A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-07-12 / 28. szám
, R u d is es 3z ígfi Irtózott az igazságtól. Nem az üresen lógó kabátujja tette őt kevesebbé a többi makkegészséges fiatalembertől, hanem beteges félelme a valóságtól. Az ő valósága! Igenis gyűlöli ezt a valóságot, mert semmitmondó, prózai, nincs benne hőstett, bajtársi önfeláldozás, egyáltalán semmi érdekes. Két szóban elfér, szégyenkezni kell miatta. Ezt jobban fájlalta, mint hiányzó jobb kezét Ezzel különbözött a testi hibáival rendelkezők közlékeny seregétől. Az ő tragédiájának nem volt története! Balázs Rudolf már kiskorában nélkülözte ezt a történetet. Rövidnadrágos iskolásfiú volt akkoriban, még Rudikénak hívták. A földszintes iskola udvarán hatalmas, terebélyes, vénségében méltóságteljes hársfa állt. Nyár elején bódítóan illatozott, és a pedellusnak tisztességes mellékjövedelmet biztosított. Hosszú létráról szaggatta virágjait, megszárította, és eladta a patikusnak. Az iskolaszolgának keresetet, a tanulóknak árnyékot szolgáltatott a nyári forróságban. Azután két hónapig árván, elhagyatottan strázsált a kihalt udvaron. Ősszel hullatta leveleit. Ehhez a fához támaszkodott iskoláskorában a kis Rudi, zajos óraközti szünetekben, tízóraiját majszolva, társai vidám, szertelen hancúrozását követve nagy, őzbarna szemeinek szomorú tekintetével. Gyakran megtörtént, hogy a szőkehajű, piszeorrú. szeplős kislányok kifáradtak a kötélugrálásban, kergetőzésben. Ilyenkor a hársfa alá futottak megpihenni. Körülfogták Rudit, elcsendesedtek . . . Riadtan nézték a Félkezűt, kíváncsiságukban odáig merészkedtek, hogy kinyújtották kezüket, mintha érinteni akarnák a „semmit“. Szeleburdin kérdezősködtek ... — Miért csak egy kezed van? Rudi bambán meredt rájuk. Fogai abbahagyták a vajaskenyér szorgalmas őrlését. Lehet-, hogy teli szája miatt rekedt benne az igazság? Gyorsan lenyelte a megrágatlan falatot, és megható történetet mesélt arról, hogyan vesztette el a jobb kezét. Élénk fantáziája elragadta, és ahány kérdező akadt, annyi történetet talált ki. Persze elöbb-utóbb rájöttek, hogy nincs érzéke az igazmondáshoz, Pajtásai türelmesen meghallgatták, amíg mesélt, elszórakoztak, azután gúnyosan felkacagtek, otthagyták a hársfa tövében, csak úgy visszhangzott az udvar csúfolódó kiabálásuktól: — Hazudó! Hazudós Rudi!.,, A fél kezű hazudik! Boldog volt, mikor háta mögött tudta a kötelező ikolalátogatást. örült a felsőbb iskolának. Pompásnak találta új környezetét, érdeklődő diáktársait, de hamarosan itt is elrontotta a dolgát. Megszédült a reá zúduló tapintatos, vagy tapintatlan kérdések százaitól. Képzelőtehetsége működésbe lépett, ős szivattyú módjára ontotta a történetkéket. A szakácsnő kíváncsiságát kielégítő meséjében nagybátyjával, a világhírű utazóval járta az afrikai dzsungelek liánnal átszőtt sűrűjét. Oroszlánra vadásztak. Rengeteg veszélyes kalandon mentek keresztül, végül egy elhibázott lövéssel megsebezett fenevad rátámadt Rudiját, és elmenekült zsákmányával. A termelőszövetkezetben, ahol a gyakorlati módszerekkel ismerkedtek a növendékek, az elnök részvétteljesen megkérdezte, miképpen veszítette el a jobb kezét. — Könnyű vadászgép pilótája voltam. Darázsként támadtunk az ellenség bombázóira — kezdte, és szavai nyomán gépfegyverek kattogtak, bombák robbantak fülsiketítőén, lángbaborult ezüstszárnyú repülőgépek zuhantak alá, fúródtak orrukkal a földbe, sebesültek jajveszékeltek, halottak dermedeztek jéghidegen, kormos arcukat az imádott rögökön pihentetve. — Egymagám három nehézbombázót tettem ártalmatlanná. Mire leszálltam, jobb kezem bénán lógott, temérdek golyó érte, szétroncsolták a csontot. Azonnali előléptetést és kitüntetést kaptam érte. — Mondd csak, édes fiam, •aztán hány éves voltál te akkor? — kérdezte az elnök, és válaszát meg sem várva hahotában tört ki. Elmenekült a gyilkos nevetés elől. Otthagyta serényen dolgozgató társait. Az internátus felé igyekezett, mely a régi kastély alagsorában volt, míg az emeleten tantermekké alakultak át a grófi szobák, és a tükörteremben esténként a jövendő agronómusok nézték a televízió műsorát. Lábai alatt porzott a falu felé vezető út. Megszomjazott, lera, és még mielőtt nagybátyjának ideje lett volna közbelépni, leharapta a karját. Szobatársai előtt is ezt a történetet adta elő csekély változtatással. Az expedíció egy folyamon kelt át. Krokodiloktól hemzsegett a folyó agyagsárga, zavaros vize. Egyikük játékosan kirántotta Rudi kezéből az evezőt. A fiú merészen megpróbálta visszaszerezni, de egy másik hüllő belemélyesztette fogait jobb kezébe, és húzni kezdte a mélybe. A csónakban ülők belekapaszkodta a fiúba, mindenáron meg akarták akadályozni elrablását, de a dühös állat tőből kiszakította a karült a bokrokkal mintegy álcázott hűs vizű forrás mellé, csillapította szomját. Aztán hanyatt feküdt, meglévő bal kezét feje alá helyezte. Az eget bámulta, a rejtélyesen úszó bárányfelhőket, melyeket dús képzelőtehetsége hol ehhez, hol ahhoz tett hasonlóvá. Meseszerű történeteket szőtt köréjük. Csak így sikerűit becsapnia önmagát. A nap már lemenőben volt, a bárányfelhők népes családja elvonult, tovaúszott az égbolton. Rudi feltápászkodott, felfrissítette magát. . . Ábrándozásai enyhítették a gúnyos kacagás okozta éles fájdalmat. Megpróbált józanul gondolkodni. Tulajdonképpen nincs miért megsértődnie. Hazudott, méghozzá ügyetlenül, rájöttek, kinevették. Ennyi az egész! Az emberek nem értik meg, nem hiszik, hogy ő valóban képes lenne ilyen hőstettekre, ha ép, egészséges volna. Nagyot sóhajtott, és megindult a poros úton a diákotthon felé. Kedvelte a magányt és a természetet. Látszólagos nyugodtsága, mely csak akkor tűnt el, ha régi hibájába talált esni, a belső vívódások háborgó vulkánját takarta. Ügy érezte, mindenki előtt nevetségessé vált, a legértékesebb embereknél elrontotta a dolgát. Balszerencsésnek, sorsüldözöttnek találta magát, holott nagyon Is jól tudta, hogy alapjában véve nem így van. Tanulhat, nemsokára leérettségizik, biztos kenyér lesz a kezében. Érvényesülhet, hiszen a mezőgazdaság terén még rengeteg a tennivaló. Megmutathatja, mire képes. Testi hibája nem tarthatja vissza, nem fékezheti. Agyában értékes gondolatok fogantak, nagyszabású tervek képződtek. Elhanyagolt termelőszövetkezetbe vágyott, megcsillogtatni tudását, helyes vágányokra terelni a gazdálkodást. Bebizonyítani, lám egy félkezű is képes mintagazdálkodást teremteni, fellendíteni, híressé tenni az egész országban egy csigamódra kullogó termelőszövetkezetet. Ilyen gondolatok foglalkoztatták közvetlenül az érettségi előtt. Ezeket nem sorolta egy kalap alá bohó, naiv, gyerekes ábrándjaival. • Tervezgetésének izgató valóságíze volt. Minél tovább kóstolgatta, annál jobban ízlett. A vizsgák után osztályfőnöke búcsúzó szavait vitte útravalóul. — Egyik hazugság szüli a másikat! — mondta, miközben jól szemügyre vette a fiút. — A nálunk töltött négy év alatt megemberesedtél. Csak az eszed nem akar megérni. Tudod te jól, mire gondolok, hiába vágsz olyan csodálkozó képet! Hirtelen változtatott a hangnemen. Szemeiben jóságos, megértő fény gyulladt. Rudi vállára tette a kezét. — Eldugott faluba kerülsz, láttam a kinevezésed. A katonai szolgálatot elkerülöd, tudásodnak mindjárt hasznát is veheted. A többiek két évig katonáskodnak majd, berozsdásodnak, hebehurgyán megnősülnek, és az asszony kedvéért otthagyják a falut. Nem térnek oda vissza. Havi fixért beállnak firkászuak valahová, mindegy hogy hová, csak ne kelljen vidékre menni, valamilyen lehetetlen nevű fészekbe, ahol csak egyszer egy héten van mozielőadás, ahol feleségük tűsarkú cipellője beragadna a sárba, sőt, a gyerekkocsit is traktorral kel# 10
