A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-09-20 / 38. szám
fényt sugárzott, a liúnyó nap visszavert lobogó sugarát. — Emi — szólt s remegett a hangja — bevallom neked, hogy én csak most szereti telek meg. Nem tudok hazudni. Emi... Emlékezhetsz rá, lánykoromban sem hazudtam a szerelmet soha. Érzelmeimben több volt a tisztelet. Csodáltam a hűvös előkelőségedet, a tudásodat... talán... sajnáltalak is. De szeretni? Csak most tanultam meg itt, Csesztván ... S nincs más kívánságom, csak az, hogy ezzel a tiszta szenvedéllyel kitarthassak melletted életem végéig. Megszorította férje feléje nyújtott jobbját, aztán mielőtt az megakadályozhatta volna, hirtelen ráhajolt és megcsókolta a Madách Imre kezét. Madách átkarolta hitvesét s meggyorsították járásukat. Együtemű léptekkel, dobogó szívvel siettek Csesztve irányába, ahol hivogatólag világított feléjük egy meggyújtott lámpa barátságos fénye... * # * Erzsi az urának igazat mondott. Mióta férjhez ment, megváltozott. Az a szeleburdi, fennhéjázó kislány, aki azelőtt volt — ott maradt valahol a csécsei katolikus templom küszöbén. A menyasszonyi ruhájával mintha levetette volna magáról a felületesség mázát is s a cseszivei kúriába .már mint szelíd, a férje szavát leső aszszonyként érkezett, aki most döbbent rá, hogy szereti azt, akihez az életét láncolta. Szereti, asszonnyá avatott lényének olyan odaadásával, ahogy életében csak egyszer szerethet az ember ... És szerette új otthonát is, ezt a kedves, barátságos házat, bolthajtásos szobáival — melyeknek ő volt az úrnője... Nem volt fényűzőleg berendezve ez a régi családi ház, de a bútorokat Emivel ketten válogatták össze, a pipatóriumtól kezdve az íróasztalig, a titkos rekeszű, sokfiókos szekretertől a politúros fedelű varróasztalkáig ... A falakat képek díszítették: Emi festményei Alsó Sztregováról, a Madách család miniatűrjei, Fráter József és Béla arcképe és Erzsi bőrokolyás, Váradon készült fényképe. És könyv Is volt a házban, töméntelen sok könyv. Erzsi ennyit még együtt nem is látóit. Ha azonban leszedett a polcról egy aranybetűs, szépen kötött könyvet — csalódottan rakta vissza mindjárt a helyére. Mert nagyobbára költemények voltak beléjük nyomtatva, bizonyos Goethe, Schiller és más versfaragóktól, de regényt, izgalmas olvasmányt • nem talált az üveges szekrényben. Színdarab ugyan még akadt egy kimondhatatlan nevű drámaírótól — de kit érdekelt az, hogy egy őrült királyfi hogy társalog a koponyával és apja szellemével? És volt a házban egy szép, aranykeretű, nagy zenélőóra ... Zrínyi kirohanása volt rá képnek festve és csengő-bongó hangja úgy szólt, mint a cséhteleki templom kisebbik harangja... Ezt az órát szerette legjobban a házban. Nem volt nap, hogy fel ne húzta volna. Ha Emi Gyarmatra kocsizott, — ahol megyei főbiztosi állást vállalt — Erzsi maga alá húzott lábakkal kuporgott egyedül a kásmir-huzatú díványon és hallgatta az óra ezüstös zenéjét. Ohhány történetet szőtt bele a csengő-bongó ezüst muzsikába!... Az óra szerkezete járt, betöltötte hangokkal a szobát s ő szőtte-fonta mellette szép, színes álmait. Csak akkor riadt fel, ha kocsizörgést hallott. Ilyenkor a szíve elkezdett hangosabban verni s szaladt, szaladt a férje karjába — csókváltásra, forró ölelésre. A költő pedig hallgatott. „Elhallgatott dalom, -mit is zengjen? Amit sejte, mindaz most valót ölt. Mit szó Dem bíra, bírom kedvesemben S keblére hajtva a forró homlokom, Legédesebb regéit hallgatom.,;.“ 19. 'A kép, mely a négyesfogat két odalán elfutott mellettük, más volt, mint a megszokott bihari táj... Ott dúskaiászú búzamezők ringtak köröskörül s csak a keleti ég peremén ködlöttek fel a szürkés-kék hegyek, itt a Sztregovára vezető út végesvégig lankás dombok s erdővel borított hegyek közt vezetett, melyek felett opálszínű pára húzta ki lebegő fátyolát... A termőföldek zöld sávokban húzódtak a magas dombok alá, melyek tetején kerekedett szél suhanva osont alá a tovagördülő hintó nyomába s megsimogatta a benn ülő fiatal pár arcát. Madách Imre első látogatásra vitte haza édesanyjához ifjú feleségét. Erzsi gyönyörködve itta szemébe a táj szépségeit, ahol patak patakot követett s a gyors vizű Ipoly, mint ezüst testű kígyó, ki-kicsillant a csalit rezgő levelei közül... A levegő éles volt s a nyárhoz képest hűvös s ő borzongva húzta össze nyakán muszlinselyem sálját... Órák óta ültek boldog semmittevésben a vén hintó ringató ölében egymáshoz simulva s lopva csókot váltva, hogy a rablott csókot az útszélről felrebbenő kis madár se lássa ... Nyár volt s az élet úgy tűnt fel előttük, mint a kocsi két oldalán elsuhanó rétek madárdaltól zengő, virágillattól terhes, ragyogó pompája. Esteledett. Az országúiról most esőmosta szekérúthoz értek. Kátyús, gondozatlan volt az út, amelyre befordultak s ők a zökkenőknél minduntalan egymás karjaiba hulltak, míg végre egy lombkoszorús völgyben elterülő falucskához értek, melyre most csókolta utolsó lobbanását áz erdő mögé bukó, megnövekedett nap. — Sztregova! — kiáltott fel Madách — s az apró, egymást támogató zsindelyes házakra mutatott, melyek felett, mint őrtálló bástya villant elő egy kéttornyú kastély s távolabb lombok sűrűjéből egp másik. — Sztregova... — ismételte szinte áhí— Dobrl gyeny, pán velkomozsni!.., Dobri gyeny! ... Vitájáé! — hallatszott jobbről-balról a szíves kiáltás, melyekre Madách barátságos: „Pán Boh dáj“-ial felelt. — Hogy köszönnek az emberek? Mi az, amit idekiáltanak? Milyen nyelven mond-, ják? — csodálkozott Erzsi. — Adj Isten jó napot... Hát te néni tudtad, hogy Sztregova lakosai szlovákok-1, A lovak lassítani kezdtek. Felfelé kai paszkodtak a dombon épült öreg kastély; felé, melynek két bástyaszerű tornya várkastély jelleget kölcsönözött. Még törések' is tátongtak rajta ... — Most csikorogva le fog ereszkedni láncokon a várhíd — gondolta Erzsi s hirtelen elfogta szívét a,félelem. Csak most villant eszébe, hogy pár perc múlva az anyósa előtt fog állni, a büszke Majthényi Anna előtt, aki eddig kimért, hideg volt hozzá. A kocsi a feljárathoz gördült, mely előtt egy fehér zsinórral díszített, kékdolínányú szolga állt. — „Mint vármegyeház előtt a hajdú“, — gondolta Erzsi s elfogódva ugrott le a földre. S most, mikor már talajt ért a lába, vette észre, hogy ballábbal léi pett először Sztregova földjére... — Rossz jel, — suttogta babonás ijedti séggel s ez a középkori asszonyi előérzet árnyat dobott kacagó kedvére. Eddigi kéri dezősködő, beszédes szája elnémult s szófián követte a léptük alatt dobogó, emeletre vivő , tölgyfalépcsőn felfelé Madáchot. Az emeleti, körbenfutó tornácon alacsony, púi pos nő sietett feléjük, kinek nefelejcki szemében a jóság világított. — Bon jour, Madame... Bon jour, Monsieur, — bőkolt mélyen meghajolva feléjük. Ita Nina volt, Madáchné társalkodói nője, aki szíves örömmel tessékelte befelé őket. Tört magyarsággal megjegyezte, hogy azonnal bejelenti a nagyasszonynál őket,addig pillanatnyi, szíves türelmet kér. (Folytatjuk) 13
