A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)

1964-07-12 / 28. szám

_ z ember töpreng, meg akarja mail gyarázni a környezetét, értelmet MM akar adni mindennek. A tavalyi M ■ emlékezetes drámafesztivál után rezignáltabban jelentettem ki: Volt, nincs, lesz. S értettem ez alatt, hogy olyan műkedvelő színjátszásunk nincs, amely az igényes, televízión és hivatásos színházak repertoárján nevelt közönségünket ki tudná elégíteni. S érteni kellett alatta azt Is, hogy olyan műkedvelő mozgalomra pedig, amely színészi teljesítményével, s darabválasztásával a meglévő ízlést és igényt rontja — nincs szükség. De mi történt? Az elparentált mozgalom fütyült az elparentálóra, s élt nyugodtan tovább, s az idei Jókai-napokon létét fényesen bebizonyította. S erre jön az ember, aki értelmet akar adni a világnak: ha már egyszer agyonverhetetlenül létezik a műkedvelő színjátszó mozgalom, adjunk neki legalább értelmet. De külön speciális értelmet, mert az a komáromi sikerek ellenére sem vitás, hogy egyenrangú versenytársa hivatásos színházainknak még így sem lehet. S nem a tehetségben s lelkesedésben, hanem a feltételekben lesz a mindenkori különbség, a hivatásos színházak örök előnye. S ezekből a létező különbségekből következik, hogy az értékelésüknél alkalmazott mércék sem lehetnek azonosak. S a Jókai-napok jelentőségét növeli többek között az is. hogy a bemutatókat követő vitákon ez a mérce tisztázódni látszott.

Ha a hét együttes hét előadásának pozitívumait egymás mellé rakjuk és csoportosítjuk, nagyjából három irány bontakozik ki előttünk. Olyan három irány, amelyben műkedvelőink a komáromi tanulságok szerint a meglévő feltételek mellett is képesek haladni. Műkedvelő mozgalmunk speciális értelmét tehát ebben a három irányban kell keresnünk és megjelölnünk.

Sok szó esett a komáromi megbeszéléseken a darabválasztásról: mit játsszunk?

S én nem tudok elállni a véleményemtől: a műkedvelő színjátszók színészi képességei, tudása, s ha úgy tetszik akár műveltségi foka között s a darab „színvonala“ között megengedhető, sőt egyenesen kívánatos a nagy különbség — a darab javára. Mert a színvonal-különbség a színjátszók és a darab között idővel kiegyenlítődhet, de ellenkező esetben— s erre volt nagyszerű példa a tavalyi „Kónya-fesztivál“ — a darab a meglévő ízlésszinvonalra is rombolólag hat. Ilyen meggondolások után a zselíziek és a dunaszerdahelyiek darabválasztását („A tizenegyedik parancsolat“ és az „Antigoné és a többiek“) kell helyesnek tartanunk, s akkor is, ha nem birkóztak meg maradéktalanul a darabok adta nehéz, igényes feladatokkal. A hibák ugyanis mindkét együttes esetében a darabok erős gondolati-filozófiai mondanivalójából következtek, mely hivatásos és felkészültebb csoportok erejét is próbára tette volna. Sajnos mindkét együttes esetében sokszor csak a rendezők erőfeszítését, akaratát láttuk a színpadon, az alakok legtöbbjében a rendező „mozgott“, s az alakítások nem a darab és a szerep belső értéséből és éléséből jöttek. S a zselíziek nem estek ugyan tavalyi hibájukba (akkor ugyanis az Űri muri-bői hellyel népszínművet csináltak), de Mesterházi önmagát vallató gondolati drámáját olyan erős realista felfogásban játszották, amelyben itt-ott elsikkadt a gondolati tartalom. A rendezőnek meg kellett volna fontolnia, hogy itt annyira központi figura a vívódó író, hogy a darab többi alakja szinte csak az ő fantáziájában él, s valamennyiben ő vitatkozik sajátmagával. A dunaszerdahelyiek Antigoné-ja az otthoni ősbemutatóval szemben lépés előre. Nyelvük sokat tisztult, (habár még most is elhangzott egy-két tájnyelvi alak!), s javult az ősbemutatón kicsit darabosan mozgó Anti (Haizok Ilona) is, de még mindig nem a modern korban űjraklteljesedett szophokleszi gondolat uralta a színpadot. A színészeket úgy látszott itt-ott elragadta a darab helyenként hamis pátosza, s egy részét ez is eltakarta a mű etikai mondanivalójának.

S mégis: értéksorrendünk élére ezt a két együttest tettük. S egyszerűen azért, mert a bevezetőben említett három irány legsűlyosabbját: a gondolkozás s felelősség

Iskolájának irányát művelik. Mert nekünk a színjátszó mozgalmunkban elsősorban Iskolára van szükségünk, olyan iskolára, amelyben gondolkozásra, tehát erkölcsre, hagyománytiszteletre, tehát történelemtudatra s tiszta magyar nyelvre tanítanak. Ezek azok a speciális funkciók, amelyeket műkedvelőink színjátszásunk mai feltételei mellett is betölthetnek. S ebben az iskolában a legnehezebb tantárgy kétségkívül a szerdahelyiek és zselíziek választotta gondolkozásra-erkölcsre nevelés.

Ha a „Tizenegyedik parancsolattal“ s az „Antigonéval“ kapcsolatban az erkölcsről,

a felelősségről beszéltünk, akkor a „Kisaszszonyok a magasban“-nal s a „Majd a papáival kapcsolatban a felelősség megkerüléséről és a felszínes viccbe s helyzetkomikumba oltott „gondolatokról“, egyszóval a polgári ízlésről kell beszélnünk. Ezekkel a darabokkal a rozsnyóiak, illetve az érsekűjváriak arattak Komáromban kirobbanó sikert. S az elismerést jó színészi teljesítményükért, gyönyörű magyar beszédükért megérdemelték, de nem érdemelték meg a darabválasztásért. A két darabot ügyan az előadásokat követő szakvitákon is erősen bírálták, de a bíráló szóból nem sokat kaptak azok az együttesek, amelyek ezeket a darabokat választották. S itt most egyáltalán nem a könnyű műfaj felett akarunk pálcát törni (hisz azt nagy hűhóval ugyanazon a megbeszélésen „rehabilitáltuk), hanem csak a „Majd a papa“-féle polgári vígjátékba oltott „szocialista“ gondolatokkal van bajunk. S éppen ezért

I Komá| romi

I tanul- I ságok

„iskolánkban“ e két rutinos együttesnek csak a második „tantárgyból“, a nyelvi nevelésből adhatunk jelest. Abból viszont csillagosat, mert a szépen tagolt nyelvnek, a szöveg tökéletes értéséből következő helyes hangsúlynak, egyszóval a szép színpadi beszédnek mindkét együttes iskolapéldáját adta.

De ha már a szöveg értésénél tartunk: akkor értjük jól a darab szövegét, ha értjük a mű „lelkét“, otthonosan mozgunk miliőjében, tisztában vagyunk a korral, amelyben a dráma született. A zseliziekről és a dunaszerdahelyiekről sajnos nem mondhatjuk ezt el minden esetben, de itt is nekik volt a legnehezebb dolguk, mert olyan jelenkori drámákat, környezetet, közösséget próbáltak életre kelteni, amelyekről az átlagember fogalmai még nem tisztázottak, amelyek még napról napra formálódnak, alakulnak. Az újváriaknak és a rozsnyőiaknak ilyen problémáik nein voltak, a losonciak pedig, akiket a történelemtudatért, a hagyományápolásért akarunk megdicsérni, aránylag könnyű dolguk volt, mert a „Kőszívű ember fiai“ olyan korban és környezetben, légkörben játszódik, amely már száz éve alakítja a magyarok tudatát, szinte a „levegőben lóg“ minden rekvizituma Ez persze semmit sem von le a losonciak érdeméből. A rengeteg szereplőt mozgató igényes darabbal fényesen megbirkóztak, a rendező Dedák Sándor igazi negyvennyolcas levegőt varázsolt a színpadra, a szereplők pedig otthonosan mozogtak a megteremtett környezetben.

A komáromi találkozó mércéink tisztázásán túl bebizonyította azt is, hogy lehet a vidéki színjátszó mozgalmat központilag irányítani, hogy nem vagyunk teljesen kiszolgáltatva a tömegigénynek. A szemle hét bemutatója ugyanis tudatos szerkesztői munkáról tanúskodik. A szerzők között a klasszikus és mai dráma képviselőit egyaránt megtaláljuk, a névsor Jókaitól Peter Karvasig terjed Persze kívánnivalót ez a műsorszerkesztés is hagyott maga után. Egri jelentette ki a viták során, hogy „Az ellentétek éles harcát akarjuk látni a színpadon s meggyűlölni a negatív figurákat.“ A találkozó során túlontúl is ilyen fekete-fehér figurás darabokat láttunk. Hiányoltuk azokat a modern (például mai nyugati) drámákat, amelyekre a töprengés, a vívódás s az összetett, „kevert“ jellemek a jellemzők.

De ezek a kívánnivalók, mint a szemléből levont valamennyi tanulság is, már a jövő évi Jókui-napokat célozzák.

9