A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-09-13 / 37. szám
rongós verssorok őrizték. Mert az ifjú szfve gyakran lobbant lángra. Alig feledte el a kis Lónyai Etelkát, máris a korán elhervadt Dacsó Lujza miatt hullott a könynye ... — De mi is lenne a világból, ha tavasszal a bimbóból nem pattanna virág s a zsenge hatású ágból nem zöldélne ki lombos erdő; fája? A fiatalság árra való, hogy szeressen, ha eljön az ideje...“ S a most felbukkanó lányt, hogy is hívják csak? — érdeklődött isiherőseitől a nagyasszony. — ^Fráter Erzsébetnek? Fráter Pál rokona?“ — S a hírmadár csörgött. .. Tálka tollai közt szívesebben hordott szomorú újságot, mint a szivet felderííőt. Könnyelmű a kislány ... — pletykálta örömmel, — múlátós természet, Szeszélyes is, meggondolatlan'is . .. Szókimondó, hirtelen a nyelve, a műveltségé Is bizony még hiányos... A madár elrepült, de tarka tolláit széjjelhúllatta Sztregován s a nagyasszonyt gondolkozóba ejtette... Ha csak fele igaz is a hallott szóbeszédből, akkor Is nyilvánvaló, hogy érdemtelenre pazarolja szeretetót a fia. Jó lett volna utánajárni a dolgoknak, hogy ml igaz a mende-mondából s mi benne a kisvárosi pletyka, — de i nem volt természetében a kérdezősködés. Emi nem szólt, ő meg sokkal büszkébb volt, semhogy- faggassa a fiái Azt, hogy komoly lépést nélküle néfn tesz, tudta s ez valamennyire megnyugtatta, de az meg ag- ' gasztotta, hogy Emi még betegesebbnek, még magábazárkózottabbnak látszott, mint eddig. Gyakran találta szótlan, egy pontra irányzott tekintettel, magába merültan ülve, — mintha bántaná valami a lplkét. „Mért nem beszél velem? Mért nem önt! ki a szivét az édesanyja előtt?“ — sajgott belé a fájdalom. — „Vagy a lány érzelmeivel nincsen még tisztában?" — Szerette volna tudni a tiszta igazságot. Félfülfel hallotta, hogy Szontágh Pál Is komoly szándékkal járt Fráter Erzsi után, elhivatta hát a házuk jóbarátját, egy régebbről megbeszélt lóvásár ürügye alatt. A szolgabírőt kitüntető szívességgel fogadta s a két szürke árába Is szokatlanul gyorsan beleegyezett. — Pedig már azt hittem, elmarad a vásár — mondta mosolyogva Madáchiié s fürkésző szemeit Szontáglira szegezte. — Bevallom őszintén, sajnáltam volna, mert ilyen jójárású lovakat már régen nem láttam. — Mért gondolja nagyasszonyom, hogy nem adtam volna oda azt, amit már egyszer odaígértem? Hát nem tart szavahihetőnek? — Dehogynem, dehogyis nem, édes öcsémuram .. De úgy beszéli a fáma, hogy házasodni készül. Gondoltam, szüksége lesz erre a két paripára a menyecske számára ... Hallom, szép lány az alispán húga ... mert ugye, ő a jövendőbelije? Felkacagott Szontágh: — Hát Fráter Erzsébettel boronáltak össze? — kérdezte és metsző gúny vegyült a hangjába. — Dehogy veszem én el.... Ilyen lánynak udvarol az ember, de feleségül nem szokta venni. . Madáehné úgy érezte, hogy minden csepp vére a szívébe tolul. Az arca fehér lett, jéghideg a szája. De nyugalmat erőltetett magára, hogy ne sejtesse a lelke háborgását — Nem akartam én megbántani az öcsémuramat. Nem is szoktam szóbeszédre adni, hiszen manapság minden épkézláb fiatalt már házasítanak, ha csak rápillant egy lányra. Most is csak a lovak miatt szóltam ... Hát akkor számíthatok rájuk? — Es folyik a szó lóról és termésről, az. országot érintő bajokról-gondokról. Madáchiié már újra a régi, bilszkenézésfl nagyaszszony. A fejét magasan hordozza, a derekát .egyenesen tartja, beszéde pattogó, szinte parancsoló, — igazán nem lát semmi változást rajta a szolgabíró úr, bár az szeretne most a szemek mögé nézni, be a lélek mélységébe, de hiába boncolgatja magában a hangsúly árnyékát — ennél az öregasszonynál nem. tapasztalt semmi különöset, olyan, amilyennek régebbről Ismerte. Búcsúzásnál alázattal csókolja meg a feléje nyújtott erősfogású kezet, aztán ruganyosán a reá várakozó kocsijára pattan. Elől szeret ülni, a kocsisa mellett, aki mellén összefont karokkal úgy feszít a bakon, mintha bronzból öntötték volna. Szontágh maga hajtja mindig a lovait, — szeret gyönyörködni a nemes állatok járásában. Egyet füttyent s a két telivér állat már ís szedni kezdi vékony bókájú lábát... A nagyasszony pedig addig néz az árabitusnál utánuk, míg csak látja őket. Szép kép: a gyönyörű két állat, a gyeplőt szinte mozdulatlan tartó úr s háta mögött a barnadolmányú hajdú ... Szontágh pedig a lovait nézi. Egyszerre megszólal: — A fogadalmat szószerint betartom... Imrének nem lehet panasza ellenem. De azt nem Ígértem meg se neki, se másnak, hogy a véleményemet bárki előtt Is elhallgatom. — Instálom alássan, hozzám tetszett szólni? — kérdezi meg hangosan a kocsisa tőle. Nem felel... A szürkék közé vág s a lovak patái szikrázva ütődnek a sztregovai út kiálló kavicsaiba. A nagyasszony pedig sokáig áll még az ámbitus oszlopához dőlve. Aztán maga elé hívatja Boryt, a tiszttartót s megbeszéli vele a holnap elvégzendő mezei munka rendjét. A hangjában nem rezeg a gyöngeségnek árnyalata sem, beszéde határozott, s a szava parancsnak tetszik. De este, mikor a jó öreg francia Ita Nina meggyújtja a fehér csipkével leterített asztalkán a jószagú viaszgyertyát s az imakönyvet a pohár víz mellé, helyezi, púpos kis alakját nesztelenre fogott lépteivel kilopja a hálószobából s a nagyasszony egyedi)' ma rád: akkor pirosra gyűl az arca, a szeme égni kezd s remegő kézzel lát neki a vetkőződésnek ... Aludni szeretne minél előbb, elszenderedni s kikapcsolni öntudatából azt, ami szégyenrózsákat csalt az orcájára. Nem gondolni másra, csak a ’megnyugvást hozó álom békéjére s csendet parancsolni a szívének, agyának... De nem csukódik álomra nehézpillájú szemhéja — ébren hánykolódik, forgolódik magasra vetett ágyában. Hát Emi, szivének büszkesége, az alázatos, kedves jó fiú,- akit legkülönbnek tart a föld kerekségén, Emi olyan lánynak könyörög kegyekért, akiről a legjobb barátja állítja, hogy ezt a fajtát nem szokás elvenni? Ezzel csak szórakozik az ember. Csókokat vált vele, de családja tagjává nem teszi. A fiam meg talán a nevét kínálja fe). Egy pillanatra ugyan felrémlett benne a remény, hogy talán a féltékenység mondatta Szontágh gal a súlyos szavakat, melyek örökre felsebezték anyai szívét. De aztán az jut az eszébe, hogy ugyan melyik férfi ne tenné a szépet ott. ahol kaphat is valamit? „Hát nincs a fiamban egy szikrányi sem a madáchi gőgből?“ — jajdult fel az éjszaka csendjében s szeme segítségkeresőn a sarokba kúszott, ahol örökmécs pislákolt az Úr keresztje alatt. Szemét könyörögve fordította a Megváltó felé s most váratlanul, mint az ég azúrjából lesújtó villám, gyűlt fel benne a tudat: hogy a Fráter alispán családja protestáns... Emi választottja földi ember: Kálvin tanítása szerint imádja az Istent s nem hisz a szentekben, sem a Szűz Anyában ... — „Jézusom Szent Szíve!“ — tört fel benne a kiáltás. — „Jézusom Szent Szível“ Lebotorkált az ágyrőt s úgy, ahogy volt éji köntösében, mezítláb odavánszorgott az örökmécses alá. Ott leborult az imazsámoly térdeplőjére s hangosan, sírva zokogta a Megfeszített felé: „Térden állva fehászkodon hozzád ... óh, Megváltóm .: óh, mindnyájlink Atyja ... akadályozd meg, hogy legdrágább gyermekem, alázatos anyai szívemnek reménye, arra érdemtelent szeressen. Ámen.“ — A kereszt szent jelével megjelölte bánatba borult homlokát, aztán tekintetét még egyszer a feszület felé emelte s úgy, mint aki meghitt feljebbvalójához beszél, megszólalt: „Ugye, nem hagysz el engem?“ Aztán visszament az ágyhoz, elfújta a viaszgyertya lángját s nyitott szentekkel várta a kastély ablakán besurranó rózsaszínű reggelt. 18. A most ébredt szerelem pedig szőtte, szövögette reményből font szálait a fiatalok között. A háló ám szakadékony volt Erzsi egy másnak küldött mosolya, vagy a közömbösen fogadott vallomás széttépte szálait s az ifjú Madách szívében tanyát ütött a kétkedés. Nem tudott tisztába jönni a lány érzelmeivel. Míg saját magáról tudta, hogy szereime több, mint kedvtelés, néha úgy tűnt fel előtte, hogy a lány viselkedésében több a kacérkodás, mint a mély vonzalom. S ez elkedvetlenítette. (Folytatjuk)
