A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-09-20 / 38. szám
Amikor fagyialtos voltam HAJDÚ ANDRÁS Se Gizi, se Feri nem voltak valami kitűnő lumgulatban, amikor bejelentettem nekik, hogy „brigádozni“ jogok. Azaz: felcsapok néhány hétre kisegítő dolgozónak a trencsénteplici cukrászdában. Gizi alantas munkának látta, Feri megalázónak tartotta, hogy jürdőző vendégeket szolgáljak ki fagylalttal. Én azonban mulatságosnak találtam. * A nők vidám fecsegéssel jöttek be, férfiakról beszélgettek, akikkel fürdőzés után sétálni szoktak. Leültek és kávét rendeltek, habcsókokat fogyasztottak, gondtalan, ráérő nyugalommal néha órákig tereferéllek egymással. Ebéd után sokan közülük csak málnaszörpöt rendeltek. Este azonban már azok a férfiak hozták el őket, akikről délelőtt beszélgettek. A fogyasztás ilyenkor aránytalanul megnőtt. A férfiak fagylalttal, tortaszeletekkel, feketével, mogyorós süteményekkel vendégelték meg hölgyeiket. A fagylalt-szalon volt a legforgalmasabb része a cukrászdának. Itt dolgoztam én. Komoly és fölényes voltam. Jártam én cukrászdában oendégi minőségben is nem egyszer, s mondhatom, hogy a komoly és fölényes kiszolgálás mindig meghatott. Most aztán igyekeztem én meghatni magatartásommal a vendégeket. Elbűvölő ügyességgel kezeltem a citrom és málnaszörp csapokat, játszi mozdulattal szedtem össze a pohárkákat, kimért volt minden cselekedetem. Azt hiszem, jól játszottam, mert a vendégek észre sem vették, hogy milyen tárgyilagos és minden részletet megállapító tekintettel figyeltem közben őket. Gizi soha nem jött be a cukrászdába, míg ott voltam, pedig megígértem■ neki, hogy a legízletesebb falatokat szállítom asztalára, ha eljön és bebizonyítom, rövid idő alatt milyen kitűnő fagyialtos lett belőlem. Ö azonban szép és érzelmes lélek volt. Nem jött be egyszer sem. Feri helyeslését nem tudtam megnyerni, bár ő harcias álláspontot hirdetett a társadalmi megkülönböztetésekkel szemben minden gyűlésünkön, és joggal vártam tőle, hogy tetszik' neki szerény nyári foglalkozásom. Megértettem azonban, hogy annyira szívből megveti a képzettség nélküli munkát, mint a naplopást. Öt meg sem hívtam Az egyik reggel megkapóan szép, idegen asszony jött be, és csak egy pohár málnaszörpöt rendelt. Csak a csapot kellett megereszteni és a szalmaszálat pohárba dugni. Megtettem. Figyelmemet azonban magára vonta, amint belépett. Nagyon magas volt. Csillogó kék köpenyt viselt, amely arányos és meglepően mozgékony alakjához tapadt. Mozdulatainak szabadsága, az izmok fenséges önuralma azonban már abban a négy öt lépésben is megnyilatkozott, melyet az ajtótól a kiszolgáló asztal előtti székik megtett. Arca sem volt kevésbé dicséretre méltó. Az álla talán picikét súlyosnak tűnt, de csodálatosan ívelt volt. Fogsora fölöslegesen erősnek látszott, de egyenletes és ápolt, hófehér fogak, villantak elő, ha beszélt. A szeme nagy, bársonyos, volt, de fények lobogtak benne, mint parányi aranyhalak az akvárium sötétlő vízében. Megitta, amit kért. Szeme követte minden mozdulatomat, ezt észrevettem. — Talán egy gyümölcsös ananászt kérnék -- mondta. Ezt el kellett készíteni. A kehelybe dús adagokat eresztettem. Kis kéziszivattyúval sűrű tejszínhabot osztottam egyenletes rétegekben. Két cukrozott cseresznyét tettem a tetejére. Nagy komolyságot színleltem munka kö ben. — Maga aztán érti az ízléses kiszolgálás módját — mondta a nő mély, érzelmes hangon. — Köszönöm szépen — feleltem komolyan. A fagylalt rózsaszín és fehér tömegek bizonytalan domborulatain a tejszínhab erei valóban díszként hatottak. A két ragyogó vérvörös cseresznyeszem pedig élénkítették a hatást. Sziporkáztak a rájuk hullott cukorkristályok. — Szokott moziba, színházba járni? kérdezte a nő. — Ha időm engedi. — A koncert-teremben két nap óta remek műsor van. Tánc, dal, akrobácia. Olyan keverék valami. De nagyon jó. — Ön már látta? — Ugyant... hisz én is fellépek ... A kiszolgáló asztalra tette könyökét és bizalmasan hajolt előre. Nem volt zavarban. — Ne szóljon egy szót semI Figyeltem, amikor az ananászt elkészítette. Maga tudja mit csinál. Ez nem kiszolgálás. Ez művészet. Eszes, okos ember művészete. Aki más művészetét is tudja értékelni, jöjjön el ma este. Nézzen megI jó? Mosolygott. A mosolya vakító volt. Beszélgettünk. A nő a művészek szabad, zavartalan módján, én bizonyos tartózkodással. Amikor az asszony menni készült, többet tudtam felőle, mint ő rólam. Tudtam, hogy a neve: Viktória. Anyja szepességi volt, már meghalt, amolyan zipserkeverék, kicsit magyar, kicsit német. Apja nyugdíjas tornatanár, prágai. Egyik bátyja anyagbeszerző, de évekig birkózott. Az öccse pedig hegedűs egy zenekarban. Ötös cipőt viselt. Utálta a zöld színt. Három évig szerelmes volt egy orvostanhallgatóba. Félévig férje volt egy könyvelőnek. A futó kalandokat mindig megvetette. A házasságot sosem tartotta csak ez egyetlen lehetséges kapcsolatnak férfi és nő között. A zenét kiskorától fogva kedvelte. Tizenötéves kora óta táncolt, akrobatáskodott hivatásszerűen. Nemrégen hevert ki egy boldogtalan szerelmet. A Koldusopera számai közül neki is jutott már egy szerep. Az volt élete legpompásabb pillanata. Könyökölt és mosolygott míg mindezt elmondta magáról. Néha szólni akartam én is, hogy leleplezzem fagylaltos mivoltomat, és bevalljam, főiskolás vagyok, aki biológiával foglalkozik, kísérleti intézetben akar dolgozni az államvizsgák után, csak most szűkében áll az anyagiaknak, hát felcsapott kiszolgálónak. De nem engedett szóhoz jutni. Más vendégek jöttek. Kiszolgáltam őket. — Kaphatok még egy ananászt? — kérdezte. Aztán gépiesen fizetett, úgy viselkedett, mint bármelyik vendég. Magamban már azt hittem, hogy csak ugratott, annyira fölényesnek látszott. Távozóban azonban még hozzám jött. — Nézze meg estére az előadást. Viszontlátásra! — Viszontlátásra. A műsoros est különféle számaira már nem emlékszem. Csak Viktóriára. Ö volt az együttes kis sztárja. Táncolt és énekelt. Tánca inkább akrobatikus mozdulatok sorozata volt, rttmusos felépítésben, mint a megszokott színpadi táncok általában. Hangja erős, de nem kellemetlen. Egyik száma után háromszor tapsolták ki. Különösen fátyoltánca aratott viharsikert. Nem is csoda, mert öltözetének egyetlen komolyabb darabja az a fátyol volt, különben csak a táncosnők testszínű, szorosan a testhez tapadó és minden kisebb hajtást, domborulatot megmutató ruháját viselte. Gizi mozdulatlanul ült és egyáltalán nem tapsolt. — Neked nem tetszik Igazán, ugye? — kérdezte az előadás szünetében. — Nagyon szép — mondtam — nekem tetszik. — Nekem nem. A szépség különben sem mindig jó dolog, ezt illene tudnod. A múlt héten olvastam égy cikket, hogy minden híres gyémánt legalább negyven ember halálát okozta. És a szép nők még veszedelmesebbek, mint a gyémántok. Különben is én nem hiszem, hogy ez a nő — Viktória, vagy hogy hívják — különösen szép lenne. Túlságosan nagy. Csak színpadon mutat jól. No és izgató jelenség, különösen azon férfiak számára, akik hetek óta itt fürdőznek... így magyarázkodott Gizi. Én azonban csodálatos önfegyelemmel visszatartottam véleményemet. Nem akartam megsérteni, hisz évek óta évfolyamtársak, barátok voltunk. Közben azonban elhatároztam, hogy a műsor befejeztével azonnal felkeresem. Az egyik öltöző szobában találtam reá. Egyedül volt. Ült a tükör előtt, igazgatta a haját. Hátra sem fordult, amikor meglátott, csak a tükörből mosolygott vissza. — Nos, hogy tetszett? — Bámulatos volt. — Nem ugrat? — Dehogy, dehogy! Felállt, felém fordult. Táncruhájában olyannak látszott, mintha egy meztelen nimfa lépett volna eléiH. Káprázott a szemem. Azt hittem, hogy az Ezeregyéjszaka valamelyik háremhölgye áll előttem, mert deréktői felfelé gyűrt ruhája mellétől csípőjéig megmutatta meztelen testét. — Viktória!... Az alakja Isteni... — nyögtem. Nevetett. — A meztelenségnek ma már kevés dicséretre van szüksége, barátom! Szerencsére tudatára ébredtünk testünk szépségének, mely oly sokáig raboskodott fülledt ruhákban, mint valami sötét szekrényben. A szépséget nem szabad elrejteni! Igaz? Merészen ki kell hozni a napvilágra. Csak nézzen meg. Tessék! Zavarban voltam. Nem mertem reá nézni. — Azonnal jövök ... Kábultan hátráltam kifelé. Nem tudom, miféle lelkesedés, vagy mi a csoda adta az ötletet, hogy én ennek az asszonynak ajándékot adjak. Egy pillanat alatt kész volt a tervem. Leszaladtam a büfébe, ott néhány izgatott szót váltottam Karival és máris készítettem az ananász fagylaltot. Dús tejszínhabbal, két cukrozott cseresznyét a tetejére. És ezzel az ajándékkal szaladtam viszsza Viktória öltözőjébe. Még kopogtatni is elfelejtettem. A tükör előtti kis széken feketeruhás férfi ült. Nem tudom ki volt, a karmester talán. Nem emlékszem pontosan. Csak tudom, hogy Viktória a térdén ült. A férfi feje csak melléig ért, de egyik kezével úgy ölelte át, hogy újjai meztelen köldökét eltakarták. — Viktória — hebegtem — itt... az..s a na nász ... — Ugyan már! Ennyit hallottam csak, mert letettem a fagylaltot és kifutottam. Hazafelé kínos, zavart bódulatomban addig fütyörésztem a Koldusopera dalát, míg eszembe nem jutott valamilyen értelmes gondolat. Ez pedig az volt, hogy sokkal érdekesebb dolog akármelyik vízinövény, mondjuk a varisneria sejtjeiben mikroszkóppal megfigyelni a citoplazma passzív mozgását, mint az ananászfagylalt tejszínhabos rétegeit úgy elrendezni, mintha az a chloroplastizok cirkulációját mutatná. Különösen, ha azt a fagylaltot valamilyen nagyon szép nőnek akarja ajándékozni az ember. 10
