A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-09-20 / 38. szám
LadCÖNÉ . . ÜSS .»ara te^yatetes asw^öuy (7) — Erzsiké ... Szeret maga engem? — Találja ki. Hiszen maga okos. Nagyon okos. Magának ezt is tudnia kell. — Ne tréfáljon velem, használjon egyszer komoly szót. Hiszen a közös jövőnkről van sző. Mért nem felel nyíltan ha kérdezem, feleségül jön-e hozzám? — Majd ha fagy... S hó lesz nagy..ä — Szóval kikosaraz. — Én? Hát azt mondtam, hogy nem? S így ment ez nap nap után. Soha egy komoly szó, soha egy határozott felelet — csak tréfa, célzások és élcek. Az ő érzései pedig lassanként szenvedéllyé fajultak. Már az is boldoggá tette, ha meghallotta Fráter Erzsi hangját s ha ránevetett a lány, akkor a szeme tele lett ragyogással, fénynyel — majdnem könnye csordult a gyönyörűségtől. Egy este, ahogy búcsúzónál egyedül maradtak, Erzsi közelebb húzódott hozzá.Szinte érezte forró lehelletét, a bőrének illatát. Hirtelen átkarolta... Nem szándékosan tette, úgy öntötte el az érzések lávája, hogy maga sem tudott számot adni róla. Csak érezte a feléje áradó delejes áramot, s ez a szíven ütötte. Karjában, mellyel átkarolta Erzsit, megfeszültek az izmok s mint az inda fonták körül a hátra hajló karcsú lánytestet. Ajka úgy tapadt a félignyflt, nevetős szájra, mint éhes méh a virágra... És lám! Erzsi viszonozta a csókját. Szája a csókoló férfiszájra tapadt, arca a boldogság pírjában égett, — lehunyta szemét és csókolt... Ajka tüze több volt az elhangzó szónál: odasimulása Ígéret volt egy elkövetkező, teljes odaadásra. S mégis néhány nap múlva azzal a hírre! fogadták Madáchot az alispán házában, hogy Erzsi — akit már titkos mátkájának tekintett — hazautazott gyorskocsin Csehtelekre, egy errevetődött rokon asszonysággal. Az első csók mámorát a kétség és bizonytalanság gyötrelme követte. Töprengett... Szótalanná vált s néha órákig feküdt mozdulatlan, egy pontra irányzott tekintettel, félig álomban, félig ébrenlétben, szája egy szót suttogva száz• szór: — Erzsi... Erzsi... Közben a mellbaja is kiújult s a rettegett foltja a felköhögött friss, piros vérnek reggelenként ott virított újra fehér zsebkendőjén. Úgy nézett ki, mint akinek a hónapjai már meg vannak számlálva. „Zörgő csontú kórvitéz“-nek nevezte magát s tisztában volt azzal, hogy betegségének lelkioka is van, hiszen a kétség újra a szívét marcangolta s Fráter Erzsi arca lidérctáncot lejtett előtte. Már teljes bizonyossággal tudta, hogy a végzetet jelenti számára. A nagyasszony aggódva szemlélte a lázrózsákat fia. beesett arcán, a benső tűzben égő szemek szinte túlvilági sugárzását s összeszorult a szíve, ha • hallatta a suttogásnak illő, rekedtes hangot, melyet minduntalan félbeszakított a szívét hasító, szörnyű köhögés. — Édesmaraa... Egyezzen már bele... Vagy Fráter Erzsi lesz a feleségem, vagy nem házasodom meg soha. — Nem való az a lány miközénk, fiam,, Hidd el, csak a javadat akarom. Egy nagy csalódástól szeretnélek megkímélni téged. — Jól van. És én belepusztulok... A nagyasszonynak választania kellett. Vagy hagyja tovább sínylődni a fiát, vagy beleegyezését adja a semmiképpen nem kívánatos házassághoz. Nehéz, nagyon nehéz harcot vívott önmagával. Eddig a Madách-család nőtagjai kiváló erényfi, művelt asszonyok voltak. A haza és a család érdekeit tartották szem előtt, — a fia választottja meg felületes gondolkozásé; mulatozást kedvelő, kacér teremtés, akiről megmondta Szoptágh: „Ilyen lánynak udvarol az ember, de el nem veszi...“ Nem, Fráter Erzsébet nem illik a sztregovai Madách-kúriába ... De más választása nem volt. Űvó, tiltó hangja végül is lehalkult. „A boldogság csodát művelhet“, — villant szívébe a remény és színtelen hangon beleegyezését adta a házasságba. S a boldogság csodát művelt... Madách egy-kettőre elhagyhatta a betegágyat, arca megtelt, válla szélesedni kezdett s újra részt vett a megyei életben. S egy szép, világító februári reggelen elindult a hóbaborult országon keresztül a Fráterek oroszláncímeres, vöröstetejű kastélya felé... Szánkó röpítette a dértcsillogó, dermesztő hidegben s zúzmara volt az egyetlen virág, mely a fák ágairól elébe csillant. S lám, a végtelennek tetsző, hosszú úton még náthát sem kapott. Vigyázott rá a szerelmesek védő'szentje, fűtötte belsejét a boldogság zsarátnoka. S míg leheletét bajuszára fagyasztotta a könyörtelen idő, szívét édes kint járta át, mely gyönyört és fájdalmat jelentett egyszerre. Lelke megelőzte a lovak száguldását, előre röpült Erzsikéjéhez s boldogságában szerette volna átölelni az egész világot. S ment suhanó szánkója Lidércke után, akiről pedig ő írta horpácsi barátjának, hogy fénye hideg, mint a hold világa. Megfoghatatlan, ég, bolyong, s örvény fölibe csal... 17. Az esküvőt Csécsén tartották meg, Fráter Pál alispán otthonában. 1845. július húszadikát írtak azon a napon, mikor Fráter József a hófehér selyembe öltözött menyasszony kezét Madách Imre kezébe helyezte. — Imre fiam, itt a menyasszonyod, neked adom. Pedig számomra több volt, mint gyermekem: mindenem volt. Légy hozzá türelmes. Neveld olyanná, amilyennek szeretnéd őt látni. Mert fiatal még Erzsi, olyan, mint a virág, arra hajlik, amerre a nap melegét érzi... Légy te, Imre, az ő napja: irányítsd a lelkét. Többet nem tudott mondani, mert elöntötték a könnyek. S megindultak a templom felé, hol a harangok úgy zúgtak, mintha a cséhteleki templomban szóltak volna. A harangok zúgtak, a napsugár szőnyeget terített a lábuk elé s az Isten hajlékát fehér liliomok illata töltötte be. S mikor ott állt Erzsi a gyertyalángos, virágokkal díszített oltár előtt, eszébe jutott az édesapja tavalyi mondása: „Aztán nehogy valami pápistába bolondulj, Erzsi... Hitet, nemzetet nem cserélget az ember ...“ S lám egy év sem telt bele s most mind a ketten ott állnak, egy másik egyház oltára előtt s apja alázattal hajtja le fejét, s nyeli a könnyeket. — Apám boldog, hogy Imre lesz a férjem, mert szereti. Igen, már az első pillanatba fiává fogadta, mikor Cséhtelken, ott hátul a kis vendégszobában megkérte a kezem. De engem ... engem ... fog-e valaha szívlelni a vőlegényem anyja? Szemével lopva a nagyasszonyt kereste, aki ott állt, drága brokátruhájában, Fráter József mellett... Egy lehajtott fejű férfi s egy büszke testtartású asszony, — mintha márványból faragták volna. — Mi Fráterek, meghajoltunk az ő akarata ©lőtt... Nem Biharban tartjuk az esküvőt, hanem kívánsága szerint Nógrádban. Kálvinista létünkre az ő templomában borulunk térdre s mondom ki a holtomiglant. De vajon be fogad-e majd szeretetébe? Meg tudja-e bocsátani nekem, hogy elvettem tőle a legkedvesebb fiát? — Ami az égben köttetett, azt földi kéz ne bontsa szét... — zsongott végig a tisztelendő úr felemelt szava a templom hajóján. S Erzsi gyengéd szorítást érzett a kezén. Erős, biztató szorítással felelt, mely ígéret volt, a kimondott szónál többet jelentő fogadalom. Kezük továbbra is összefonva maradt s fejükre a templom ablakán beáradó nap aranyfátylat terített. — Erzsi... Erzsi... — hallotta a suttogást maga mellett s erős szorítást érzett a kezén. — Erzsikéin.... Erzsi! Szinte érezte a forró leheletét s édes nyilalás költözött a szíve tájékára. S most egyszerre a díszes ornátusba öltözött pap, a liliomos oltár, a nagyasszony s az édesapja könnye, minden-minden a semmibe oszlott. S nem láttak, nem hallottak mást, csak a boldogságot érezték mindketten, mely most beléjük 'költözött s a napsugárnak rájuk hulló meleg, aranykévékből álló sugarát. S ott, a felharsanó orgonazúgásnál' az Űr színe előtt hittek is abban, hogy azt,ami az égben köttetett, földi kéz nem oldhatja fel. Erzsi tizennyolc éves volt; s Madách még nem töltötte be a huszonharmadikat. Szivükben szerelem és áhítat zsongott s hittek az elhangzott imában. 18. A korán kezdődő ősz bíborrá festette a fák gyenge leveleit s teleszórta színekkel a csesztvei völgy cserjéit, nyírfáit. A domboldalon egymást átkarolva egy emberpárhaladt. Körülöttük az ősz békéje áradt s szinte hallották a körülömlő csendben a szívük dobbanását. — Szeretsz? — kérdezte az asszony s karját a férje köré fonta. A férfi elmosolyodott s szelíd szemeibe megcsillant az élet. — Különös teremtés vagy te, Erzsi... Lánykorodban, ó, hányszor kérdeztem ezttőled s rá feleletet soha nem kaptam. Most meg szüntelenül az ajkadon e kérdés. Miért? — Mert szeretem hallani, újra és. újra. — Szeretlek — hangzott ünnepélyesen a válasz. — Szeretlek. Azt hiszem nőt férfi nem szerethet jobban ... — De ... Meddig? Felsóhajtott. — Azt hiszem még a síron túl is szeretni foglak. Te vagy számomra az Örök Aszszony, az Egyetlen, a Nő ... De bízhatok-e én is a te érzelmeidben? Megállt s szembefordult asszonyával. Erzsi szeme a domb mögé révedt, mely mögött most bukott le a nap. S most parázslani kezdett a sötét szempár, vörös-12
