltak át hozzánk — a másik osztaggal hátul marad. Nem tudom. Hunka helyesen tette-e, hogy odaosztott titeket? Talán attól tart, hogy odaát az oroszok nem fogadnak úgy, ahogy minket? Van benne valami érthetetlen idegenkedés, bárhogy leplezi, én érzem, hogy netr szeret minket. Engem kivételnek tart, nemzete megtagadójának, aki majd egyszer, ha felszabadulunk, észre tér. ☆ Alig egy órával éjfél után, a vaksötétben elindultunk a megszabott irányban Rimaszombat felé. Régen megszoktuk a járást az ilyen sűrű sötétben is; elég volt, ha olykor kibukkant a hold, hogy valamelyest jobban tájékozódjunk, s világított a hó is. Nehéz volt azért az -éjszakai talpalás, nyomott a hátizsák terhe, a szűkös koszt meglopta erőnket; a fagy ellenére csörgött rólunk' a verejték, de megállni nem lehetett; maradék erőnkkel, leszegett fejjel makacsul csak törtettünk tovább. Ki tudja, miféle gondolatok kavarogtak társaim agyában? De talán úgy volt, mint velem számtalanszor: ők is csak rakták a lábukat maguk elé, félig kábultan, lélektelenül, mert ilyenkor üres a fej, az ember csak arra vigyázz, hogy ág ne csapjon fagyos arcába, el ne zuhanjon, bele ne veszszen valami szakadékba. Ösztönszerű mozgás ez; nem az erdőt jól ismerő vadé, hanem olyan, mint a meleg istállóból kivert baromé. Nagy körben elkerültük az országutat, a dombok alatt tapostuk a havat, és pirkadat felé egy mezei útra tértünk. Hajlatában, néhány csenevész bokortól védetten, hirtelen egy őr bukkant fel előttünk, és valahol lejjebb lovak horkantottak. Alighanem aknavető ütegbe botlottunk. Szirotyák Dezső rajzai 12
