A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)

1964-09-06 / 36. szám

CSONTOS VILMOS: I) é 1 u tán Megálltam — megpihentem, Utam most újra kezdem, S arcom a napba tartom, — Csókoljon, mint az asszony, Aki elhitte rég: Ki fényt iszik, s tűzbe lép — El nem ég! Dél elmúlt — tovább lépek, Nem kérdem, hová érek. Korbácsol a vágy, a tűz, S „délután” karjába űz, — Talán rám hajol, s szeret, — Vagy fölém új felleget Tereget?! így is — úgy is menni kell, S a délelőtt terhivel El kell érni esteiig, Amíg besötétedik. — Vigaszom a régi még: Ki tűzbe veti szívét — El nem ég! El nem ég, ki úgy hévül, Sziporkázik ott belül, Hogy mire bealkonyul: Önmagától lángra gyűl. — E láng érlel azután ízes gyümölcsöt a fán — Délután. KAROL TOMASCÍK: Leánykérés Átellenben a harmadik szomszéd­ban egy özvegyasszony lakott. A fé"r­­je valamikor a városnál dolgozott mint utcaseprő, de meghalt, mielőtt elérte volna a nyugdíjkorhatárt. Há­rom kiskorú gyermeket hagyott hát­ra, akik még gondozásra szorultak Az özvegy nagynehezen fölnevelte az apróságokat, mosni és takarítani járt az urakhoz. Már minden lánya szol­gál, nem kell azzal törődnie, hogy mi­ből tartja el őket. De azért most is eljárogat mosni és takarítani A gazda, amíg a szomszédasszony ajtaján kopogtatott, megigazította a ruháját, letisztította a cipőjét a fából készült lábtörlőn, és csak azután lé­pett be a kis konyhácskába, ahol a szenesládán ült a háziasszony. Ez a vendég érekezésekor hirtelen fölállt, majd megtörölte kezét egy kopott kö­tényben, amit aztán a sparhelt fölött lógó madzagra akasztott A gazda lá­togatása meglepte őt. noha be-bené­­zett hozzá néhányszor azelőtt is, de az asszony nem tudta megmagyarázni magának sem a gazda részéről meg­nyilvánuló érdeklődést. Általában az inasai felől kérdezősködött, hogy lop­nak-e, illetve nem rejtik-e el az ilyen holmit a szomszédoknál. Most azon­­bán bátortalan volt, idegesen topogott az ajtónál még akkor is, amikor az asszony hellyel kínálta Zavarában mentegetődzött, hogy nagyon siet. De aztán mégis magához húzta a felkí­nált széket és leült. Közben a karján lógó ruhát állandóan porolgatta. mint­ha láthatatlan piszkot akarna leszedni róla. Nem tudta, hogyan kezdje a mondókáiát. — A szabótól hozza? — szakította meg .a csendet az özvegy. — Igen átalakítattam, még egé­szen jó ünnepre Is, — A gazda olyan szégyenlősen ült, mint egy kisgyerek, aki nem tudja, hogyan mondja meg az édesanyjának, hogy a konyhából elcsente a kockacukrot. Az asszonyt zavarta a gazda hall­gatása: — Megkínálnám valamivel, de nem maradt semmi az ebédből. Nem főz­hetek naponta kétszer, arra nem te­lik Most ö szégyenkezett a nyomorúsá­ga miatt, és végignézett az üres fa­zekakon, amelyek fölforgatva álltak a sparhelt mellett ahol kényelmesen elnyúlva sgy fekete macska dorom­bolt, Szemei a félhomályban sejtel­mesen villogtak. — Köszönöm nagyon köszönöm, a szakácsnőm még megharagudna, nem szereti, ha otthon nem eszem meg az ételt. Neki van mibő főzni Annyi pénzt adok íeki kostt-a. amennyit akar, amennvit' kér, nekem csak a ki­mutatást nyújtja át, melyben feltűnt teti hogy mennyit költött el. Nekünk' van miből! Annyit keresek, hogy megt engedhetem magamnak a oóséges ét-, kezest, és telik a kényelmes lakásra is A szomszédasszony csak hallgattaj néha rábólintott a fejével A kis helyit ség lassan beslitétede" Az özvegy, először nem akart iánuSt gyújtani,­­hogy a gazda minél élőbe simenjen, de amikor látta hogy csak ül és meg se mozdul, meggyújtotta ’z asztal Iö: lőtt lógó lámpái- Szomorú 'ehet így egyedül lakni, — mondotta a gazda, é-r kezével k3- rüiaiutatott a szobában. -hol m nden öreg és kopott volt és az egészből a szegénység levegője áradt — Bizony szomorú! A lányaim csak néha jönnek haza megnézni engem. De mi is húzná ide őket! A nagyságák nem szívesen engedik a szolgálókat haza, még vasárnap is munkába fog­ják, és ha a lány a jő helyen neg akar maradni, akkor szót kel. fogad­nia Még a legidősebb jön a leggyak­rabban, ő van legközelebb és az ászt szonyának nincs gyereke; így egy kit csit több ideje van, mint a két fiata­­labbnak A gazda elmosolyodott és a falra nézett, ahol mind a bárom leány fény­képe függött. — Nem kellene magának ilyen nyo­morban sinylődnie. Vannak olyan em­berek, akiknek van pénzük és segitet nőnek magán. A szomszédasszony csak most ér­tette meg, hogy miért jött a gazda. Fölkelt a székről és zavarában nem tudta mit tegyen: mutasson az ajtóra, hogy azonnal takarodjon, vagy ő fus­son ki és ne hallgasson meg egy szót sem. Egy darabig nyugtalanul járkált a konyhában aztán mégiscsak leült.; — öreg vagyok én már, csak ter­hére lennék mindenkinek. Különben is mit szólna hozzá a három nagylá­nyom? — az egész dolog láthatólag kínosan érintette A gazda elszégyenlette magát: — Azt hiszem, Kosztkáné asszos nyom, hogy maga félreértett engem, fin a maga lányáról, Manyiról akar­tam beszélni. Kosztkáné, mikor meghallotta leg­idősebb lányának a nevét, még jobban elcsodálkozott. Képtelen volt azonnal válaszolni, igy a gazda tovább foly­tatta: — Van néhány ezer megtakarított koronám Az ipar is valami Ha olyan takaros kis feleségem lenne, mint a maga lánya, akkor az ezresek nem fogynának, hanem inkább szaporodná- ’ nak. j*-9

Next

/
Thumbnails
Contents